Másnap (szeptember 25-én) délelőtt 11-re volt egy megbeszélt találkozónk egy ismeretlen ismerőssel. A történet pár nappal azelőtt kezdődött, amikor beírtam egy globális motoros fórumra, hogy Szicíliában leszünk kb. egy hetet szeptember végén/október elején és szívesen találkoznánk helyiekkel. Jó páran reagáltak, Olaszország más részeiből is jöttek a meghívások, vagy javaslatok, hogy mit érdemes megnéznünk. Egy férfi volt, aki konkrétan ott is élt és felajánlotta, hogy körbe vezet minket a keleti oldalon. A terv az volt, hogy Messinából nyugat felé indulunk, és úgy kerüljük meg Szicíliát Palermo, majd a déli vidék felé. De ha már volt egy ilyen felajánlásunk, akkor bölcsnek láttuk itt kezdeni, hátha tanulunk valami olyat erről a vidékről, ami élvezetesebbé teszi a sziget többi részét is. Ez egy nagyon jó döntés volt.
Őszintén szólva arra számítottam, hogy ránk szán esetleg pár órát, motorozunk vagy kávézunk egyet, nem is vártam el többet, hiszen mindenkinek megvan a maga élete. Azt már az előzetes kommunikációból éreztem, hogy elég lazán kezeli a dolgokat. Természetesen késve érkeztünk a megbeszélt kávéházhoz, amire az ő reakciója az volt, hogy nyugi, van elég kávé. Odaértünk kb. 20 perc késéssel egy olyan kávézóhoz, ami előtt egy darab motor sem parkolt. Na gondoltam, akkor mégsem arra készült, hogy motorozzunk, de lesz, ami lesz. Egy jó felépítésű 50-es férfi üdvözölt minket, ő volt Natale. Majd azzal a lendülettel mutatott is be még egy adag embernek, mondván, hogy ők a helyi motoros klub vezetői. Kaptunk is gyorsan egy pár emblémás kulcstartót meg matricát és már vezettek is minket a pulthoz, hogy mit iszunk. A kávézót egyértelműen a helyiek látogatták. A kínálat elég szűkösnek nézett ki, de egyértelmű volt, hogy mindenki ismert mindenkit. Sajnos angolul Natalén kívül senkisem tudott, így a beszélgetés limitált volt, de a vendéglátás annál szívélyesebb.
Leültünk egy asztalhoz és körülbelül 3 perc beszélgetés után derült ki, hogy Natale Ken szicíliai ikertestvére. A poén, hogy tényleg egy évben születtek. Ahogy az a két ember egymásra volt hangolódva, öröm volt nézni. Ugyan az a chill életérzés, hasonló gondolkodásmód és kisugárzás. Én a végén már nem is akartam beleszólni a beszélgetésbe, csak hallgattam, ahogy sztorizgatnak. Itt hangzottak el azok a mondások, amikről már korábban írtam: hogy az Etnától nem kell félni, mindig mondja, ha valami nem oké (vagyis olyankor más hangot ad). Merthogy folyamatosan beszél (morajlik), hiszen egy aktív vulkán. Itt tudtuk meg, hogy a közlekedési szabályok csak javaslatok és hogy a stoptáblánál nehogy megálljunk, mert senki nem számít rá, és hátulról belénk jöhetnek. Ja és hogy Szicília az nem Olaszország. Persze államilag része, de a szicíliai emberek első sorban szicíliaiak és csak utána olaszok. Érdekes és vicces volt hallgatni Natalét, már csak ezért a pár óra beszélgetésért is megérte volna találkozni. Olyan flow-ba kerültünk, hogy észre sem vettük, hogy már lassan 13 óra lett. Ez csak azért volt érdekes, mert mint kiderül Natale motorja reggel nem indult, ezért ő a szervízben kezdte a napot, és ígérték neki, hogy 1-re készen lesz a motor. Az olaszoknál a szieszta miatt, ha 1-re nem megy vissza a motorjáért, akkor legközelebb délután 4 körül láthatja újra, viszont nekünk tervben volt az Etna még aznapra. Mikor jeleztem neki, hogy 7 perce van odaérni a szervízbe, akkor felpattant, mintha parázson ült volna, és már szaladt is. Nem hagytak magunkra a motoros klub tagjai, egy percen belül a motoros klub elnöke odasétált két cannolival a kezében, hogy ezt kóstoljuk meg. Ez volt az első találkozásunk a következő több mint egy hét majdnem mindennapi cukorforrásával. Ken ugyanis beleszeretett a cannoliba, és innentől kezdve mindenhol azt rendelt, ha megálltunk.
Alig fejeztük be a habzsolást, amikor megjelent Natale (Ken szerint Nutella, mert mint tudjuk a névmemóriája csapnivaló) teljes menetfelszerelésben. Na jó a teljes menetfelszerelést a maga módján adta elő: sportcipő, farmer, motorosdzseki, fél-arcos bukósisak (laikusoknak: bili vagy tökfödő), napszemüveg, cigi a szájában. Ez annyira Natalés volt! Újra leült mellénk, és folytatják ott Kennel, ahol abbahagyták. Betekintést nyertünk az életébe, a kalandokba, amit motorral vagy más módon élt meg, láttunk képet a felnőtt lányairól, meg a kutyáiról, az olajfa ültetvényről, ami jelenleg a fő bevételi forrása, stb. Kis idő múlva megérkezik egy nagyobb motoros társaság, ők már tényleg túrázáshoz voltak öltözve. Mint kiderült ők Észak-Olaszországból jöttek a hétvégi motorostalálkozóra Augustába, ami Catanatól kb. 20 perc délre. Ez volt az első, hogy erről a találkozóról hallottunk, bár kétségtelen, hogy nem keressük az ilyen rendezvényeket, mondván a kutyáknak túl nagy a zaj és a tömeg. Kitörő örömmel üdvözölték egymást az északi és déli motorosok, óriási ölelések, puszi-pacsi, hangoskodás, majd elkezdődött a traccsparty, Natale nagy dumás lévén abszolút a középpontban. Mindez persze olaszul, tehát mi kimaradtunk a témázásból, de jó volt látni, ahogy összejönnek az öreg motorosok (valószínűleg én voltam ott a legfiatalabb, szóval értitek…).
Ránéztem Kenre, aki a maga nyugodtságával szemlélte az eseményeket. Konstatáltam magamban, hogy ma már nem megyünk fel az Etnára, tekintve, hogy a kutyák már órák óta be vannak zárva és lassan sötét is lesz, ha így haladunk. (A kutyákat ugyanis otthagytuk a szálláson, hiszen nem tudtam, hogy mi vár ránk az Etnán.) Legnagyobb meglepetésemre egyszer csak felénk fordul Natale, hogy nosza menjünk. Akkor egy kicsit ráizgultam arra, hogy nincs e ehhez már késő, mire közölte, hogy dehogy is, még süt a nap. Újra éreztem, hogy nem vagyok elég laza, de hát ha ő mondja, akkor nosza. Annyi észrevétele volt, hogy Kennél nincs extra pulcsi. Ken megvonta a vállát, mondván egy észak angolnak mit számít egy kis hideg. Ekkor Catanaban 32 fok volt. Aha….
Bő egy óra volt, mire feltekeregtünk a hegyre. Igaz, hogy útközben többször megálltunk, hogy meghallgassunk egy-egy történetet a helyi jéghoki pályáról vagy egy étteremről, amit egyik napról a másikra törölt el a föld felszínéről a kiömlő láva. Ami nagyon érdekes volt, hogy egyik történet sem katasztrófának hangzott, hanem az itteni élet természetes részeként jött át. Amikor kérdeztem, hogy mégis hogyan élik meg az emberek, hogy mindent újra kell építeniük időről időre, akkor a válasz az volt, hogy alig várják, mert az állam kötelezően kifizeti nekik a veszteséget, és mivel elég nagy a korrupció, így mindenki jót szakít ezekből a hozzájárulásokból, és kétszer akkora éttermet épít legközelebb. Nekem nagyon ellentmondásos volt, hogy miközben a két szememmel látom, hogy a természet ereje milyen hatalmas és mekkora pusztításra képes, addig a helyiek ezt szinte ünneplik.
Végre felértünk az első nagy parkolóba, ahol a hőmérő 11 fokot mutatott, pedig még csak 1900 méteren voltunk. Bevallom az egy pulcsi, amit hoztam nem volt éppen kielégítő, de Kennek sem volt melege. A vidék bámulatosan más volt, mint bármi, amit valaha láttam. Fekete és vörös talaj váltogatta egymást, amit a vastartalom befolyásolt. Amerre nézel kisebb nagyobb inaktív kráter, amiben persze már száraz volt a talaj. A megkövesedett lávafolyások teljesen jól kivehetőek voltak, láttatva, hogy merre folyt le a hegyről, maga alá temetve mindent, ami az útjába került. Mindeközben a hegy másik oldalán, ami már régebben égett le, újra éled a természet és zöld fák között tekereg a lefelé vezető út.
Ennél feljebb végül nem is mentünk, mert Natale szerint fent is ugyan az van, mint itt csak hidegebb. Kicsit lelkifurdalásom is volt, mert azért az kiderült, hogy Natale menetrendszerűen minden vendéget felhoz ide. Nyilván mindenki ezért jön. Átéreztem, hogy neki mennyire elege lehet már ezekből a fel-le kanyargásokból. Aztán elmesélte, hogy amikor fiatalok voltak, akkor mennyiszer versenyeztek a hegyre fel, és az utolsó fizette az italokat. Látszott is rajta, hogy nagy könnyedséggel kezeli az amúgy 1200-es BMW GS-t. Meg kell hagyni, jó kis gyakorló terep ez!
Én szívesen felmentem volna a legtetejére, de az is igaz, hogy oda mégannyira sem lett volna elég az egy pulcsi. Natale röhögött is, hogy a turisták nagy része egy kitérőnek tekinti ezt a tengerparti nyaralás közben, aztán feljönnek ide strandpapucsban meg nyári ruhában és fagyoskodnak. Valóban több ilyet is láttunk. Dideregve ugyan, de körbesétáltunk ott az egyik kráter körül, és egész mély témákat érintettünk, miközben Ken fantasztikus képeket csinált. Így például azt is megtudtam, hogy Szicíliában is, mint Magyarországon a jó vendéglátás része a jó kaja, és ha mindent megeszel a tányérodról, akkor az azt jelenti, hogy a fogadó fél nem készített elég ételt. Hú mondom, ezt jó tudni, mert amíg abban hasonlít a kultúránk, hogy nálunk is az evés köré épül a vendéglátás, de ha nem eszel meg mindent, akkor az azt jelenti, hogy nem volt elég finom, amit eléd raktak. Ugye milyen érdekes, hogy ugyan az a dolog más kultúrákban más perspektívát nyer?
A hosszas beszélgetésnek a lemenő nap és a csökkenő hőmérséklet vetett véget. Leérve a hegyről még megálltunk egy apró városka szépséges főterén, ahol MEG KELLett kóstolni egy újabb helyi különlegességet, ami arancino névre hallgat. Ez egy bundázott raguval töltött rizsgolyó, amit bő olajban kell kisütni. Elég elképzelhetetlennek tűnt, amíg meg nem kóstoltuk. Ahogy Kennek a cannoli, nekem pedig ez lett a nagy kedvencem. Persze csakúgy, mint a lángost otthon, ma már nem csak a hagyományos töltelékkel lehet kapni, hanem mindenféle édes és sós változatban is. Ja és Catanában arancino, míg Palermoban nő nemű és arancinának hívják. Jut eszembe, a cannolit is másképp készítik a keleti és a nyugati parton. Egy nap alatt oda-vissza meg lehet járni egész Szicíliát, és mégis nagy különbségek vannak egy ilyen szigeten belül is.
Ezután már tényleg elköszöntünk, mert ideje volt visszatérni a kutyákhoz. Nem beszéltünk meg újabb alkalmat, de tudtuk, hogy még találkozunk.
