Egyre alacsonyabban szálltak a felhők Genovához közeledve, amitől a tenger és a sziklák összecsapása még drámaibb látványt nyújtott az utolsó kilométereken. Már távolról látszik, hogy a vidéki hangulatot átveszi ez a sűrűn beépített nagyváros. Az autópályák magasan ívelnek át a külvárosi részeken, amiben van valami utópisztikus, mint amikor a jövőben játszódó filmekben a repülő autók a város felett közlekednek. Tériszonyosoknak kifejezetten nem ajánlom ezt a város. Annyira nagy és hirtelen a szintkülönbség a tengerhez képest, hogy az egész város egy meredek sziklafalra épült. Ennek ellenére lakótelepek sokasága sorakozik szinte egymás tetején, olyan közel az utakhoz, hogy látszólag az ablakon kihajolva meg tudnák érinteni a kocsikat az ott lakók. Mutatom a képeket instán és facebookon a következő napokban.
Természetesen tudjátok, hogy ebből mi következik: a mi szállásunk is egy igen meredek utcácskában volt. A főútról kellett ráfordulni, ezért sok gondolkodási idő nem volt, de az alatt a pár másodperc alatt elég sok végkifejletet sikerült felvázolnom az agyamban, amikor megláttam, mivel is kell megbirkóznom. Volt már dolgunk meredek utcákkal, még rosszabb minőségben is, de ez olyan nedves és olyan hosszú volt, hogy megint elbizonytalanodtam a saját képességeimben. Na de kos vagyok, többet erővel, mint ésszel alapon gyorsan abbahagytam a gondolkodást, és egy nagy levegővel nagy gázt adtam, és imádkoztam, hogy ne csúszanak a kerekek és ne kelljen megállnom, mert ki tudja, hogy meg tudom-e tartani a motort. Fel is értünk oda, ahova a GPS mutatta, és én be is húzódtam egy társasház parkolójába, gondolván, hogy ezek egyike nyújtja majd aznap estére a menedékünket. Amikor azt mondom, hogy parkoló, akkor egy zsebkendőnyi placcot képzelj el egy ház előtt, ahol max 4 autó fér el igen szűkösen, forgolódni már nincs hely, és ha nem állsz meg időben, akkor az alattad lévő ház kertjébe pottyansz kb. 20 méter mélyen. Remegve álltam meg az út közepén, egyértelműen nem jó helyen, de a következő manőverhez még gyűjtenem kellett egy kis erőt.
Mindeközben Ken túllőtt a célon, ami két okból nem volt baj: egyrészt, mert nem lett volna helye megállni mellettem/mögöttem, másrészt pedig mint kiderült nem is ebben a társasházban volt a szállásunk, hanem eggyel feljebb. Csakhogy itt már megint olyan kis visszakunkorodó utcák voltak, mint a Meteóráknál, amit a GPS képtelen volt értelmezni. Szóval ez a szerencsés túllövés pont oda vitte, ahol a tulajdonos már várt ránk és nyitotta is a kaput. Ken szó szerint azzal a lendülettel parkolt le a kapun belül, mert neki sem volt sok más lehetősége megállni. Mivel légvonalban csak pár méterre volt tőlem, ezért a headsetek még kapcsolatban voltak, így bennem is tudatosult, hogy ő megérkezett. Mondom ez szuper, akkor most jöjjön vissza értem, mert itt bizony nem tudok megfordulni, és pont annyira lejt az út, hogy kitolatni sem fogok tudni. Miért nincs a motorokon hátramenet… és milyen jó, hogy ketten vagyunk, ugye?
Megérkeztünk! A szálláson belül még persze meg kellett küzdenünk a lépcsőkkel, mert hát a hegyoldalba épült házak már csak ilyenek, de ezután egy nagyon kényelmes nagy nappali-konyha és egy hálószoba állt a rendelkezésünkre. A fürdőszobának nem sok hely jutott, így megismertük a világ legkeskenyebb fürdőszobáját, ahova szó szerint oldalazva lehetett csak bemenni, és mondjuk a mosdóhoz lehajolni fogmosás közben már kihívás volt. De ettől függetlenül nagyon szépen megcsinálták.
Bepakoltunk és ki is vittem a kutyákat… de hova. Megint jött a szokásos: mindenhol beton, nulla zöld terület. Az utcák olyan szűkek, hogy a két kutyával félreállni szinte lehetetlen volt, amikor jött egy autó és az emeletes házak teraszáról meg csak ugattak minket az ott lakó kutyák, mint a veszedelem. Mondtam Kennek, hogy nincs olyan isten, hogy én itt egyedül viszem ki a két kutyát, mert ez egy rémálom! Meg is néztem a környéket, hogy hova vihetném őket, és a hegy lábánál volt valami zöld, ami valóban egy park volt, de az sosem derült ki, hogy kinek. Ugyanis magas kerítés és bezárt kapu fogadott minket, amikor elsétáltunk arra.
Szóval az első benyomások igen küzdelmesnek bizonyultak Genováról. Másnap délelőtt belevetettem magam a szervízkeresésbe. Google szerint két Triumph szervíz volt a közelünkben. Az első 0.2 km-re a szállásunktól. Hát ekkora mákunk nem lehet! A weboldalt szépen beállítottam angolra, meg is találtam az online szervízidőpont foglalást, ám a naptáruk szerint márciusig nem volt hely. Ó, ez nem esett jól. Telefonszám egy darab sincs az oldalon, de volt cset funkció. Leírtam, hogy miről lenne szó, szépen válaszoltak is angolul és türelmemet kérték amíg átadják az igényemet a szervízes kollégáknak.
Kicsit pesszimistán folytattam a kutatást, hogy addig is haladjanak a dolgok: következő szervíz 52 kilométerre Genovától. Ugyan ez a story: semmi időpont, de a cseten ugyan az a standard szöveg fogadott. Ekkor rájöttem, hogy központi ügyfélszolgálata lehet a Triumphnak, ezért tudnak olyan jól angolul, és valószínűleg most egy ügyfélszolgálatos valahol Indiában tök hülyének néz, hogy egyszerre több szervízben akarok időpontot foglalni. Mégis örültem neki, mert arra gondoltam, hátha összekötik a szálakat, és esetleg visszaszólnak akár más szervízből is, amint találnak szabad helyet. (Végül is csak 20+ évig vezettem ügyfélszolgálatot, de a gyermeki naivitásomat megőriztem, hahaha). Minden esetre a weboldalról kiderült, hogy a tízezres szervíz 495 euro lesz motoronként…. Hát, nem repesett a szívem, de számítottam erre.
A távolabbi szervíz kisvártatva küldött is egy emailt, hogy másnap reggel 9-re várnak minket szeretettel. Örültem, mint majom a farkának! Miután arra számítottak, hogy egész nap náluk lesz a motor, megkérdeztem, hogy cseremotort adnak-e. Azt nem tudtak adni. Ezért folytattam azzal, hogy elkezdtem vonatot keresni, hogy mégse hagyjuk egész nap magukra a kutyákat. A vonatjegy elég drága volt és kb. addigra értünk volna vissza a szállásra, mire újra indulni kellett volna a motorokért. Annyira nem volt hízelgő ez az alternatíva, DE VOLT SZERVÍZIDŐPONTUNK! Ebbe bele is nyugodtam, és mivel már elmúlt 5 óra, elkezdtem vacsorát készíteni. 6 órakor befut egy újabb email a genovai szervízből, hogy akkor holnap reggel 8:30-ra várnak minket. Cseremotort ők sem tudtak adni, de gondoltam 0.2 kilométert még hegynek felfelé is vállalok. És azt is megígérték, hogy előre veszik a motorokat, és ha délig végeznek, akkor még szieszta előtt vissza is tudják adni. Ekkor esett le, hogy a másik szervíz miért csak nap végére ígérte! Abban már benne volt, hogy fél napot sziesztáznak közben. Hogy én ehhez miért nem szoktam hozzá még mindig!? Kicsit röstelkedve felhívtam a másik szervízt és jeleztem, hogy mégsem megyünk másnap. Ehhez persze szegények 3 embert odarángattak a telefonhoz, mire valaki végre lefordította, hogy mit is szeretnék, de remélem végül megértették, és nem vártak hiába.
Reggel koránkelés, jól beöltöztünk, mert igaza lett az időjósoknak és ekkor már két napja esett az eső. Le a hegyről, elgurulunk a szervízbe, ahol nagy mosollyal fogadtak minket. Az egyik srác kifejezetten jól beszélt angolul, amiért rettentő hálás voltam, mert így el tudtuk nekik mondani, hogy miket tapasztaltunk, mit nézzenek meg az általános átvizsgáláson túl és meg tudtuk beszélni a garanciát is. Ott tudtuk hagyni a bukósisakokat és mire kisétáltunk az ajtón elállt az eső. Nem azért mondom, de a világ legszerencsésebb flótásának éreztem magam! Ez fel is dobta a hangulatomat, és mondtam Kennek, hogy itt van mellettünk egy buszmegálló, menjünk be a városba. Gyorsan át is néztem, hogy az 5 busz közül melyik megy a város felé, és már jött is a megfelelő busz. Felpattantam és kérdeztem a sofőrt, hogy tudok-e nála jegyet venni. Rázta a fejét. Már fordultam volna sarkon, mikor egy mellettem álló 50+-os nagyon fitt nő odaszólt, hogy nála van két jegy, szálljunk csak fel. Kifizettem neki a két jegyet, kilyukasztottam és már robogtunk is a város felé. Ken még a fejét kapkodta és végül megszólalt: “én nem is mondtam igent, de egy McDonald’s reggelivel kiengesztelhető vagyok”. Megbeszéltük, hogy a hirtelen döntés és cselekvés tipikusan én voltam, a McDonald’s reggeli meg tipikusan ő. Hát így vagyunk mi egy pár és viseljük el egymást. 😊
A védőangyalunk még mindig ott állt mellettünk és újra megköszöntem neki, hogy segített és hálálkodtam az önzetlenségéért. Ennyit felelt: itt a nagyvárosban mindenki szürke, szürkén öltözik, szürke az arckifejezése, és ma még az idő is szürke. Amikor én felszálltam a buszra mosolyogva, izgatottan, tele energiával, az felvillanyozta a napját. Nagyon örül, hogy segíthetett. Ez annyira meghatott, hogy szerintem bele is pirultam, amit egy mellettünk álló, középkorú, jól öltözött fekete férfi nagy mosollyal, bólogatva konstatált. Abban a percben azt éreztem, hogy szép a világ és nagyon kicsi kell a boldogsághoz és hogy egymásnak is örömet okozzunk. Pont az ellentétje annak az érzésnek, amit a citroenes és a buszsofőr átélt pár nappal azelőtt a gyönyörű, nyugodt, napsütéses tóparton.
Mivel a hölgy is majdnem a központig jött, még volt időm egy kicsit faggatni, aminek látszólag kifejezetten örült, mert csak sorolta, hogy miket nézzünk meg, és hogy Genova mennyi sok apró szépséget tartogat a kis mellékutcákban, ami mellett nagyrészt csak elmennek az emberek. Bárcsak ráért volna tovább gardedámozni minket, úgy éreztem egy csomó mindent meg tudna mutatni ebben a városban, amit mi kívülállók sosem fedezünk fel egy nap alatt. Igyekeztünk is megnézni mindent, amire felhívta a figyelmünket, meg persze a turista információs pultot sem hagytuk ki, így térképünk is lett gyorsan. Genova nagyon szép! Még esőben is. Ez is az a város, ahol napokat el lehetne tölteni, és a legjobb lenne egy helyivel felfedezni. Végül is jó, hogy nem adtak cseremotort, mert a motorok parkolása Firenzét is felülmúlta.
Egy dolog nagyon szembetűnő volt: ez a focaccia fővárosa! Mindenhol és mindenféle verzióban lehet focacciát enni. Aki még nem hallott róla: a focaccia lényegében egy lapos kenyér, amit magában, oliva olajjal, vagy akár sokféle feltéttel, mint egy pizzát esznek. A reggeli McDonald’s helyett találtunk egy kávézót, ahol rákérdeztünk, hogy a sima (feltét nélküli) focacciát hogyan eszik. Mármint értem, hogy lehet enni magában, de számomra ez olyan volt, mint gyerekkorunkban egy sima kiflit majszolni, amit lássuk be, csak azért kaptunk, hogy betömjék a szánkat a reggeli piacozás közben. De felnőttként nem eszel csak úgy csupasz kiflit magában, hacsak nem az éhhalál szélén állsz. A felszolgáló felvilágosított, hogy kávéba mártogatják. Ez a gondolat egy kicsit értelmezhetetlen volt, mert hát egy sós ételről van szó. De milyen vendégek lennénk, ha ezt nem próbálnánk ki. Ken kapott is egy kapucsínót, és egy focacciát, ami méretében és formájában egy kenyér lángosra emlékeztetett. És meg is született az új kedvenc! Na jó, a cannoli szerepét nem vette át, de ez az érdekes kombináció kifejezetten bejött Kennek.
Sok hangulatos kis utca, megszámlálhatatlan mennyiségű templom, szobor és bámulatos épület után a tengerparthoz érve jött a telefon olyan fél 12 körül, hogy készen vannak a motorok, ha 12-ig odaérünk, akkor még szieszta előtt elvihetjük őket. Nem kérdés! Már ideje volt a kutyákra is újra ránézni. Irány a buszmegálló, immár volt jegyünk is. 11:45-re ott is voltunk a szervízben, ahol végig vezettek minket azon, hogy mi mindent csináltak. Sőt, még fényképeket is készítettek, mert látták, hogy blogolunk, hátha tudjuk majd használni azokat. Mekkora jó fej bagázs!!! Szóval Kennek hátsó fékbetét, meg egy törött küllő cseréje, nekem csak a kötelező olajcsere meg átnézést. Szervízkönyvek lepecsételve és az online rendszerben is érvényesítették a garanciánkat. A két motor együtt 500 euro lesz. Én olyan hálás voltam, és olyan gyorsan kifizettem azt az 500 eurót, mintha ajándékba kaptam volna. Még pár fénykép a srácokkal, sok sok sok köszönöm és már készen is álltunk arra, hogy kiforduljunk az ajtón, amikor megnyílt az ég alja. Mintha dézsából ömlött volna. De már nem akartunk ott időzni, ezért újra elővettük az esőruhát és a nagy beöltözés után nekiindultunk a körülbelül 5 perces útnak. Annyira esett, hogy az orrunkig nem láttunk és csak imádkoztam, hogy a kerekek ne pörögjenek ki, amikor hegynek felfelé megyünk a szálláshoz vezető meredeken. De ezzel a zabszemmel együtt is fülig ért a szám! A táskám elvesztése után a második legszerencsésebb napunk: a gyors szervízidőpont, az ajándék buszjegy, a tiszta égbolt, amíg várost néztünk és hogy fele annyiba került a szervíz, mint amire számítottam. Ez a nap nem is alakulhatott volna jobban!
