Ken jól tette, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy a szülőfalujában foglaljunk szállást. Mivel így minden gyaloglásnyi távolságra volt, ez jelentősen megkönnyítette a mindennapokat. Gyalog tudtunk menni a boltba, a tengerpartra, a lányát meglátogatni, de még a kocsmába is. Ez utóbbi olyan angolosan lépett be a fontossági sorrendbe, mivel azon a héten ünnepelte a szülinapját.
Egyetlen panaszunk volt a szállásra, nem tudtuk, hol kell bekapcsolni a fűtést. Igen, tudom, június volt, de ez Anglia. Az időjárás továbbra is kiszámíthatatlan volt, és eléggé kihűlt a ház – vagy sosem melegedett fel. Ez gyors emlékeztető volt arra, hogy miért nem preferáltam ott lakni.
Ettől függetlenül jó dolgunk volt. A hetet én első sorban tengerparti kutyasétáltatással töltöttem, amikor éppen nem esett, és meglepődve tapasztaltam, hogy mennyi kutyatulajdonos van a környéken. Ami óriási pozitívum volt, hogy kifejezetten jól kezelik errefelé a kutyákat. A legtöbben póráz nélkül sétálnak és valami csoda folytán egy darab konfliktusnak sem voltam tanúja. Ami még meglepőbb volt, hogy a két panda is felvette ezt a hangulatot és egyszer sem foglalkoztak másik kutyával, amíg a parton voltunk. Semmi rárohanás, semmi elkalandozás, végig figyeltek rám és normálisan tudtunk sétálni. Olyan büszke voltam rájuk!
Ken mindeközben igyekezett minél több időt tölteni a lányával, és jó volt látni őket újra együtt. Robyn már elvégezte a sulit és éppen munkát keres, emiatt hétköznap is ráért és pár órára átjött, amikor csak tudott. Érdekes volt hallgatni, hogy egy mai huszonéves angol fiatal hogyan látja a lehetőségeit, milyen ambíciói vannak, hogyan gondolkodik. Aztán egyik nap elmentünk moziba megnézni a Hogyan neveld a sárkányodat “élő” filmes változatát, amire azt kell mondjam, hogy kifejezetten jó volt. Mindannyian élveztük. Ken gondosan lefoglalta előre a jegyeket, ami elhozta azt a szembesülést, hogy a szülinapja után már alkalmas a nyugdíjas kedvezményre. Hát mi Robynnal könnyesre röhögtük magunkat ezen…. Ken nem találta olyan viccesnek.
Na azért ne sajnáljátok, mert így is stílusosan ünnepelte a szülinapját: ugyan azokkal a srácokkal, akikkel 10 és 20 évvel ezelőtt is. Bár tök véletlenül jött így ki, hogy pont ott voltunk a szülinapján, mégis különleges, hogy ezeket a kerek szülinapokat ebben a lojális csapatban tudja tölteni. Remélem még sok évtizedig együtt ünnepelhetnek a “fiúk”. Aztán még párszor ráerősítettek erre a kapcsolatra a hét további estéin, de én ezeket kihagytam. Egyetlen egyszer mentem vele, amikor az unokatesójával és az ő élettársával volt találkozónk. Nagyon hálás vagyok Elaine-nek, hogy ráüzent Kenre, mert mióta mi is kevesebbet megyünk vissza Angliába, azóta ezek a családi kapcsolatok nagyon megritkultak. Igazán jó este volt, nagyon izgalmas terveik vannak Skóciával, ahonnan a család származik, és drukkolok, hogy mihamarabb meg tudják lépni azokat. Olyan szeretettel beszéltek az északi országrészről, hogy kifejezetten sajnáltam, hogy mi kihagytuk, de aztán eszembe jutott az ottani jellemző időjárás, és csak hallgattam, hogy ők mennyire nem bánják azt és alig várják, hogy le tudjanak ott telepedni. Hát mindenkinek megvan az a hely, ahol otthon érzi magát ebben a világban, de nekem nem biztos, hogy Skócia az.
Nagyon gyorsan eltelt az egy hét. Bevallom mióta eldöntöttük, hogy június 20-ra hazaérünk, azóta elfogott engem az a hangulat, mint amikor tudod, hogy mindjárt vége a nyaralásnak és újra elkezdenek az otthoni dolgok foglalkoztatni. Azt sem tagadom, hogy vártam, hogy újra úton legyünk, hiányzott a motorozás. Örültség tudom, de még nem untuk meg. Június 10-én reggel elég korán össze kellett kapnunk magunkat, mert eldöntöttük, hogy nem akarunk többet szállásra költeni Angliában, hanem egyhuzamban levezetünk a csatornához, és aznap este már Calaisban szállunk meg ismét. Nem mondom, ez így elég hosszú nap volt, de jó volt újra normális áron szobát foglalni. Sima utunk volt és az időjárás is kegyes volt hozzánk. Egy szakaszon esett, de még csak esőruhát sem vettünk fel, szóval nem volt jelentős. A komphoz érve újra kezdődött a kutyák útlevél-ellenőrzése, ahol kiderült, hogy mivel még érvényes volt az oltásuk, ezért az egész állatorvosi procedúra tökéletesen felesleges volt. Szóval az a 300 font tanulópénz volt. Azt már megint nem tudta senki megmondani a határon, hogy az útlevelüket hogyan érvényesítem újra az EU-ban. Hogy csak simán átírja és leigazolja egy itteni állatorvos, vagy újra be kell őket oltatnom? Ez állítólag az állatorvoson múlik. Azt kell mondjam, hogy a Brexit már megint nem kedvezett nekünk és egy újabb téma, amire nincsenek még egyértelmű szabályok ezek szerint.
Na sebaj, megpróbáltam nem mérgelődni ezen, mert végül is számítottam rá. Már csak az volt a kérdés, hogy erőltessem-e, hogy másnap Franciaországban lepecsételtessem az útlevelüket, hogy látszódjon a folytonosság az oltások között, vagy hagyjam majd az itthoni állatorvosra, végül is ez az igazolás most 4 hónapig érvényes. Visszaértünk a motorokhoz, Ken mondta, hogy elugrik mosdóba. Egy darabig türelmesen álltam a kutyákkal a motorok mellett, majd legnagyobb meglepetésemre Molly úgy döntött, hogy ez igen unalmas és különben sem lát jól, ezért felugrott Ken ülésére és úgy várta, hogy visszatérjen az apja. Olyan komfortosan ült ott, mintha gyakorlott vezető lenne, csak a slusszkulcsot várja. Nem mondom, kaptunk döbbent pillantásokat, volt, aki háromszor nézte meg, hogy mi a franc történik azon a motoron. Ricky persze szokás szerint lezuttyant a kerék mellé a földre és nyugodtan várta, hogy történjen valami.
Kisvártatva már hívtak is minket a beszállításhoz. Elgurultunk a kapuhoz, majd ahogy lenni szokott a motorosokat hívták utoljára, így volt még idő csacsogni a többi motorossal. Megint nem volt tömeg, előttünk egy egyedülálló férfi nagyon lazán, csomagok nélkül szintén egy Triumph Tigeren, mögöttünk pedig egy ázsiai kinézetű mosolygós párocska egy klasszikus BMV túramotorral megpakolva. Aztán jött még egy srác, aki elég későn ért oda, és már nem vonódott be a beszélgetésbe beszállítás előtt. Mi öten végig csacsogtuk az utat. Nagyon kedves és vidám társaság volt és a szokásos motorostémák, emlékek, túraútvonalak, stb. volt a téma. Gyorsan eltelt az idő, ami jól is esett ezután a hosszú nap után.
A szállásunk 6 percre volt a komptól, így már nekünk nem volt sok hátra aznapra. Mivel megint egy ipari negyedben voltunk egy kicsit kerestük ott a helyünket, hogy biztonságban parkoljunk. Ugyan a motel parkolójának volt kerítése, de a recepciós nem volt túl megnyugtató, amikor azt mondta, hogy ő este 8-ig van, de utána senki nem nézi a kamerát, tehát a saját felelősségünkre parkoljunk. Ken végül talált egy olyan helyet az épület mögött, ahonnan éppen láttuk még a motorokat, így végül ott lelakatoltuk azokat és elindultunk boltot keresni. Az ég világon semmit nem találtunk a környéken, így maradt a vész esetén már jól bevált kínai tészta. Ráadásul mire visszaértünk, addigra befutott két cseh busz, tele teenagerekkel. A szobáról már osztottam meg videót, láttátok, hogy mekkora volt. Ezeket figyelembe véve nem sok alvásra számítottunk: apró szobák, tele tinikkel, azt hittük egész éjszaka hangoskodni fognak. Becsületükre legyen mondva a beköltözés után elég hamar elcsendesedtek és végül nyugisan telt az éjszaka.
Másnap délelőtt már Belgiumban kanyarogtunk és azt kell mondjam, hogy ez a szakasz egyáltalán nem villanyozott fel minket. Lapos tájak, unalmas tájkép mindenfelé. Mindaddig, amíg egyszer csak elértük a Vallon régiót, ahol csodás természet várt ránk. Az utunk utolsó fél órájában csudaszép környéken csavarogtunk, ami szinte a semmiből termett elénk. A szállásunk Dinanttól délre a Meuse folyó partján helyezkedett el. A ködös Albion után immár ismét napsütésben, sőt kifejezett nyári időben kanyarogtunk ezeken az utakon. Elég nehezen találtuk meg a szállást és nem segített a hangulatunkon, hogy rohadt melegünk volt. Nem lett volna gond, ha jó címet kapunk, de a bookingon megadott cím egy óriási elhagyatott házhoz irányított minket, ami nem volt túl bizalomgerjesztő. Végül sikerült elérni a tulajt és kiderült, hogy két utcával odébb található az a kabin, amit béreltünk. A képek alapján megint egy mobilház jellegű épületre számítottunk, ami végül inkább úgy nézett ki, mint anno a velencei táborokban megszokott faházak. Sajnos kívül és belül is. Egy nyaraló övezetet képzelj el, amin kb 40 ilyen kabin volt elszórva a fák között. Igazából a környék szép volt és a ház is hangulatos lehetett volna ott a természet ölén, ha nincs annyira lelakva. Ami végleg betette a kaput, hogy sem ágynemű, sem törülköző nem volt a szálláshoz. Ken ettől elég mérges lett, főleg azért, mert az árban akár benne is lehetett volna.
Hogy mihamarabb kimozdítsam ebből az állapotából, bepakolás után újra motorra pattantunk és bementünk Dinantba, ahova eredetileg is készültünk. Dinant, Budapesthez hasonlóan a Meuse folyó szeli ketté. A várost sziklák veszik körül és egy gyönyörű gótikus templom meg egy citadella is található benne. Azt kell mondjam, nem csalódtunk. Szájtátva gurultunk végig a városon és parkoltunk le a templom előtt a folyóparton. Elképesztő látvány volt és nagyon hangulatos város.
Természetesen muszáj volt belga sört inni! Én is találtam magamnak egy meggysört az étlapon, ezért leültünk a parti kocsmák egyikébe. A mellettünk lévő asztalnál két középkorú angol férfi ült, akiktől megkérdeztem, hogy a köztünk lévő székre rakhatom-e a bukósisakomat. Nagy mosollyal egyeztek bele, hozzátéve, hogy ma ők is egész nap motoroztak, és már kezdték is a mesélést. Megtudtuk, hogy az ő párosuk már évek óta szervez egy hetet így nyár elején, otthon hagyva az asszonyokat és minden évben más az úti cél. Az idén Dinant lesz az otthonuk erre a hétre, és innen mennek csillagtúra szerűen mindenhova, hogy bejárják ezt a környéket. Jó volt látni a lelkesedést meg az izgatottságot rajtuk, és persze, hogy nagy jó kedvvel fogyasztották a megérdemelt esti hűsítőt. Kérdezgettek minket is, és mivel az egyikük éppen motorcserén gondolkodott, jó partner talált Kenben arról, hogy a Tigrisről faggassa. Nem azért mondom, itt üzenem a Triumphnak, hogy legalább egy márkaszerződést megérdemelne Ken, mert nagy lelkesedéssel ajánlja mindenkinek a Tigrist, mint motort. Én is nagyon szeretem az enyémet persze, de mint tudjuk Kennek nagyobb dumálója van és sokkal jobb sales-es, mint én.
A nagyon finom meggysör elfogyasztása után el is köszöntünk az új ismerősöktől, hiszen egyrészt nem akartunk még egy italt kockáztatni, amíg vezettünk, másrészt meg etetés idő volt, és a kölykök már nagyon vártak minket vissza. Csináltam képeket a visszaútról, mert egyszerűen csodaszép volt a folyóparton tekeregni. 10 perc alatt hazaértünk és egy gyors etetés után még kivittem a kölyköket egy kicsit a szállás melletti erdőbe. Azt kell mondjam, hogy amennyire utáltuk ezt a szállást, annyira ideális helyen volt. Rajtunk kívül szerintem senki nem volt az üdülőben, gondolom mert még tartott az iskola. Az erdőben volt kijelölt turistaút, tehát nem kellett bozótvágóval menni, és mint kiderült az egyik folyóparti szikla tetején voltunk, vagyis az erdőn át kb. 100 méter alatt olyan kilátás tárult elém a kutyasétáltatás alatt, amire nem is számítottam. Csoda szép a természet.
Másnap reggel már alig vártam, hogy induljunk, mert délután randim volt Fannival Luxemburgban. Az indulást némileg késleltette, hogy Molly önállósította magát amíg mi pakoltunk és nyoma veszett az erdőben. Sosem tudjuk meg, hogy valamit üldözött-e, vagy csak simán belefeledkezett az erdei újságolvasásba, de hosszú percekig kerestük és nem reagált a motor hangjára sem. Jól megijesztett, de végül előkerült és a szokásos hangoskodással vágtunk neki az aznapi szakasznak.