Hatodikára egy rövidebb kirándulást terveztünk Andival, mondván, hogy este 6-kor le kellett adni a motorokat a szervízben, és majd még utána Saint-Brieucban is körülnézünk. A kirándulásra jöttek a kutyák is és végül egy jót sétáltunk a La Rosette tó partján. Már észrevettem Észak-Spanyolországban is, hogy csak ott nyírják a füvet, ahol muszáj, ahol a gyalogosok járnak, ám a többit meghagyják nőni. Itt egy tábla egyértelművé tette, hogy ezt kifejezetten a permakultúra miatt csinálják, hogy a vadvirágok és élőlények, mint a méhecskék védve legyenek és megmaradjanak a környéken. A hosszú fű persze megint kullancs-paradicsom, de az ötlet szerintem példaértékű.
A nap fénypontja azonban kétségkívül a palacsintázás volt Jugon-les-Lacs-ban. Hiszen, ha már Franciaország, akkor Crepes. Ha már Crepes, akkor édes és sós is… hát nem fogtuk vissza magunkat. Andi talált egy hangulatos kis kávézót a főtéren valami egészen furcsa nyitvatartással. Hétközben csak 12-14 óra között volt nyitva, hétvégén egy kicsit hosszabban. Mi kettő óra előtt nem sokkal értünk oda és zokszó nélkül kiszolgáltak, nem húzta senki a száját, hogy már nincs idő kisütni a palacsintát. A palacsinta tésztája sok helyen nem sima fehérlisztből, hanem egyéb magokból őrölt alapanyagból volt. Az ízét ez nem befolyásolta, és nagyon finom volt mind a négy. Andi tökéletes franciával rendelt, ezért sosem tudom meg, hogy mennyire beszélnek angolul ezen a környéken.
Este simán leadtuk a motorokat és egy rövid sétát tettünk Saint-Brieuc városában immár Ken társaságában, vagyis újra volt fotósunk 😊. Motorok tehát a szervízben. Készen lesznek másnap, vagy itt töltjük a hosszúhétvégét is? Nem volt más választásunk, mint kivárni a sorsunkat. Ezen az úton immár nem először…
Május 7-re is volt programunk Andival, miközben vártuk, hogy a szervízből szóljanak, amikor kész a motor. Napközben ellátogattunk Rennesbe és azt kell mondjam, hogy egy nagyon élhető várost találtunk ott. Andi lelkesen kereste, hogy be tudunk-e nevezni valamilyen helyiek által vezetett túrára, mert ott is működik a “tours by locals” kezdeményezés. Sajnos elég későre hagytuk a keresést, és már nem találtunk elérhető idegenvezetőt. Ettől függetlenül nagyon jó volt felfedezni Rennest. Azzal kezdve, hogy a P+R parkoló ingyenes, egyetlen feltétele a használatának, hogy a BKV jegyeddel lehet kijutni a parkolóból. És ilyenből elég sok van, a tömegközlekedés pedig teljesen lefedi a várost. A belvárosban folytattuk a palacsinta hadjáratot, mivel meg kellett kóstolni a helyi kolbászos palacsintát. Kicsit tartottam tőle, mert ugye a kolbász lehet nagyon finom vagy nagyon mócsingos, esetleg fura fűszerezésű is. De nem, ez a helyi hot-dog nagyon finom kolbásszal és fehér boros hagymával készült. Meglehetősen kiadós is volt, vagyis ismét nem maradtunk éhen. A belvárosi utcákban a sok eredeti épületben sok apró bolt is található. Meg is találtam az egyik kedvenc boltomat! Egy régi patika épületében kialakított varrósbolt, aminek a neve és a berendezése is az eredeti stílust tükrözte. A sok apró gyógyszeres fiók telis-tele volt gombokkal és más díszítő elemekkel, a polcokon sorakozó fonalakat ott helyben spulnizzák és méterre árulják, és az anyagválaszték szemet gyönyörködtető volt – azoknak, akik szeretnek varrni persze.
Azt terveztük, hogy este 6-ra visszaérünk a szervízbe, és ez nagyon szerencsésen alakult, mert pont addigra lettek készen a motorok. Egy kisebb vagyont fizettem, pedig semmit nem kellett a motorokon cserélni (se kerék, se fékbetét, se küllő). Itt nem voltak olyan engedékenyek velünk, mint Olaszországban meg Portugáliában, rendesen behajtották a teljes árat. De legalább időben készen lett és nem kellett meghosszabbítanunk a szállásfoglalást.
8-án Andi délutánra tervezte, hogy visszaindul Brüsszelbe, de mondta, hogy előtte még csavarogjunk egyet a kutyákkal, mert a környéken nem messze vannak monolit kövek, amikből a legnagyobb több, mint 6 méter magas. Egy rövid 5 km-es túrát terveztünk, de hát egyikünk sem Dorothy, így eléggé letértünk a sárga útról. Ennek következményeként némi kaland, néhány érdekes találkozás és 10 kilométerrel később vissza is keveredtünk a kocsihoz. A 6 méteres követ meg is találtuk, majd csináltam egy olyan képet róla, amit egyáltalán nem helyeztem perspektívába, ezért úgy néz ki, mintha a hátsó kertben lőttem volna egy kavicsot. Na ezért kell Kenre bízni a fényképezést, mert neki van ehhez érzéke (meg esze). Szóval jól kifárasztottuk magunkat, és utána drukkoltam, hogy Andi épségben hazaérjem, mert még várt rá 7 órányi vezetés aznapra.
Estére ismét kettesben maradtunk Kennel és elkezdtünk csomagolni, hogy másnap reggel időben ki tudjunk jelentkezni. Én teljesen rá-zoomoltam, hogy a május 11-i csalagútra mindenünk meglegyen is simán beengedjenek Angliába. Ehhez nekem kellett vízum (éljen a Brexit) a kutyáknak meg veszettségi, ami június 10-ig volt érvényes. A szabály az, hogy legalább 21 nap elteljen az utolsó oltás óta, tehát megnyugodtam, hogy akkor ezzel nem lesz probléma és próbáltam kideríteni, hogy Angliában tudunk-e majd oltatni, hogy visszafelé se legyen gond, ha közben lejár az oltásuk míg ott vagyunk. Szerencsére Ken is ránézett a weboldalra, mire megtalálta, hogy állatorvosi igazolás kell a féreghajtóról is. Ugye én adom nekik a féreghajtót 3 havonta, de az nem elég ahhoz, hogy papírunk is legyen róla. Így nem volt más hátra, mint ezt még elintézni a következő 24 órában, merthogy annak is van tól-ig határideje, hogy mikor kell beadni határlépés előtt. Megkerestük a helyi állatorvost és másnap reggel ott kezdtük a napot. Szerencsém volt, mert pont egy olyan recepciós volt szolgálatban, aki tökéletesen beszélt angolul. Sajnos azzal kezdte, hogy csak időpontfoglalással lehet bejutni az állatorvoshoz, és csak jövő héten van időpontjuk. Ráadásul számítsak arra, hogy ez egész Franciaországban jellemző. Lehet, hogy emiatt megint várnunk kell egy hetet? Végigfutott az agyamon, hogy mennyi esélye van áttervezni a csatorna foglalást, mit csináljunk még egy hetet Franciaországban és ez mennyire tolja el az angliai látogatásunkat és a teljes nyári programot. És vajon akkor a veszettségi lejárata megint bezavar-e a tervezésbe? Arról nem beszélve, hogy hogyan fogunk franciául telefonon (google fordító nélkül) időpontot foglalni bárhol.
Számba vettem a lehetőségeimet és pofátlanul megkértem, hogy segítsen nekem kideríteni, hogy a közelben lévő állatorvosoknál nincs-e hely. Nagyon rendes volt, körbe telefonált és talált nekünk egy időpontot aznap délután 4-re a pár faluval odébb lévő klinikán. Borzasztó hálás voltam neki! Már csak azt kellett eldöntenünk, hogy addig mit csináljunk. Szerencsére szép időnk volt, és Ken talált egy kis tavat a közelben. Le is táboroztunk a tóparton. Végre volt idő, meg tér kifésülni a kutyákat, majd sütkéreztünk a napon egy darabig. Aztán újabb programot jelentett, amikor összegyűltek az esőfelhők és nagy svunggal nyílt meg az égalja, pillanatok alatt eláztatva mindenünket. Kezdhettünk mindent beburkolni vízhatlanokba. Mint egy ázott hadsereg, úgy értünk oda az állatorvosi rendelőbe. Ilyenkor jobban el tudom képzelni, hogy valaki azt higgye, hogy csövesek vagyunk és egy eurót nyomjon a kezembe 😊
Na de meglett az igazolásunk arról, hogy féregtelenítve vannak az ebek és nekivághattunk az aznapi útszakasznak, amit ráadásul elég hosszúra terveztünk. Sok kilométer és autópályázás után elértünk egy motelhez, amit igazán nekünk találtak ki: a szoba ajtaja előtt parkolhattunk, zárt kerítés mögött és kamerák is voltak, ezért olyan nagyon le sem pakoltunk. Tökéletes volt egy éjszakára. Másnap estére már Calais-ban aludtunk, hasonlóan szerencsés felállásban kb. 10 percre a csatorna bejáratától. 11-én reggel 6:30-ra már kint kellett lennünk az Eurotunnelnél. Este még kirúgtunk a hámból egy kicsit, mert a szállással szemben volt egy amerikai étterem. A rendelés nem volt kihívás mentes, mert a pincérünk szerintem még csak pár napja dolgozhatott ott és elég elveszett volt. Nagyon fiatal lehetett, olyan 17 év körüli, kis porcelánbaba kinézetű leányzó. Angolul egy szót sem tudott és azok közé tartozott, aki kitartóan lökte felénk a franciát, gondolva, ha eleget magyaráz, valami csak ragad ránk, mint malter a falra. Cserébe viszont azt sem akarta megérteni, ami az étlapon angolul volt, mint például hamburger vagy limonádé, hiába mutogattunk a képre is. Cuki volt, mert valamit mégis írt a tablettjére (ilyen modern rendelésfelvétel volt), amitől azt gondoltuk, hogy biztos átment az üzenet, hiszen elég egyértelmű kaják voltak az étlapon. Majd mosolyogva összeszedte az étlapokat és odament a kollégájához, aki azonnal jött hozzánk és felvette újra a rendelést. Szóval biztos tehetséges volt a kislány, de nem a pincérkedésben.
Másnap reggel izgatottan csekkoltunk be az Eurotunnelnél és reméltük, hogy minden rendben lesz a papírokkal, valamint, hogy Molly kiabálása kibírható lesz, amíg leparkolunk a vonaton. Az ebfelügyeleten kiemelte a kollegina, hogy le fog járni az oltásuk, de most még érvényes, szóval ez nem volt gond. Aztán jött a határátkelés, ahol az én útlevelem is kiállta a próbát. Minden elég gyorsan zajlott és végre ott álltunk a kompon a motorok mellett, kutyák a dobozban. Hoztuk a formánkat: Ricky hangos horkolással ünnepelte az újabb napot és izgalmakat, Molly hangos ugatással vonult végig az összes kontrolponton és fogadta a simogatásokat, amiket szerinte kiérdemelt ezzel a viselkedéssel. A csatorna vonatán a motorosokat szállították be legutoljára, ami összesen három járművet jelentett: mi ketten és még egy Spanyol pár volt egy BMW-vel. Meglepő módon ők szóra sem méltattak minket, még csak egy biccentést sem kaptunk tőlük, amikor köszöntünk nekik. Érdekes páros volt, látszott, hogy boldogok a saját világukban és biztos nekik is nagyon korán volt még. Az apró termetű csajszit nagy figyelemmel istápolta a párja: leemelte a motorról, kikészített neki mindent a csomagból, amire szüksége lehetett, majd megálláskor szépen felöltöztette, feladta rá a bukósisakot és rakta vissza a motorra. Úgy éreztem magam, mint anno Kanadában, ahol rajtam meg Irinán (svájci barátnőmön) kívül a többi cserediák mind dél-amerikai származású leányzó volt, és kivétel nélkül mind aprótermetű hercegkisasszony, mindig tökéletes sminkkel és öltözékkel, finom mozdulatokkal. Én meg a nagy cula, torzonborz hajjal, aki nem, hogy sminkelni nem tudott, de éppen rocker korszakomat éltem, ami így visszagondolva nem éppen a legkifinomultabb időszakom volt. Ezzel nem minősíteni akarom egyikünket sem, de a kontraszt elég nagy volt már 17 éves koromban is. Most talán már nőiesebb vagyok, de még mindig nem tartok ott, hogy Ken emeljen le a motorról. De legalább van saját motorom 😊. Szóval velük nem lettünk öri-barik, ám annál nagyobb figyelmet kapott a mi kis hercegnőnk a vonat stewardessektől, akik szeretettel simogatták Mollyt, ahányszor felénk jártak. Fél óra késéssel indult el a vonat, így volt sok simi.
Angliába érve végül nem kellett egyből megküzdenünk azzal a kihívással, hogy átálljunk a bal oldali vezetésre, mert a csatornától egyből az autópályára visz az út. Ott már csak arra kellett figyelni, hogy balra tartsunk egy-egy előzés után. Az első trükkös rész a benzinkút parkolójában volt, amikor a pihenő után szólnom kellett Kennek, hogy rossz oldalra fordult ki a parkolóhelyről. Igen, jól olvastad, ennyi év után Kennek pont akkora odafigyelést okoz a „rossz” oldalon vezetni. Még akkor is, ha sosem fogja elfogadni, hogy a „right” side of the road a jó oldal.
Meglepő módon ragyogó napsütés fogadott minket a ködös Albionban. Ki gondolta volna, hogy a hosszú esős évszak itt fog véget érni? De vajon meddig lesz szerencsénk az időjárással? Folyt. Köv. jövő héten.