Szicíliát elhagyva már rutinosan szálltunk fel a kompra. Aznap este is sátrazni készültünk, immár Olaszországban. A kemping, amit Ken kinézett, a szokásos módon egy meredek hegy lábánál, a tengerpartra épült. Nagyon érezhető volt már az utószezon és egy elég fura kemping volt ez. Amikor odaértünk, akkor zárva volt a recepció, mondván, hogy szieszta idő van. Lassan eljött a 4 óra, amikor újra kellett volna nyitni, de még egy jódarabig senki nem jelent meg. Két fiatal srác ült a járda szélén, akik látszólag helyiek voltak (moped, strandpapucs, kevés ruha és nagyon otthon érezték magukat). Látták rajtam, hogy egyre türelmetlenebb vagyok, és az egyik érthető angolsággal odaszólt, hogy nemsokára jön a tulaj. Kisvártatva elő is került egy munkásruhába öltözött köpcös emberke, aki nagyon magyarázott olaszul és miután én értetlenül néztem rá, intett, hogy kövessem. Azt hiszem azt akarta mondani, hogy csak egy kissátornyi helyük van, ha nagyon akarunk maradni. Úgy éreztem, hogy ő annyira nem akarta, hogy maradjunk, de aztán kiderült, hogy inkább csak azt a döntést nem akarta meghozni, hogy melyik helyet mutassa meg nekünk, mert volt körülbelül 3 egymás mellett. Nem nagyon voltam tekintettel a nyüglődésére, és eldöntöttem én, hogy hova verjük a sátrat. Ezután már csak annyi inputja volt, hogy majd keressük meg a tulajdonost, mert ő nem illetékes a regisztrációban, tehát fizetni csak a tulajnál tudunk.
Mikor felvertük a sátrat, akkor még mindig senki nem volt a recepción. Lepakoltunk a motorokról, átöltöztem, visszamentem a recepcióra, és még akkor is várnom kellett, hogy kinyissa valaki a portát. Nagy nehezen előkerült a tulaj. Egy korom béli férfit képzeljetek el, farmer, póló, semmi különös. Elég barátságtalan egy figura volt és teljesen elzárkózott attól, hogy angolul beszéljen, pedig szerintem mindent értett, amit mondtam neki. Elkérte az útleveleinket, osztott-szorzott, mondott egy árat. Az áram benne volt az árban, a zuhany nem. Kértem még internet jelszót, amire elég nyeglén elsodort egy számsort, és hozzátette, hogy elég szar az internet. Azt kell mondjam, hogy az internet jobb volt, mint az áram, mert bár a konnektor visszajelzője égett, semmi nem töltődött fel reggelre. Ken legnagyobb bánatára a kávéfőzője sem.
A kemping egy nagyon kicsi területen helyezkedett el, rajtunk kívül csak lakóautók voltak három egyenes sorban a tenger felé. A tenger egy kőhajításra volt, de képesek voltak felszámolni extrát a tengerparti kilátásért, azoknak, akik az első oszlopban akartak táborozni. Ez elég vicces volt, egyrészt mert az egész kemping nem volt több, mint 50 méter, másrészt a tengerhez nem lehetett lemenni. Odaraktak egy kerítést, amin egy darab kapu nem volt se közel, se távol. Volt egy étterem/bolt szerűség a tengerpart felé eső részen, ahol ültek is emberek, de csak úgy, mint a recepció, itt sem nyüzsgött a kiszolgálásra kész személyzet. Miután 5 percig senkit nem tudtam elkapni, hogy adjon egy étlapot, lemondtam arról, hogy ott vacsorázzunk. A boltban pedig csak cukorkát és strandpapucsot lehetett kapni. Nem maradt más választásunk, mint boltot keresni.
A város szó szerint felettünk volt és lépcső vezetett fel oda hosszan és meredeken. Én annyira fáradt voltam, hogy végül csak Ken bandukolt fel és kerített vacsorát, míg én a sátornál maradtam a kutyákkal. Némileg kifulladva tért vissza a ház ura a vadászatból, és mesélte, hogy nagyon sok lépcső vezet fel a városba, de annál szebb és kifejezetten nyüzsgő helyet talált. Hát mondom érdekelni érdekel, de én ma este már egy darab lépcsőt nem bírok bevenni…
Nekiálltam kipakolni a bevásárló szatyrokat nagy hévvel, mert már nagyon éhes voltam. Nem fogjátok elhinni, hogy az én férjem miket vadászott össze: volt benne cannolli ricottával töltve, fánk, meg csoki… mondom ez mind nagyon jó, de mi a vacsora? Mondjuk úgy, hogy aznap este minden gyerek álma volt a vacsora… Egy darab sós ennivaló nem lapult a szatyrok mélyén.
Másnap reggel a kempingből kikanyarodva az út egyből hegynek felfelé vezetett. Méghozzá olyan meredeken, hogy küzdöttünk a feljutással. Itt tanultuk meg, hogy bizony néha egyesbe kell rakni a motort, ha fel akarunk jutni valahova. A következő pár napban elég nagy távolságokat akartunk megtenni, ezért az autópálya felé vettük az irányt. Talán itt volt először, amikor olyan sokat mentünk egyenes vonalban, hogy átkapcsoltuk a headseteket zenére. Hiányzott a zene. Nagyon szép volt a táj, és iszonyat jó érzés volt zenével vezetni megint.
Nápoly lett volna a következő célpontunk, és attól délre találtunk egy új építésű „haciendát”, ami a sok egymás melletti szobával inkább egy motelre emlékeztetett. Szép környék volt, óriási farmok, gyönyörű házakkal, mintha teljesen új lett volna mindegyik. Gondolom ez a szállás is nagyon új lehetett, mert 34 euro volt egy olyan apartman, ahol volt rendes konyha, külön hálószoba és tágas fürdő. Még medence is volt a szobával szemben, amit sajnos az eső miatt nem próbáltunk ki. Az eső eltántorított attól is, hogy bevessük magunkat Nápolyba. Akartunk még egy éjszakát maradni, hogy hátha elmúlik az eső, és akkor körülnézünk, de nem volt szabad helyük másnapra, ezért inkább robogtunk tovább.
Róma felé egy autópálya melletti benzinkúton megtaláltuk a világ legviccesebb kutyafuttatóját. Egy elég nagy forgalmú óriási bolttal rendelkező benzinkút és pihenő volt egyben, aminél a bolt épülete mellett volt egy elkerített rész. A terület nagysága, nem viccelek, kb. 2×2 méter lehetett, mert én kinyújtottal karral éppen körbe tudtam fordulni benne. Amikor odaértünk, egy dán dog próbálta meg a dolgát végezni, és csak annyi helye volt, hogy egyhelyben forgolódott. Nagyon nem értettem, hogy miért kerítették el ezt a részt, hiszen ennél még pórázon is nagyobb mozgástere van egy kutyának 😊
Inkább a benzinkút mögötti részen próbálkoztunk. Ott állok két kutyával, várva, hogy Ken visszatérjen a mosdóból, amikor egy busznyi rendőr parkol le mellettünk. Emlékeztek a határátkelésre? Na ugyan ez volt: száll le a sok komoly talpig védőfelszerelésbe öltözött egyenruhás, majd meglátják a kutyákat és elkezdenek olvadozni. Azt kell mondjam, jobban állt nekik a mosolygás, mint a szigorúság. Persze a kötelező fényképezkedés sem maradt el, amikor bepakoltuk a kutyákat a dobozba.
Rómához érkezve attól északra találtuk meg a következő szállásunkat, és a vendéglátó azzal fogadott, hogy mi mindent nézzünk meg a környéken csak ne Rómát, mert az nagyon tömött és lehetetlen a közlekedés, és amúgy is sokkal több minden van itt a környéken. Ez nem volt túl jó ajánló. Én már voltam Rómában, Kennek meg ennyi elég volt, hogy elvegye a kedvét és rábeszéljen, hogy a környékbeli tavakat látogassuk meg. A tulaj megmutatta szobánkat és nem tudtam eldönteni, hogy kötözködjek, vagy hálás legyek. Ugyanis lepakoltak minket egy szűk kis házikóba a kert végében, ami régen valami sufni lehetett, konkrétan a csirkeól és nyúlfuttató mellett. Ennek megvolt az az előnye, hogy nem volt szomszédunk, zöldövezet vett kinket körül, és szabadon lehettek a kutyák. A hátránya az volt, hogy lépcsőn kellett lecipelni a cuccokat a szobához, ide már nem ért el az internet és a tulaj szerette kiengedni a háziállatokat. Végül is fer, ha én szabadon akarom engedni a kutyáimat, akkor ez a joga neki is meg van. A következő két napban sokat tanultunk az együttélésről: mármint a csirkék Mollytól. 😊 Amúgy egész jól bírta idegekkel mindenki. A kutyák csak egy kicsit akarták kergetni a csirkéket, a libák csak egy kicsit fújtak a kutyákra, a nyuszik pedig jobbnak érezték mindezt a házukból végig nézni. Főleg, amikor Molly sikeresen utolért egy csirkét és jól ráhasalt. Vicces látvány volt, mert egyértelműen nem vadász kutya, fogalma sem volt, hogy mit kezdjen vele, ezért csak hasalt a csirkén, aki meg szegény csak vergődött a szárnyaival. Ricky a maga higgadtságával messziről szemlélte az eseményeket. Őt legjobban a nyuszik érdekelték, de ez nem volt kölcsönös a tapsifülesek részéről. Még egy hátránya volt ennek a környéknek: nagyon népszerű a vadászat, és ezért reggelente mindkét nap puskadörgésre ébredtünk. Emiatt egy pillanatig nem gondolkoztunk azon, hogy tovább maradjunk.
Október 13 vasárnap. Ideje volt folytatni az utunkat északnak és a következő estére egy Firenze közeli kemping volt a cél. Már csak kevés kemping volt nyitva az internet szerint, hiszen egyre északabbra voltunk és a legtöbb helyen szeptember 30-án véget ért a szezon. Mégsem foglaltunk előre, mert gondoltuk, ha nagyon lehűl a levegő, akkor nem biztos, hogy kempingezünk. Még alig hagytuk el a Róma melletti szállásunkat, amikor rájöttünk, hogy vasárnap van és semmi nem lesz nyitva, mire odaérünk a kempingbe. Ezért, amikor megláttunk egy Carrefour-t, gyorsan megálltunk, hogy legalább kenyerünk meg tejünk legyen. Végzetes döntés volt, hogy elmentem mosdóba és levettem az oldaltáskámat. Tudni kell, hogy ugye én vagyok az „ügyintéző”, ezért minden fontos irat és pénz abban lapul.
Október 13 vasárnap. Ideje volt folytatni az utunkat északnak és a következő estére egy Firenze közeli kemping volt a cél. Már csak kevés kemping volt nyitva az internet szerint, hiszen egyre északabbra voltunk és a legtöbb helyen szeptember 30-án véget ért a szezon. Mégsem foglaltunk előre, mert gondoltuk, ha nagyon lehűl a levegő, akkor nem biztos, hogy kempingezünk. Még alig hagytuk el a Róma melletti szállásunkat, amikor rájöttünk, hogy vasárnap van és semmi nem lesz nyitva, mire odaérünk a kempingbe. Ezért, amikor megláttunk egy Carrefour-t, gyorsan megálltunk, hogy legalább kenyerünk meg tejünk legyen. Végzetes döntés volt, hogy elmentem mosdóba és levettem az oldaltáskámat. Tudni kell, hogy ugye én vagyok az „ügyintéző”, ezért minden fontos irat és pénz abban lapul.
Szép napos idő volt. Körülbelül két órát mentünk, amikor Ken úgy döntött, hogy keressünk egy mezőt, ahol pik-nikezhetünk. A legközelebbi zöld területet egy falu határában találta meg, de azt már nem írta a GPS, hogy ez egy völgyben van és az az odavezető út kavicsos. Nem tűnt olyan gáznak a talaj, bár elég meredek volt. Bevállaltuk. Ken ment elől, legurult a völgybe, és szólt, hogy ne menjek le teljesen, mert csak rosszabbodik az út. Meg is álltam a lejtőn félúton, de a kavicson megcsúszott a lábam, így a vége az lett, hogy szépen lefektettem Hófehérkét az oldalára. Nem nagy svunggal, csak túl messze került a lában ahhoz, hogy megtartsam. Na gondoltam ez itt jó is lesz, és szépen kiengedtem Rickyt és elkezdtem vetkőzni, mert iszonyat meleg volt. Fülembe csengett tesóm megjegyzése, hogy mindig csak szép képeket csinálunk, ezért leszereltem a telefont a tartójából, és gyorsan lefényképeztem, hogy legyen katasztrófa kép is a tarsolyunkban. 😊 Ken jól megszenvedett a megfordulással, így jó pár perc volt, mire visszabumlizott hozzánk. Letámasztotta a motorját és segített az enyémet felemelni. Majd ráül, hogy leparkolja, gurul vele pár métert, majd ő is lefekteti az én kis járgányomat. Újra nekigyürkőzünk, felemeltük a jól megrakott motort, de most már csak letámasztottuk, mondván jó helyen vagyunk itt.
Elkezdek kipakolni az ebédhez, és keresem a bicskámat, de nem találom az oldaltáskámat. A következő sok perc szitkozódással, az emlékek felkutatásával és a kamerakép visszanézésével telt. A kamerán láttuk, hogy a bevásárlás után már nem volt rajtam. Egyértelmű volt, hogy a mosdóból kiérve már nem vettem vissza. Szerencsére még meg volt a blokk, így ki tudtuk silabizálni, hogy hol is volt az áruház. Kikerestem a telefonszámukat, természetesen senki nem beszélt angolul, ezért google fordítóval beszélgettünk, ami egy nagy élmény telefonon keresztül és kétszer rám is rakták a telefont, mert elfogyott a türelmük. Mindenesetre az kiderült, hogy senki nem adta le a táskát. Tehát vagy a parkolóban van még, vagy valaki magáévá tette. Nem volt más választásunk, minthogy visszamenjünk és reménykedjünk a csodában.
Betápláltuk a GPS-be a legrövidebb utat az áruházig, visszapakoltunk mindent és mindenkit a motorokra, majd újra nekiveselkedtünk a kavicsnak. Ekkor “már csak” fel kellett küzdenünk magunkat a betonútra és imádkozni a következő két órában… gondoltuk. Ken elindul, egyenesbe rakja a motorját és azzal a lendülettel dől az árok felé. Láttam, hogy nem tudja megtartani, de ha megállok, akkor én sem tartottam volna meg az enyémet. Kénytelen voltam erős gázt adni, és feldurakodni magam a kavicson, mielőtt én is elvesztem újra a talajfogást. Ez a kavicsos rész kb. 100 méter lehetett. Végre elérem a betont, de persze 100 méter már pont akkora távolság, hogy jött a következő dilemma: mit pakolok le a motorról és viszek vissza magammal, hogy Kennek segíteni tudjak. Kamera, telefon, gps, kutya, ezek voltak a fontosabbak. Hát ekkor már olyan lelki állapotban voltam, hogy végül beraktam a tanktáskába az összes értéket, és otthagytam Rickyt a motoron és egy kicsit a sorsa bíztam magam. Tudtam, hogy Ricky nem fog ficánkolni és azt is, hogy ha valaki hozzá akar nyúlni, annak oda fog kapni, tehát el nem vihetik. Abban is reménykedtem, hogy mivel ő ott van, ezért senki nem akar majd a táskákhoz nyúlni. Ezzel a tudattal futottam vissza Kenhez, hogy segítsek felállítani a motorját.
Mint tudjuk Ken semmit nem csinál félgőzzel és amikor ő lefekteti a motorját, akkor szinte átfordul és fejjel lefelé áll meg. Most sem volt másképp, mert amerre dőlt, éppen elérte az út széli árokpartot, és már a táskákon is átbillent a zöld béka. Ken persze olyan mérges volt, hogy csomagostól, Mollystól próbálta meg egymaga felállítani. Igen ám, de az árok miatt sehogy sem lehetett jól megfogni a motort. Nagy nehezen rá tudtam beszélni, hogy vegyük le a táskákat. Szinte csupaszra kellett pakolni a motort, annyira nem bírtuk még ketten sem felemelni ebből a lehetetlen pozícióból. Már a bugyinkból is csurgott a víz, mire a kerekek újra földet fogtak. Ken mindent visszapakolt rá, de gondolom már annyira fáradt volt, hogy kifogott rajta a hegynek felfelé indulás és csak csúszott vissza azon a kavicsos úton. Végül elöntötte az adrenalin, adott egy nagy gázt és felerőltette magát a lejtőn. Nem volt szép látvány, de legalább kimásztunk abból a helyzetből.
Halleluja, mindketten betonon voltunk, csomagok visszapakolva, kutyák a dobozban és indulhattunk vissza az áruházhoz. A világ összes szcenáriója lejátszódott mindkettőnk fejében, miközben csendben szeltük a kilométereket. Borzasztó mérges voltam magamra, és elkeserített, amikor végig gondoltam, hogy mi mindennek kell utánamenni. Mert persze letiltom a bankkártyákat, de hova küldjék ki az újat? Meg bejelentem az olasz rendőrségen az irataim elvesztését és utána elintézem az új jogosítványt, de ha nincs jogsim, akkor nem tudunk hazavezetni érte, hanem haza kell repülnöm. De nincsenek irataim. Vissza kell menni Rómába a követségre? Vagy megkockáztatjuk, hogy hazavezetünk, de akkor tél előtt már nem tudunk újra elindulni. Mit csináljunk télen, ha otthon ragadunk. Nyitva van-e egyáltalán a rendőrség vasárnap?
Szóval csak pörgött az agyam nekem is és mint utána kiderült Kennek is. Én nagyon el voltam foglalva a gondolataimmal, de Kennek volt annyi lélekereje, hogy figyelje az út szélét. Ő ugyanis már egyszer vesztette el úgy a pénztárcáját, hogy nyitva volt az oldaltáskája, és volt akkora szerencséje, hogy megtalálta az út szélén visszafelé menet. Ezzel a tudattal fürkészte az utat és egyszer csak felkiált, hogy ott van! Egy olyan szakaszon voltunk, ami éppen két kisváros között terült el, nagy zöld terület az út mindkét oldalán. Ő pedig a sok zöld között kiszúrta a fekete táskát. Szkeptikus voltam, amíg vissza nem tudtunk kanyarodni, de amikor a saját szememmel láttam, azt gondoltam, hogy ilyen isten nincs! Legalább 5 percig remegtem, amíg az összes kő le nem gurult a szívemről. Az történhetett, hogy amikor bementem mosdóba, akkor az oldaldobozom tetejére raktam a táskát, ami pont addig tartott, hogy leessen a motorról, amíg kiértünk a kisvárosból. Ekkora mákunk nem lehet!
Persze ekkor már délután 4 óra volt, lényegében visszaértünk a kiindulási pontunkra és aznap még egy falatot sem ettünk. Tudjátok mi jött: megtaláltuk az első utunkba eső gyorséttermet és szorgos internetezésbe kezdtünk, hogy szállást foglaljunk aznap estére. Kennek tetszettek a tavak és kinézett egy hotelt, ami ugyan a szokásosnál kicsit drágább volt, de azt mondta, hogy ma kirúgunk a hámból, mert ezt a szerencsét meg kell ünnepelni. Én csak örültem, hogy a sok bukdácsolás után, és egy ilyen mérhetetlen szerencse után épségben megúsztuk a napot, és kényelmes ágyban alszunk.
