Szerda van. Kész a következő blog. De mégsem azzal folytatom. A mai nap más, mint a többi szerda. Karácsony van. Mindenki utazik, eszik, rója a szokásos köröket és jó esetben élvezi a családja társaságát. Vannak, akiknél ez egy nagy hajtás, vannak, akiknél ez a viszontlátás örömteli időszaka és van olyan, aki magányosan ünnepel.
Nekünk az idei karácsony más, mint eddig bármi, amit átéltem. Más, mint a gyerekkori vidéki nagyszülők látogatásával telepakolt két hét iskolaszünet. Más, mint a Kanadában átélt, számomra akkor még értelmezhetetlenül gazdag ajándékok a fa alatt. Más, mint amikor Angliából ingáztunk hazafelé, majd pár év múlva mindezt fordítva. Más, mint az utóbbi évek alatt egyre bővülő családdal töltött napok. És végül más, mint az elmúlt két évben a szüleimmel töltött relatíve csendes 24-e a saját házunkban.
Most nincs házunk. Nincs mit dekorálni. Ketten vagyunk meg a kutyák, egy barlangban. Egy olyan környéken, ahol ugyan reggel fagypont van, de napközben süt a nap és megvilágítja a kopár földeket övező hegycsúcsokat. Kiengedem a kutyákat és még ropog a lábuk alatt az a kevés fű, ami a környéken fellelhető. Én igyekszem a napon várni egy kicsit, mert kabátot nem veszek, hiszen olyan szépen süt a nap. De a hőmérséklet csalóka, és visszazavar a barlangba, ahol ugyan nincs meleg, de nem remegek. Itt egész évben állandó a hőmérséklet, mindegy, hogy kint a leveleket a fagy csipkedi vagy égnek a 40 fokos napsütésben. Ez az állandóság szinte mozdulatlanná teszi ezt a vidéket, ami egy olyan embernek, mint én egyszerre idegőrlő és lenyugvásra kényszerítő. Kopár a vidék (majd írok arról, hogy miért) és nem sok látnivaló van a környéket. Az első napokban ez rendkívül nyomasztó volt. (Azt hiszem Andi barátnőmet jól el is rettentettem attól, hogy itt látogasson meg minket.) Kellett egy bő hét, ami alatt átformálódott a hozzáállásom ehhez a környékhez, meg ahhoz, amit itt csinálni akarunk.
Így a hónap végéhez közeledve teljesen másképp tekintek az itt eltöltött időre, mint amikor megérkeztünk. Úgy érzem, hogy most itt kell lennünk valamiért. Ez a valami mindkettőnknek más: Kennek lehetőséget adott, hogy elmerüljön a könyvében, ami miatt nagyobb lett az elköteleződése, hogy végre megírja. Nekem arra, hogy átgondoljam egy kicsit, hogy mi miért fontos az életemben, és hogyan tovább. Na nem azért, mert ennyire mélygondolkodású vagyok, vagy mert a kapun túl nagyon nagy a csend… Hanem mert szükséges a mentalitásomon változtatni. Mióta nem megyünk minden nap más helyszínre, azóta sok időt töltöttem a social média tanulmányozásával, hogy megértsem, hogy mikor, mennyit, és mit érdemes posztolni. Nem akarok hosszan elmerülni a részletekben, de tanúsítani tudom, hogy hatással van ránk a tartalomfogyasztás, és erősen irányított tartalmakat prezentál nekünk az internet. Lényeg, hogy tudatosan változtatnom kellett, és itt van időm gondolkozni. Nem állítom, hogy minden válasz megszületett és kész terveim vannak a jövőre vonatkozóan. De van, amit el kellett engednem, hogy jobban érezzem magam a saját bőrömben. Talán az már fél siker tudni, hogy mit nem akarok. 🙂
A befelé fordulás hozott fel emlékeket, akarva-akaratlanul. Sok minden történt ebben az évben, aminek a következménye az is, hogy most itt vagyunk. Az idén volt alkalmam kipróbálni magam olyan helyzetekben, amire tavaly ilyenkor még nem is gondoltam. Voltak események, amik motiváltak és volt, ami ösztökélt (vagyis kevésbé pozitív módon, de mégis lépésre kényszerített). Találkoztam kivételes tehetségekkel, nagylelkű segítőkkel, megtévesztő nárcisztikus egyéniségekkel, sorsokkal és gondolatokkal, amik engem is formáltak. Visszajelzésekkel, értetlenkedő és nagyon megértő emberekkel. A közvetlen környezetemben is a legszínesebb reakciókat kaptam, amikor megismerték a terveinket. Volt, akit lázba hozott, volt, aki el sem tudta képzelni, hogy ne menjen körmöshöz egy évig. Vagy, hogy ne legyen kész terve a jövőre vonatkozóan. Volt, aki az ágyát vagy a ruhatárát nem adná fel egy ilyen kalandért. Én speciel kifejezetten élvezem ezt a minimalizmust. Van benne valami felszabadító.
Szerencsések vagyunk. Volt mit feladni, ami most lehetőséget teremt erre a helyzetre. Egészségesek vagyunk és számíthatunk egymásra, ami bizalmat ad arra, hogy megoldjuk az esetleges problémákat. Vannak barátaim, akikkel tartom a kapcsolatot, és talán nem is tudják, hogy mennyit jelent egy-egy beszélgetés és az idő, amit rám szánnak.
És kedves olvasó, téged sem tekintelek magától értetődőnek. Jól esik írni az élményeinkről és örülök, hogy van, akit érdekel… így nyersen, hibákkal, a költészet teljes igénye nélkül. Valaki kérdezte tőlem a napokban, hogy nem bántam-e meg, hogy elindultunk. A válasz egyértelmű. Szeretem, hogy most így és itt vagyok, akikkel itt vagyok, amiket tanulok magamról és ahogy élünk. Nem év végi beszédnek szántam ezt az írást, csak egy rövid szösszenetet akartam megosztani arról, hogy több, mint 4 hónap utazás után, távol a családomtól mit érzek ezen a különleges, a megszokottól nagymértékben eltérő karácsonyon.
Legyen boldog ez a karácsony és kívánom, hogy legyen erőd azzal tölteni az új évet, amire mindig is vágytál!
