Mire Salou-ba értünk, vissza is nyertük a szaglásunkat a sertéstelep után. Ez a Spanyol üdülőövezet Barcelonától délre található a tengerparton, és mint utólag kiderült, igen népszerű turista paradicsom. Egy harmadik emeleti apartmant béreltünk 3 napra. Ez pont egy nappal több a szokásosnál. De valami isteni sugallat vezérelhette Kent a foglaláskor, ugyanis ez mentett meg attól, hogy Valenciában legyünk, amikor a katasztrófa lecsapott arra a vidékre. De ne siessünk előre, mert van mit mesélnem Salou-ról. Én nem hallottam erről a városról ezelőtt, mint kiderült az angolok annál inkább. És ebbe Ken is beletartozik, tehát duplán meglep, hogy ide foglalt szállást. Talán azt hitte, hogy már utószezon van, nem lesznek olyan sokan… Sokan voltak. Mind angolok. Nagyon angolok. Az az igazi „évente egyszer megyünk nyaralni, de akkor nagyon” beállítottságú, erős tájszólású népek. Nem akarom bántani az angolokat, mert egy barátságos nép, ám amikor kiszabadulnak, akkor hangosak és meglehetősen artikulálatlanok tudnak lenni. Tudod: nyár, Gozsdu udvar, legénybúcsúk… na az a hangulat.
Egy előnye volt ennek, hogy az összes bolt tele volt angol élelmiszerekkel: Heinz baked beans, gravy granules, brown sauce. Gondolhatjátok, ez mekkora örömet szerzett egyeseknek a családban. Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy fogja vissza magát, mert ezt nekünk el is kell tudni pakolni. A szállásunk sem volt óriási, egy kb. 17nm-es lakás, de meg volt benne minden. Ami érdekesebb, hogy egy olyan apartman komplexusban volt, aminek volt recepciója, egy étkeztetője és egy teljes szórakoztató egysége bárpulttal, színpaddal, billiárdasztalokkal, gyerekcsúszdával és medencével, meg még ki tudja mivel, amit fel sem fedeztünk. Tehát, mint egy tipikus tengerparti szálloda, még animátorok is voltak, de a “szoba” az egy magánkézben lévő, teljesen felszerelt kis lakás volt. Fogalmam sincs, hogy miféle jogviszonyokon alapult ez a felállás, nekem teljesen új volt.
Ez a rendszer azt is magával hozta, hogy nagy élet volt a lenti részen. Az időjárást tekintve bár nem volt hideg, azért már nem a tengerparton lebzselő kánikula volt. Ez persze az angolokat nem tartotta vissza, és napközben ellepték a medencét habkönnyű, hófehér testükkel, mintha legalábbis 40 fok lenne. Mi élveztük a tengerpartot (ott kevesebben voltak) és tervezgettük a következő lépést, mert már ideje lett volna megtalálni a novemberi szállásunkat. Aki nem ismerte a tervünket, annak elmondom, hogy a téli hónapokat úgy terveztük eltölteni, hogy 1-1 hónapot maradunk egyhelyben márciusig, lassan közeledve Észak-Portugália felé, hogy tavasszal onnan ugorjunk neki a következő pár hónapnak, amit Észak- Európa felfedezésével töltünk majd. Október 29-én érkeztünk Salou-ba és novemberben Alicante környékén terveztünk letáborozni, tehát nem sok időnk volt megtalálni a fészkünket. Csomó időt töltöttem a kereséssel, hiszen egy hónapra foglalni már más, mint egy pár éjszakára. A szokásos igényeken túl feltétel volt, hogy egy olyan házat találjunk, ahol van kert a kutyáknak, van a közelben bolt, teljes konyhai felszerelés és jó internet. Na meg persze kibírható az ára. Ahogy arra már rájöttünk, a szállásadó oldalak legalább 20%-ot rátesznek a szállásadók áraira, ami egy hónapnál már meglehetősen sok. Tehát kerestem azokat a lehetőségeket, ahol közvetlen a szállásadótól tudok foglalni. Csatlakoztam facebook csoportokhoz, meg kerestük az eredeti szállások weboldalát. Kinéztem egy pár helyet, de mint tudjuk néha igen kreatívak a fényképek ezeknél a szállásoknál. Ezért azt beszéltük meg Kennel, hogy amikor ott vagyunk a környéken, akkor meg is nézzük azokat személyesen, mielőtt bármit lefoglalunk. Szóval megvolt a tervünk: november 1-én Valencia, utána Alicante egy pár éjszakára és onnan már a kiválasztott szállás.
A Slaouban töltött pár estére is volt tervünk, mert a szállásadónk nagyon kedvesen hagyott ötleteket, hogy hol együnk, mit nézzünk meg stb. El is sétáltunk ezekre a helyekre, de vagy zárva voltak, vagy nem találtuk meg, amit kerestünk. Hozzátartozik, hogy az utasítások kicsit felületesek voltak, például: van a piac közelében egy all you can eat japán étterem, ami kb. 10 perc séta a szállástól. Cím, vagy a hely neve már nem szerepelt az instrukciók között.
Ami viszont biztos volt, hogy a szálláshoz tartozó étteremben is lehetett vacsorázni és ott is all you can eat büfé volt, fejenként 13 euroért. A sikertelen felfedezések után a második este végül besétáltunk a szálloda éttermébe, ahol a recepciós mosolyogva mondta, hogy nézzünk körül és ha tetszik, akkor nála tudunk fizetni. Körbe is sétáltuk a büféasztalokat és mivel az angoloknak főztek Kent nem kellett sokáig agitálni, hogy ezt a megoldást válassza. A vége az lett, hogy két estét is a szállásunk éttermében töltöttünk el és ettük végig a kínálatot, én főleg a desszert menüből 😊, ismét bebizonyítva, hogy nem vagyunk nagy gourmék. Ebből a második alkalom Halloweenre esett, és mivel a hangulat meglehetősen a SZOT üdülőkéhez hasonlított a sok gyerekkel, meg játékkal, képzelhetitek mekkora lázban égett mindenki aznap este. Az összes gyerek beöltözött. Voltak ott olyan jelmezek (dinoszaurusz és habos-babos hercegnők), amikről el sem tudom képzelni, hogy fért bele a poggyászukba és tudták ide elhozni magukkal.
Arra számítottam, hogy nagy hangzavar és észbontó műsor lesz 31-én. A szálláson az animátorok meglepően korán befejezték a műsort és mi akkor fel is mentünk a szobába. Azonban az utcán még csak akkor kezdődött a randalírozás és sajnos a petárdázás is, ami Mollynak nem esett jól. Azt gondolom, hogy már jobban kezeli ezt a fajta hangzavart és nem mászik úgy a falra, mint régen, de meglehetősen fél és továbbra is nagyon kicsire össze tudja húzni magát. Ilyenkor a szívem szakad a kicsilányért.
Szerintem nem csak Molly volt boldog, hogy másnap magunk mögött hagyjuk a várost. A reggeli induláskor még hosszan beszélgettünk egy magyar családdal, akik 10+ éve Angliában laknak. Két gyönyörű kisfiuk közül a nagyobbik szúrta ki a magyar rendszámot és csapott le ránk, meg persze a kutyákra. A legviccesebb az volt, hogy ők ott összehaverkodtak egy angol családdal, akik velük együtt nagy örömmel jöttek oda kutyázni, és mint kiderült Middlesborogh-ból jöttek ide nyaralni. (Szintén Ken szülővidéke.) Már megint kicsi a világ!
Aztán útra keltünk. De nem Valencia felé, mert addigra már a hírek olyan lesújtóak voltak, hogy nem akartunk kockáztatni. Így Valenciától nyugatra indultunk, hogy minél nagyobb ívben kerüljük el az áradásokat. Mivel 2023 augusztusában már egy áradásos katasztrófát megtapasztaltunk testközelből Szlovéniában, ezért tudtuk, hogy nem csak a természet veszélye fenyeget ilyenkor, hanem a lezárt utakkal járó forgalom, a csontig átázó ruhák és a véget nem érő ítéletidő. Ezt nem akartuk újra megtapasztalni (igaz Norbi?). A következő pár napban még várt ránk némi eső így is.
Az aznapi megálló ismét egy főútról letérő erdős részen volt, és mivel csináltam szendvicseket, ezért könnyen hozzájutottunk, és nem ott az útszélén kellett összeállítanom bicskával, a nem létező vágódeszkán. Miért nem csinálom így mindig? Ne kérdezd… Nagyban kajálunk, fő a kávé, amikor megáll mellettünk egy autó. Kiszáll belőle egy fiatal nő, mutogat a kutyákra, hogy fogjuk meg őket, mert neki pisilni kell. (Ekkor már persze pórázon voltak, mert láttuk, hogy jön egy autó.) Szerintem akkorát koppant az állam a földön, hogy Ken rám szólt, hogy csukjam be a szám. Színes a világ című sorozatunk újabb delikvense: kismillió helyen megállhattak volna… mi a francért húzódtak be oda, ahol mi parkoltunk? Ha már ezt a leágazást választották, miért nem mentek tovább a földúton, ahol mi már nem vagyunk? De ha már az a bokor volt szimpatikus, ahol mi parkoltunk, akkor nekem miért kell tudnom, hogy ő oda fog pisilni? A spanyolok általában ilyen közvetlenek, vagy csak én vagyok túl diszkrét az ilyen kérdésekben? Számomra értelmezhetetlen döntések voltak ezek, úgyhogy csak döbbenettel álltam és vártam, hogy visszaszálljon a kocsiba és tovább álljon.
Még sokat mentünk a következő szállásunkig, mialatt mély elmélkedésbe elegyedtünk arról, hogy a telefon és a motor órája miért mutat különböző időt. Fura volt, hogy mindkettőnknek egyszerre romlott el az órája… Végre leesett, hogy áttértünk téli időszámításra és ez okozza a különbséget. Hát mi olyan lassúak vagyunk! Az egy dolog, hogy majdnem egy hétig észre sem vettük (mentségünkre legyen mondva, hogy azóta csak egy napot motoroztunk), ám utána még hosszú percekbe és kismillió agysejtünkbe került, hogy rájöjjünk a megoldásra. Hát nem vagyunk túl frissek 😊. Végre megérkeztünk egy szokatlanul csendes környékre, ami az a fajta ipartelep volt, ahol kamionok sokasága parkolt a közelben lévő raktárak miatt. A következő próbatételt a bejutás jelentette a szállásunkra. A kalandot az okozta, hogy maréknyi kódot kaptunk a fogadótól emailben, és nem tudtuk, hogy melyiket hova kell beütni és mikor. Mert hogy volt egy kód egy falra szerelt kis dobozhoz, amiben a szoba kulcsa volt, aztán volt egy kód, ami a bejárati ajtót nyitotta, aztán volt egy kód, ami az internet jelszó volt, mint kiderült. A környéken közel s távol egy lélek sem volt, akit megkérdezhettünk volna, de aztán csak kisilabizáltuk. Becuccoltunk és Ken elugrott a térkép szerinti legközelebbi boltba, hogy vacsorát szerezzen. Hmmm… november 1-je volt. Erre se jöttünk rá egyből, mint az óraátállításra. Említettem már, hogy a spanyolok igen komolyan veszik a vallásos ünnepeket? Semmi, de szó szerint semmi nem volt nyitva közel s távol… Egy újabb kreatív este következett. Azt már megtanultuk, hogy legyen nálunk annyi tartalék, amitől nem halunk éhen. Így újra bejátszott a tasakos leves, volt még pár szelet kenyerünk, és keksz meg egy joghurt. Kóstoltátok már a zabkekszet apróra törve gyümölcsösjoghurtban. Nem rossz ám! Ki gondolta volna, hogy még desszertünk is lesz aznap este? Mi így ünnepeltük november 1-ét.
