A Casa Pajarera, mert hogy így hívták a szállásunkat, déli fekvése miatt folyton napfényben úszott. Nehéz volt elhinni, hogy közeleg a tél. Őszintén szólva az itteni időjárás nem is diktálta, hogy megálljunk ennyi időre. Viszont még messze volt a tavasz, amíg újra az északi szélesség 42. foka fölé vágytunk, ezért nem siettünk tovább állni. Tehát a feladat az volt, hogy körülbelül március végéig beosszuk az időnket úgy, hogy addig ezen az éghajlati övön maradjunk. Azt is kitapasztaltuk, hogy ha egy hónapra foglalunk szállást, akkor jelentős, akár 50% feletti kedvezményt is tudunk kapni a szállások árából, vagyis költséghatékonyabb egyhelyben maradni hosszabb időre és innen bejárni a környéket. Én gyorsan összeírtam, hogy milyen látnivalók vannak errefelé: Murcia, Alicante, Cartagena, meg egyéb természeti csodák. Összesen kb. 9 napnyi programot sorakoztattam fel Kennek úgy első ránézésre.
Hát nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy én azt terveztem… Átbeszéltük a prioritásokat és arra jutottunk, hogy hetente maximum kétszer megyünk kirándulni, a hét többi napjában pedig megtervezzük a téli útvonalat, ő leporolja a könyvét, én pedig megszerkesztem a videókat, amik eddig készültek útközben. Bevallom már első nap felrúgtam a listát, mert rágörcsöltem arra, hogy ha itt ennyi külföldi van, akkor karácsonykor ez csak még rosszabb lesz, és esélyünk nincs egy teljes hónapot lefoglalni Granada közelében. Ezért nekiálltam decemberre szállást keresni.
Bíztatóan kezdődött ez a vállalkozás, sokan válaszoltak a facebook hirdetésre és gyorsan találtam egy igényeinknek megfelelő házat, jó internettel. Megegyeztünk az árban, és már csak egy nyitott kérdésem volt a tulajnak, aki arra napokig nem válaszolt. Ez már gyanús volt és jól éreztem: pár nap múlva lemondták a szállást. Találtam egy újabb delikvenst, nagyon jó ajánlattal, minden részletet megbeszéltünk, majd kértem, hogy küldjön egy linket, ahol egyébként hirdeti (csak hogy tudjam, hogy tényleg létező szállás), amire az volt a válasz, hogy ő ezt feketén csinálja, csak küldjem a magánszámlájára az utalást. Nem szavaztam neki elég bizalmat, így ez is dugába dőlt. Végül egy motoros csoportban megtaláltam a következő házigazdánkat, így lett decemberre szállásunk, méghozzá egy barlangban!
Szóval Ken elkezdte a könyvét feleleveníteni. Azért fogalmazok így, mert hozzátartozik az igazsághoz, hogy az első egy hónapban hihetetlenül sokat aludt. Az előző három hónap állandó útonléte itt érte utol és ezek szerint fárasztóbb volt számára, mint gondolta. Ekkor jöttem rá, hogy ebben rendkívül különbözőek vagyunk. Csak 20 éve ismerjük egymást, de ezek szerint még van mit tanulnunk egymásról és persze magunkról is. Engem az útonlét tart életben és kicsattanok az energiától, amikor minden nap megyünk. Korábban már írtam arról, hogy azokon a napokon, amikor két éjszakánál tovább maradtunk valahol, mennyire nyugtalan lettem és alig vártam, hogy újra felkerekedjünk. Éppen emiatt én rettegtem a leállástól. Újabb lecke: megtalálni az aranyközéputat és főleg nekem változtatni a hozzáállásomon, hogy ne éljem meg tragikusan a hosszabb egyhelyben levést. Utólag persze okos az ember, de ezt nem novemberben tanultam meg, ehhez még kellett pár hónap.
Az én következő prioritásom a videók szerkesztése lett volna. FIGYELMEZTETÉS: nagyon személyes tartalom következik. Tanakodtam, hogy mennyit osszak meg ebből, aztán maradtam annál az elképzelésnél, hogy a családomnak és a barátaimnak írok. A közeli barátaim pedig ott voltak mellettem, amikor ezen átmentem, ők ezt a részt átugorhatják 😊 Tehát a következő történt: letöltöttem mindent az SD kártyákról szépen egy mappába, megnyitottam a szerkesztőprogramot, és ott ültem előtte napokon át, hogy kitaláljam miről is szóljanak a videók. Önmagában az, hogy megyünk a motoron, ráadásul egy bizonyos sebességgel, maximum arra jó, hogy hányingert okozzon a nézőknek. Az is egyértelmű volt, hogy annyi szép helyen jártunk, és a videók közelébe sem kerültek annak, hogy visszaadják az Olimposz magasztosságát, vagy a dél-franciai kanyargásokat.
Elkezdtem kutatni, hogy mások milyen tartalmakat készítenek. Bekövettem egy jó pár motoros oldalt, de persze az algoritmus jobban tudja, hogy mit én szeretnék, és a túramotoros tartalmak először sportmotorrá váltak, majd szexi motorosok sokaságát nézhettem végig, ahogy mindenféle védőfelszerelés nélkül haspólóban mély dekoltázzsal száguldanak át a városon (férfiak is). Ezután bedurvult az algoritmus és jöttek a motoros balesetek, amputációk, halálos balesetekkel foglalkozó tartalmak, majd a végén már motoros videók fel sem jöttek, csak a halálos betegségek, sztomazsákok és végül a mentális betegségekkel küzdő bátor egyének által megosztott témák. Tanulságos volt, de elég tömény, és érzelmileg megterhelő. Erre utaltam a karácsonyi blogomban, amikor azt írtam, hogy megtapasztaltam a social média árnyoldalát. Konkrétan újra kellett építeni a profilomat és minden videót egyesével kiszűrni, bejelölve, hogy nem érdekel. Arról nem beszélve, hogy közben néztem a számokat és teljesen értelmezhetetlen volt számomra, hogy miért azokat a tartalmakat fogyasztja a világ, amiket fogyaszt. Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás: az embereknek van igénye a megbotránkoztatásra és azért nyomja az algoritmus, vagy ahogy az én esetemben is, a gép erőlteti rám ezeket a tartalmakat. Ha már számok: totál nem derült ki számomra, hogy ha valakinek van 500 ezer követője (elképesztő számok), akkor miért van, hogy az egyik videóját hatezren nézik meg, a másikat pedig 1 millióan, véleményem szerint a tartalom minőségétől függetlenül, csak a trendek miatt. Ez utóbbi tuti, hogy algoritmus, mert az dönti el, hogy kinek ajánlja ki a tartalmat, például nekem, aki nem követem az illetőt.
A lényeg az, hogy nem jutottam előrébb. Nem találtam olyan motoros tartalmat, ami tetszett és amihez hasonlót tudtam volna produkálni. Hiszen nem mentünk fel a Himalájára, vagy tévedtünk el a dzsungelben, hogy elég izgalmas legyen. Nem terveztem beszámolót készíteni a városnézéseinkről, hogy tanulságos legyen. És nem kezdtem el haspólóban motorozni, hogy szórakoztató legyen. Persze összevághattam volna a klipeket, hogy lássátok merre jártunk, de ilyenből ezer meg egy van YouTube-on és nem láttam benne hozzáadott értéket. Vagyis elveszettnek éreztem magam. Eljött az a pont, amikor megbeszéltem magammal, hogy nem kell erőltetni ezt a social médiát és egyéb internetes jelenlétet. Tanulgattam az SEO-ról is és tudom, hogy a blogot is lehetne sokkal tartalom-specifikusabban írni, hogy felkapja az internet. De a javaslatok nem voltak mind kedvemre valók és pusztán azért, hogy néha két emberrel többen elolvassák nem éreztem fontosnak. Ráadásul amiket itt írok az elég személyes. Szóval némi daccal úgy döntöttem, hogy marad a naplóírás úgy, ahogy nekem jól esik. Ehhez képest mindig meghat, amikor visszajelzést kapok, hogy hányan olvassátok az én kis tökéletlen beszámolóimat. Köszönöm!
Kanyarodjunk vissza Spanyolország dél-keleti vidékeire, ahol még volt látnivaló bőven és sokkal izgalmasabbak voltak azok a napok, amikor kirándultunk. Ebben az országban egymást érik a nemzeti parkok és pillanatról pillanatra változik a tájkép. Amikor azt gondolod, hogy egy kietlen tájon tekeregsz és azt számolgatod, hogy milyen magasak lehetnek a távolban csúcsosodó hegyek, akkor még nem is sejted, hogy pár perc múlva egy kanyonon keresztül visz majd az út, aminek a vadsága magával ragad egy pillanat alatt és nem tudsz betelni az orrod előtt lévő látvánnyal.
Az első hely, amit célzottan meglátogattunk, egy vízesés volt, körülbelül 40 perc távolságra Fortunától. A parkolót egy völgyben találtuk meg, és látszott, hogy az ott állomásozó lakóautók nem csak egy látogatásnyi időre álltak itt meg. Először a gyorsan rohanó patakot fedeztük fel a fák alatt. Ne a sötét, dús lomkoronájú erdőinket képzeld el, hanem egy trópusi erdőt, amiben egymástól távol nőnek a tűlevelűek és pálmafák a világosbarna köves talajon, remekül tükrözve a mediterrán érzést. A sebesen ömlő víz mély árkot vájt magának a kövek között. Egy tábla jelölte, hogy 900 méterre – 50 perc gyaloglásra található a vízesés. Ezt látva elgondolkodtunk, hogy milyen magasra kell mászni, ha majdnem egy órát tart kevesebb, mint egy kilométert megtétele. Belevágtunk. Jól érzed a hangsúlyt, ez azért nagy döntés minden esetben, mert motoros ruhában, bakancsban két kutyával a pórázon nem feltétlenül egy laza kaland hegyet mászni. Az út emelkedőkből és néhol sziklákból állt. Egyes helyeken inkább egy ledőlt várfalra hasonlított, mint turistaútra. Számításaim szerint egyes szakaszokon más európai ország biztonsági szakemberei nem engedtek volna át turistákat. A spanyolokat nem érdekli, hogy hülye-biztossá tegyék a természetet, aminek megvan a maga varázsa. A kutyákat néhol jobban féltettem, mint magunkat, de nagyon jól vették az akadályokat, még mackó Ricky is hegyikecskeként kapaszkodott fel a sziklákra.
Nem hazudott a tábla, tényleg volt 50 perc, mire felértünk a vízeséshez. A mesterségesen kialakított duzzasztó szinte feszített víztükre egy mólon körbesétálható volt, lehetőséget teremtve arra, hogy a környezet csodáit, madarakat, rovarokat jobban szemügyre vegye az ember. Innen még magasabbra is lehetett mászni, ám ott már nem volt kijelölt turistaút, ezért inkább nem kockáztattunk. Visszaérve a parkolóba elfogott az az érzés, hogy ha lakóautóm lenne, akkor itt biztos el tudnék tölteni egy pár napot. A természet hangulata és a madarak csicsergése magával ragadó volt.
Ennek ellentétje volt Murcia, ami egy meglepően nagy város. Érdekes, hogy nem tartozik az ismertebbek közé, pedig kiterjedését tekintve nagyobb, mint Madrid, lakosságát nézve Sevilla népsűrűségével van egy szinten. Mi egy napot töltöttünk el itt. Pontosabban egy fél napot a kötelező nagytemplom, főtér és park bejárásával, no meg egy igen finom fagyival és a kötelező kávéval. Végre újra jó kávé, ha Kent kérdezed. Aztán hagytunk időt arra, hogy bejárjunk pár motoros boltot, mert szükségünk volt láncolajra, nekem eltörött az egyik térdbetétem, és Kennek már meglehetősen leamortizálódott a páncélja. Sikeresen teljesítettük ezt is. Murciában tényleg minden megtalálható! A belváros barátságos és annak ellenére, hogy nem sorolják a legfelkapottabb Spanyol városok közé, itt is sok a külföldi. Elég, ha annyit mondok, hogy az Ikeában lehetett Fish&Chips-et kapni. Gazdaságilag ez a legolcsóbb része Spanyolországnak, talán ezért van itt is sok betelepülő.
Cartagena már más volt. Sokkal patinásabb, több szoborral és műemlékkel főleg a kikötőben. Volt még sok diák az egyetem miatt és rengeteg graffiti. Ezek nem csak falfirkák, hanem konkrétan boltok bejáratát ékesítő művészi alkotások voltak. Nagyon tetszett, ahogy egymás mellett él a városiasodás és a művészet. Az időzítésünk okosabb is lehetett volna, mint egy esős hétfői nap „tél” elején, mert borzasztó nagy csend volt a városban (kivéve a kollégium körül). Ettől egy kicsit üres és lélektelen volt, boltok bezárva, és nem igazán tapasztalhattuk meg a város vibrálását.
Alicantéba végül is nem mentünk el, mert szívesebben fedeztük fel a környék természeti értékeit. A látnivalók között kiemelkedett a Santuario Virgen de la Esperanza sziklatemplom és a Cueva Del Puerto cseppkőbarlang. Jövő héten ezekről is mesélek.
