December 15-én Peter kopogott az ajtón, hogy megy megjáratni a motorokat, ha van kedvünk, tartsunk vele. Én persze egyből igent mondtam, hozzátéve, hogy én nem vagyok nagy off road hős, ezért ne a legdurvább terepen kezdjünk. Ken először hezitált, mert éppen tele volt ihlettel, de aztán mikor kiderült, hogy kipróbálhatja a Royal Enfield-et (ez egy nagy hagyományokkal rendelkező motor), akkor már ugrott is a nadrágjába és húzta a bakancsát. Peter garázsában a mieinkén kívül még 8 motor parkolt, 3 Enfield, egy VFR, egy BMW és még 3 kisebb, 350cm3-is keleti gyártmányú motor, amikről még nem hallottam. Mint tudjuk a motoroknak nem tesz jót az állás, ezért szerintem Peter örült, hogy van, aki beszáll a motorok megjáratásába. Mi meg örültünk, hogy kipróbálhattunk másik motort és titokban annak is, hogy kisebb, könnyebb járgányokkal mehettünk terepre, nem a mi behemótjainkkal.
Első utunk az egyik barátjához, Paulhoz vezetett. Paul szintén angol, és egy elég különleges barlangot vásárolt itt 5 évvel ezelőtt, amit azóta újítgat, miközben mellette fordításból próbál megélni. Egy kávé mellett hosszan beszélgettünk, én meg csak ittam Paul szavait. Egyrész, mert a nagyon előkelő angolt beszélte, és öröm volt hallgatni. Másrészt pedig egy világjárt, művelt ember, és érdekeseket mondott, még ha érződött is, hogy erős véleménnyel van a dolgokról. Beszélgettünk arról, hogy a fordítást is átveszi az AI nemsokára, mesélte, hogy mennyi helyen élt, többek között Romániában, szóba jött, a biogazdálkodás, amit próbált a telkén megvalósítani. Majd körbevezetett a barlangjában, és megmutatta a rengeteg befőttjét, ami lehetőséget ad neki, hogy szinte önellátó legyen egész évre. Megtudtuk, hogy amikor megvette ezt a barlangot, akkor lakatlan volt, ezért a juhászok előszeretettel tartották itt a birkákat. (Vagyis térdig ért a birka-kaki.) Utólag kicsit szégyellem magam, mert megint előbb járt a szám, mint az agyam, és azt hiszem elég nyersen tettem fel a kérdést, hogy ez első látásra szerelem volt-e? Nem lehetett könnyű azzal kezdeni, hogy kigányolja a helyet. Megtudtuk, hogy az egész belső teret mélyebbre kellet ásni, hogy lakható legyen, és ezért a ház előtti részt is le kellet dózerolni, hogy egy szintbe kerüljön a küszöbbel. Brutális nagy munkának hangzik mindez. Nekem persze meg csak ömlöttek a kérdések az agyamba: miért nem a mennyezetet emelték meg? Hát azért, mert egy barlangnál adott, hogy melyik a tartószikla, és abba nem szabad vésni, mert elveszti a szerkezet a stabilitását. Tehát csak lefelé, meg oldal irányba bővíthető egy barlang. A videón, amit facebookon megosztottam, jól lehet látni a földrétegeket. Miket tanul az ember?
Azt is megtudtuk, hogy vannak méhei, tyúkokat tart, nagy macskarajongó és minden termést feldolgoz a kertjéből. Valóban, az ágya alatt sorakozott a milliónyi befőtt, amit ő készített, szóval tényleg nagyon bio. Ez eszembe juttatta, hogy a környéken mindenhol csak azt láttuk, hogy a száraz földet forgatják a gazdák, de semmit nem ültetnek bele. Erről is faggattam Pault, mert látszott, hogy az érdeklődési körébe tartozik. Elmesélem nektek is, mert szerintem tanulságos történet. Akit nem érdekel a mezőgazdaság, az hagyja ki a következő monológot.
Tehát ez a vidék évszázadok óta mezőgazdasággal foglalkozik. A barlanglakások is úgy alakultak ki, hogy a múlt század elején a mezőgazdasági munkásoknak este munka után könnyebb volt ezekben a barlangokban meghúzódniuk, mint hazamenni és másnap hajnalban újra utazni, hogy felvehessék a munkát. Ennek egyenes következménye volt, hogy fokozatosan otthonossá tették és családot is alapítottak itt az népek. Aztán az 50-es években egyre népszerűbbek lettek a barlanglakások, mert olcsó a fenntartásuk, tekintve, hogy télen-nyáron állandó hőmérséklet van a barlangban. Igen ám, csakhogy helyrajzi számot nem mindegyik kapott és legtöbbször a tulajdon jog gyakorlása hagyományos módon öröklődött, vagyis átruházásra került egyik családtagról a másikra, aminek sehol nincs írásos nyoma. Ezek a tulajdonjogok a mai napig nincsenek dokumentálva, tehát aki egy ilyen házat akar vásárolni, jól meg kell néznie a papírokat, mert lehet, hogy megvesz valamit, amit utána nem tud a saját nevére bejegyeztetni.
Visszatérve a földre: hagyományosan mandula és olajfa ültetvényekkel volt tele a vidék. Ám a hagyományok szerint a rendes gazda nem engedi, hogy a fák alatt gyom nőjön. Ettől viszont a talajnak a vízfelfogó képessége nullára csökkent, és annyira kiszáradt, hogy ma már szinte semmi nem terem meg rajta. Mindezek mellett kifejezetten árvízveszélyes, mert nincs növényzet, ami felszívja a hegyekből leömlő esőt, tehát az talajvíz átfolyik ezeken a földeken. Paul szerint a Valenciában történt események is erre a hozzáállásra vezethetők vissza. Arról nem is beszélve, hogy a poros talajt felkapja a szél és ettől a környék folyamatosan veszít a talajrétegekből. Az sem segít, hogy manapság már a fiatalok nagyrésze nem a mezőgazdaságban keresi a boldogulást, viszont a fentemlített jogviszonyok miatt, meg a talaj rossz minősége miatt eladhatatlanok a földek. A hagyomány szerint azonban nem hagyhatják elgazosodni, ezért folyamatosan szántják a földeket. Kívülállóként végig hallgatva az egész egy nagy róka-fogta csukának tűnik. Ugyanis, ha hagynák elgazosodni a földeket, akkor visszatérne az élet és újra ásványokban gazdag termőföld válhatna belőle. De mesélte Paul, hogy ő része a helyi gazdálkodó szervezeteknek/csoportoknak, és annyira erős kötődések vannak a hagyományokhoz, hogy hiába hívnak tudósokat, előadókat, szakembereket, hogy rábeszéljék a helyieket, hogy hagyják békén a földeket, semmivel nem tudják meggyőzni a helybélieket a változás szükségességéről. Belegondolva Olaszországban az olíva erdők voltak a leggazosabbak, ami persze akkor nekünk fel sem tűnt.
Elég hosszúra sikeredett ez a kávészünet 😊. Ideje volt tovább állni. Pete még elvitt minket a helyi “medencéhez”, ami egész évben üzemel és egy természetes vízzel táplált szabadtéri, de már lebetonozott medence. Mivel természetes víz ömlik bele, ezért halak is vannak benne, ami nagyon látványos a kékkel megfestett betonalapon. Szegény halak szerintem iszkolnak kifelé, ha arra tevédnek a nagy nyári forgalomban. De ezen a szép decemberi napon nem volt gatyarohasztó hőség, így kihagytuk a halakkal úszkálást. Pete még megmutatott egy pár hátsó utat, amiket úgy hívott, hogy “no police roads”, vagyis olyan földutak, amikre vonatkozik egy kimondatlan megállapodás a gazdák és a rendőrség között, miszerint ott nem ellenőriznek. Ez azt jelenti, hogy azon az úton mehetnek olyan járművel, aminek lejárt a műszakija, vagy esetleg vezethetnek egy-két sörrel a szervezetükben.
Jó kis nap volt ez az Enfieldeken, és szerencsére még ezt kétszer megismételtük utána. Csupa jóindulatból, hogy be legyenek járatva a motorok! Paullal még párszor találkoztunk, például karácsony előtt beugrott egy doboz házitojással a kezében. Nagyon bio-tojások voltak, mert mind a 6 más méretű és színű volt. A feldolgozásuk is megtörtént és megállapítottuk Kennel, hogy igen erős az ízük. Nem tudom megmagyarázni, hogy milyen az erős tojásíz, nem tudnám mihez hasonlítani, de tényleg más íze volt, mint a bolti tojásnak. Minden esetre tojással jól álltunk karácsonykor, mert mi is megejtettünk egy nagybevásárlást éppen előző nap. Már profik vagyunk nagybevásárlást csinálni motorral. Igaz, hogy nem ez az első, amikor a szükség nagy úr. Emlékszem, amikor Angliában laktunk és elromlott az autó és nem volt pénzünk megcsináltatni. Vagy amikor 2017-ben mindketten visszaadtuk a céges autóinkat és ott álltunk az Auchan előtt két motorral. Megtanultuk, hogy a gyümölcsök és a tojások nem szeretnek motorozni. Na de ha az embernek van kutyadoboza! Az már más! Abba minden is elfér és jó esetben túl is éli a fuvart.
Így aztán volt mindenünk karácsonyra, csak fánk nem. Ezen a környéken annyira nem volt látványos a karácsony. Látszólag senki nem dekorált és a boltokban sem nyomták se a “lászt krisztmaszt”, se az “ól áj vant for krisztmaszt”, de még a Felice Navidadot sem. A boltok kínálatában egy pillanatig nem látszott, hogy karácsonyra készülnének, maximum a Fanta dobozok csomagolásán. És ok, hogy itt nem 24-25-26-án ünnepelnek, hanem január 6-ra virradóra, de arra sem véltünk felfedezni óriási nagy készülődést. Szóval igyekeztünk egy pár ünneppel kapcsolatos filmet megnézni, hogy mégis legyen valami hangulat, meg ettünk édességet. Ajándékot már nem szereztünk be, hiszen limitált helye lenne bármilyen újdonságnak a motoron. Bevallom ez volt életem legkarácsonyatlanabb decembere. Nem estünk kétségbe, mert nagyon jókat ettünk például. Egész belejöttünk már ebbe a minimál főzésbe és tényleg finomakat alkotunk a konyhában.
December 24-én elmentünk egy olyan helyre, amit eredetileg Paul javasolt, és ezt nagyon jól tettük. Indulásunkat kicsit késleltette a szomszéd farmról rendszeresen kiszökő szeretetéhes óriás, akit kötelező volt egy kicsit kényeztetni. A kellemes feladatunkat teljesítve (bár ha ezt a jámbor jószágot kérdezed, akkor nincs olyan, hogy túl sok simogatás), felültünk a motorra, és fél óra múlva már dús fákkal övezett terepen csavarogtunk. Az odavezető út nagyon élvezetes, kacskaringó kanyarokkal volt tele. Aztán amikor odaértünk, akkor egy hangulatos kisváros, Castril főterén kávéztunk egyet. Ez a városka közvetlen egy szikla lábához épült és a szikla tetején álló várrom betekintést nyújtott a város minden kis rejtett utcájára. A fehér falak, macskaköves utcák és a falakra aggatott színes cserepekben burjánzó virágok nem is sejtetik, hogy itt évente egyszer megrendezésre kerül az egyik leglátványosabb bikafuttatás. Olyankor a házak falait betáblázzák, és épített emelvényekről lehet végig nézni az eseményt.
Folytatva utunkat nemsokára egy olyan tó partjára értünk, aminél látványosabbat keveset látni. Az a hely, ahova nem kell semmilyen szűrő a fényképekre, mert a színek magukért beszélnek. Elmondhatatlanul tökéletes volt ez a hely. Ráadásul sütött a nap, és mi december 24-én motoroztunk. Boldog karácsonyt nekünk! 😊
Január 4-én, indulásunk előtt egy nappal Peter még egyszer elvitt minket motorozni. Megmutatott egy hatalmas eladó barlangot, amihez egy óriási földterület is tartozott. Mondta, hogy 120 ezer euróra tartja a gazdája és próbálta Petert is rábeszélni, hogy vegye meg, és alakítson ki egy motocross pályát rajta. Hát én nem vagyok ingatlanos, de aki azt 120 ezer euroért megveszi, annak ez szerelem projekt lesz. Ugyanis a barlang tényleg nagy volt, de lakatlan és még ki sem volt vájva mindenhol. Itt is birkák tanyáztak, még karámok is voltak a belső térben. A hozzátartozó föld tényleg hatalmas volt, de ugyan olyan száraz, mint itt minden, tehát művelésre alkalmatlan. És persze semmi összközmű a közelben, tehát csak a villanyt bevezetni több 10 ezer euro lenne. Azon gondolkoztam, hogy mekkora fantázia van egy ilyen telekben. Biztos lehetne vele valamit kezdeni, de ha csak nem fut be, mint a világ legkeresettebb cross motor pályája, egy hotellel, vagy étteremmel a barlangban, akkor ide a kutya nem fog magától eljönni, és akkor meg az egész befektetés egy petákot sem ér. Szóval szerelem projekt, de nem az enyém.
Január 5-én az indulást délre terveztük, tehát 12:30-ra már fel is pakoltuk a motorokat. Ok, ebben benne volt, hogy minden bútort és lámpát visszarakjunk a helyére Ken lakberendező munkáját visszafordítva. Nem siettünk, mert még elég hideg volt, és vártuk, hogy egy kicsit melegedjen az idő. Még váltottunk pár szót a házigazdákkal, és Ken főzött egy kávét is mindenkinek. Addigra Paul is befutott, mert nem akarta kihagyni, hogy a két szemével lássa a mi kis karavánunkat. Neki is jutott kávé. Nagy nyugodtan csacsogtunk, Lisa még a kutyákkal játszott, amikor délutánba fordult az idő. Rábeszéltem Kent, hogy induljunk, mert a végén sötétben fogunk odaérni a következő szállásunkra. És milyen jól tettük, hogy összeszedtük magunkat! Aznap még várt ránk egy pár meghódításra váró hágó, ami minket is meglepett.
Végtelenül hálás vagyok Lisának és Peternek, hogy befogadtak, és hogy Peter ennyiszer elvitt minket motorozni a saját motorjaival. Egy felejthetetlen emlék volt ez a hónap is!