A hangos Halloween és a nagyon csendes november 1. után újabb két éjszakára volt foglalásunk Fortunában. Elég random helyszín, nincs túl közel Alicantéhoz, de azt hiszem, hogy árban és szolgáltatásban ezt tartotta Ken megfelelőnek. Innen terveztük meglátogatni azt a pár helyet, ahol az első egy teljes hónapot töltjük majd. Az ide vezető utat nagy betűkkel jegyezze meg minden motoros: N20. Szavakba önthetetlen, hogy mennyire szép volt ez a szakasz. A fák között kanyargó aszfaltról csodáltuk a zöld minden árnyalatát, a néhol kikandikáló sziklás hegycsúcsok magasan tornyosultak fölénk, némelyik olyan közel az úttesthez, hogy a kanyarban észnél kellett lenni, hogy ne kerüljünk azokhoz túl közel. A hatást tetézte, hogy kicsit ködös-párás idő volt, amitől csak még misztikusabbnak hatott az egész. Lenne róla videóm, de nincs. Már csak egy órányira voltunk a szállástól, és megtelt az SD kártya. Ken lebeszélt arról, hogy megálljak kicserélni. Soha többet nem hallgatok rá!
Fortunába kicsit vizesen és sárosan érkeztünk, hiszen útközben elég kitartóan szemerkélt az eső, és a szokásos off road pik-nik alkalmával elkapartam magam a sárban. A szállásadónk (Raymond) jelezte, hogy nem tud pontos címet mondani, hanem amikor elérjük az “x” utcát, akkor ott jobbra, majd balra, majd a második köves úton megint jobbra felfelé az út végéig, és ott vagyunk. Köves úton felfelé??? Ken gyorsan vissza is kérdezett, hogy mennyire gáz az út, mert mégsem akarnánk még egy Pargát kipróbálni. Raymond válasza: ne ijedjünk meg, elég kemény az út. Sípítoztam ott Kennek, mint egy első bálozó, hogy ez mégis mit jelent? A kő definíciója, hogy kemény, de ha gurul, az nekem nem segít. Félelmem jogtalan volt: tényleg köves volt az út, tényleg felfelé vitt, ám Pargához képest egy álom volt.
Már, amikor megérkeztünk éreztük, hogy jó helyen vagyunk. Nagyon barátságosak voltak a házigazdáink. Egy holland házaspár által üzemeltetett, régi villára hasonlító épületben volt több kisebb apartman és azokat lehetett foglalni. A mi foglalásunk egy szoba-konyha méretű, de elég tágas kis élettérben volt, ami két éjszakára tökéletesnek tűnt. Zárt kert, a motorok az ablak előtt parkoltak és a kutyákat egyből szabadon is engedhettük. A házhoz tartozó kert gyönyörűen rendben volt tartva: meglehetősen nagy terület, le-térkövezett utakkal és a szegélyeken túl fehér kőágyon szobrokkal és pálmafákkal. A ház egyedül állt a hegyoldalban. Az egyik oldalról egy narancsültetvény, a másik oldalról kicsit távolabb egy építkezéshez előkészített, már ledózerolt terület vette körül, ahol még nem volt élet. A ház mögött pedig csak a vad táj, a meredek hegyoldalban tátongó lyukacsos sziklákkal. Kicsit vadnyugati hangulata volt az egésznek. Csak másnap vettük észre, hogy a ház előtt egy off road pálya került kialakításra egy nagy területen, méghozzá elég jól megtervezett ugratókkal. Később kiderült, hogy ez nem Raymond műve, hanem egy kihasználatlan magánterület, amit a tulaj engedélyezett így kialakítani, és a helyiek karban is tartják és használják hétvégente.
Fogadásunkra előjött a ház apraja nagyja: Raymond felesége Angelique, a fiuk Dylan és egy éppen ott tartózkodó barátjuk René, no meg persze Bomol a világ legbarátságosabb kutyája. Kis zsemleszínű félbevágott vizsla, nagy lapát fülekkel. Azt hiszem a fogadtatás oka leginkább az volt, hogy nem hittek a szemüknek, amikor a mi ingyen cirkuszunk begurult a ház elé. Aztán Raymond megkérdezte, hogy Molly harapós-e, azért van rajta szájkosár. Mondtuk, hogy távol áll tőle, csak szétrágja a doboza zipzárját, és már nem akarjuk azt többször megjavítani. Akkor jót röhögött, majd mondta, hogy nyugodtan engedjük ki a kutyákat, már alig várják, hogy megszeretgethessék őket. Ekkor persze felhívtam a figyelmet arra, hogy Ricky annyira nem híve a szeretgetésnek és jobb lenne, ha Bomol sem lenne ott, amikor őt kiengedem. Erre Raymond annyit mondott, hogy meg kell ismerniük egymást és ne aggódjak, Bomol jól fog reagálni. Úgy is lett: megvolt az első kör szaglászás, aztán Ricky úgy döntött, hogy odamorog, ahogy szokott, és Bomol valóban tudomásul vette, hogy Rickynek ennyi elég volt, és már mentek is maguk útjára. Bevallom ez óriási megkönnyebbülés volt és egyből megszerettük ezt a helyet, amikor láttuk, hogy tudomásul veszik, hogy nem tökéletesek a kutyáink és ezzel együtt szeretettel fordulnak hozzájuk. És ez innentől kezdve csak fokozódott. Pár órán belül hazajött Kayleigh is a munkából, Dylan menyasszonya, aki szintén ott lakott velük. Gyorsan kiderült, hogy Raymond után ő a család másik nagy állatbarát tagja és a végtelenségig volt türelme játszani Mollyval. Másnap már két labdával gazdagabbak lettünk, mert Kayleigh nem tudta megállni, hogy ne hozzon nekik valamit a boltból. Mollyt persze mindenki egyből megszerette, Ricky pedig maradt a lábunk alatt, ahogy szokott és nem zavart senkit. Na jó, néha Bomolt, úgy látszik bírta az auráját és kivételes módon játékra akarta csalogatni. Bomolban még élt az első benyomás és bár nem félt Rickytől, de nem is viszonozta az érdeklődést. Innentől kezdve a sorrend így nézett ki: Bomol szerelmes lett Mollyba, és követte mindenhova, Ricky játszani akart Bomollal, ezért ő meg őt követte, és így ment a vonatozás a telek teljes területén.
Mi másnap elmentünk megnézni pár helyet, amiket a neten találtunk, de egyik sem volt tökéletes. Vagy az internetkapcsolat nem volt elég erős, vagy a város közepén volt, nulla sétáltatási lehetőséggel. Mikor hazaértünk, Raymond azzal fogadott, hogy máskor nem kell bezárnunk a kutyákat, ők szívesen vigyáznak rájuk. Ez újabb plusz pont volt. Mondtuk, hogy még szívesen maradnánk, mert még nem találtuk meg a következő helyünket. Elmeséltük, hogy mivel töltöttük a napot, mire Raymond rávágta, hogy a fenti rész egyébként egy kétszobás lakás. Nézzük meg, és ha tetszik, akkor maradjunk ott náluk. Gyorsan meg is mutatta, hogy mit rejt a felettünk lévő apartman: egy gyönyörű két hálószobás kis lakás, teljesen felszerelt konyhával, két fürdőszobával és persze nappalival. Egyetlen hátránya volt ennek a helynek, hogy nem volt elég erős az internet. Én akkor még azt gondoltam, hogy november lesz az, amikor eljutok odáig, hogy videókat töltsek fel youtube-ra. Egész este azon gondolkodtunk, hogy maradjunk-e itt a következő egy hónapban. Másnap még volt pár hely, amit meg akartunk nézni, de azt hiszem Ken addigra már eldöntötte, hogy mi itt maradunk. És miért is ne? Minden tökéletes volt. A szállás gyönyörű, a házigazdák barátságosak, az ár megfelelő, a kutyák szabadok, szerinte nem volt min gondolkodni. Így is lett. Megbeszéltük az árat és felköltöztünk az emeletre. A felköltözéskor kapott „üdvözlőkosár” már egyértelműen nem csak nekünk szólt…
A következő egy hónap egy nyugodt együttélésben és mondhatom, hogy szeretetben telt. Molly persze elsőre nagy kedvenc lett és lényegében mindent szabadott neki. Még az első napokban igyekeztünk szabni egy demarkációs vonalat, amin túl nem mehetnek, mondván az már a házigazdák területe, de lássuk be, sem Mollyt, sem Bomolt, nem érdekelte a mi képzeletbeli vonalunk és jöttek-mentek, mint két csibész gyerek. Pár nap után Ricky is teljesen kinyílt, és árnyékként követte először Angeliquet mindenhova. Angeliquenek volt egy nagyon nyugodt kisugárzása és ezt szerintem Ricky érezte. Angelique rendkívül szorgos, kedves asszony, akiről azt éreztem, hogy szívesen elkapirgálnék vele a kertben, miközben beszélgetünk, vagy csak csendben tesszük a dolgunkat. Idővel megtudtuk, hogy Hollandiában ápolónő volt, míg Raymond kamionozott. Aztán tavaly megvették és januárban ide is költöztek ebbe a házba, ami állítólag nagyon lepusztult állapotban volt. Fél év alatt kipofozták és remélik, hogy ez lesz a megélhetésük, mert Hollandiában mindent felszámoltak. Azt már említettem, hogy a fiuk Dylan és az ő menyasszonya Kayleigh is jött velük, és ők most Alicantéban dolgoznak egy telefonos ügyfélszolgálaton. Látszólag nagy szeretetben éltek így négyesben, ami nem lehetett mindig könnyű egy építkezéssel a nyakukban. Képzeld el mennyi stressz lehetett egy idegen országba költözni és pár hónap alatt lakhatóvá tenni egy új otthont. Nagyon szépen megcsinálták!
És hogy mekkora becsben voltak a kutyák? Harmadnap Raymond elővette a gépi fűrészt, aminek a hangja kiváltotta Molly reakcióját és a szokásos módon ugatta, mint a veszedelem és ugrált a gép körül. Mire Raymond ahelyett, hogy becsukta volna a kutyát a házba, inkább abbahagyta és elővette a kézifűrészt.
Az is kialakult szokás volt, hogy amikor jött haza valaki kocsival, akkor Bomol a kapunál fogadta az érkezőt, majd beugrott a kocsiba, hogy nehogy a kerék alá kerüljön, amíg felérnek a házhoz. Napokon belül az összes kutya ugrott be az autóba a kapunál teljesen önállóan. Emlékszem november 11-én volt a podcastunk az angol motoros klub elnökével, Ian Richardsonnal. Pár perccel az interjú előtt láttam, hogy Angelique megy el kocsival és mutatja, hogy Molly ott van az anyósülésen és megy vele, majd jönnek. Fogalmam sem volt, hogy hova és mennyi időre mennek, de tudtam, hogy ezzel Molly kimarad az interjúból. Ilyen az, amikor az ember gyerekei felnőnek és önálló programjaik lesznek? Aki látta a videót, az tudja, hogy a podcast meglehetősen hosszú volt, így a kisasszony valamikor félidőben becsámpázott a képbe, így ő sem maradt ki a bemutatkozásból.
Viccet félretéve tényleg a világ legjobb helyén voltunk. A kutyák szempontjából biztosan. Még az elején megbeszéltük, hogy a kutyák bárhova mehetnek, kivéve a házigazdák házrészét. Egy hét után már hallom a teraszon, hogy Angelique szól rá a férjére, hogy a fagyinak a csokis részét egye meg mielőtt a többit Mollynak adja. Vagyis a kutyák nemhogy bementek, de együtt vacsoráztak a házigazdákkal. És nem ez volt az egyetlen kilengés. Alig több, mint egy hete voltunk ott, amikor jön a fénykép Kayleigh telefonjáról, hogy új barátja van: a képen Ricky ott fekszik mellette a kanapén miközben ő Xboxozik. Ez volt az igazi jele annak, hogy minden ok. Ricky barátkozik. Dylan a héten egy párnapot mindig otthonról dolgozott és néha panaszkodott, hogy Ricky horkolása behallatszik a telefonba munka közben. Javasoltam, hogy küldje ki, mire azt a reakciót kaptam, hogy ez hallatlan elképzelés, amikor olyan jól alszik.
Ahhoz sem kellett sok idő, hogy reggelente Ricky és Molly első dolga az legyen, hogy egy éles balkanyarral bevessék magukat Raymondék konyhájába. Én ott szégyenkeztem, hogy mi igazán próbáljuk a határokat betartani és általában nem szokott ez ennyire nehezen menni. Aztán láttam, hogy nevelhetem én a kutyákat, ha közben erős a kísértés. Hiszen, hogy kezdődhet el a reggel jutifalat nélkül? Ez a két gyerek úgy el lett kapatva abban az egy hónapban, hogy ihaj. Egy hátránya volt ennek (azon kívül, hogy a kanapéról újra szoktathattuk le őket), hogy Ricky súlya megint elkezdett gyarapodni. Tudtam, hogy ezzel még lesz dolgunk…
Az ottlétünket egyedül Max a macska nem értékelte, bár igazából csak egyszer kergettük meg őt. Utána már azzal kezdte minden reggelét, hogy felment a fára, majd este lejött a fáról. Ehhez Molly is hozzászokott, és feladott az ugatással. Kialakult a paktum közöttük is. Ja és a nyuszik! Nagyon sok vad nyuszi volt a környéken. Amikor azt mondom, hogy nagyon sok, akkor szó szerint értsd! Minden bokorban nyuszi nőtt. Az ő számuk is ritkult egy kicsit az ottlétünk alatt. Nem azért, mert bármelyiket elkapták volna a kutyáim, mint tudjuk, a vadászathoz nem értenek. De egy pár hajsza elég volt ahhoz, hogy ők se mutatkozzanak annyira nyíltan, amíg mi ott voltunk. Hát így hoztunk új ritmust a fortunai életbe a következő egy hónapban. Az ott töltött idő tartogatott még kalandokat és némi önismeretet, amiről majd jövő héten írok bővebben.
