Szóval Észak-Spanyolország dúskál a látnivalókban, és nekünk még voltak terveink Pamplona és Zaragoza felé, de egyszerűen képtelenség volt a húsvét miatt szállást találni. Emlékeinkben kutatva előjöttek azok a félmondatok, amiket még decemberben hallottunk, miszerint a Spanyoloknál a húsvét nagyobb ünnep, mint a karácsony. És valóban, napokig nem találtunk tűrhető áron szállást, nemhogy olyat, ahol akár még pár hetet maradnánk. A somoi szállásunk sem volt éppen olcsó, de az is tele volt a következő hétvégére. Mivel egyre távolabbi pontokat néztünk a térképen, csak hogy bővítsük a keresési kört, a vége az lett, hogy Franciaországban találtunk egy apartmanhotelt, ahol kifejezetten jó áron tudtunk foglalni. Le is foglaltuk először egy hétre. Mint tudjátok legszívesebben olyan házat keresünk, ahol van saját kert és rendes konyha. Itt ugyan csak egy kétrózsás tűzhely volt, de a környék és az ajánlat annyira magával ragadó volt, hogy belevágtunk.
Április 16-án Santander és DAX között több, mint 3 óra vezetés várt ránk, amiből nem szedtük ki az autópályát. Ugyanis annyira hegyes-dombos a vidék, hogy autópálya nélkül 5 órát írt a GPS. Azt kell mondjam, hogy megint görögországi élmény volt az autópálya: annyira szép helyeken mentünk keresztül, hogy csak tátottuk a szánkat. Igazából észre sem vettük, hogy mikor értünk át Franciaországba, csak az első fizető kapunál. Tipikusan fizetsz egy árat, azt sem tudod, hogy az elötted lévő vagy a már megtett útra fizeted, mert nem jegyes rendszer, így nincs megkülönböztetve, hogy hány kilométert mentél rajta. Az autók és a motorok egy kategóriában vannak, ami kettőnknek meg tudja dobni az árat. Ráadásul kicsit az volt az érzésem, hogy úgy használják a fizetőkapukat, mintha fekvőrendőr lenne. Néha, mikor már belejössz a tempóba, akkor odaraknak egy fizetőskaput, hogy lassítsák a forgalmat. Mondtam Kennek, hogy oda is kell figyelnünk, mert hiába csak pár eurokat fizetünk 1-1 kapunál, az kettőnknek már általában 5, és a nap végére szépen ki is jött egy 40 euro feletti összeg, csak a határ és DAX között, ami alig 80 km.
A francia oldalon már egy kicsit lankásabb volt a vidék, és a fák többsége inkább tűlevelű, a mi szemünknek megszokotabb, tompább zöld színben. A szállásunk a Lac de Christus to partján, egy zsákutca végén volt. Azért is ezt választottuk, mert láttuk a térképen, hogy egy nagy erdős rész mellett helyezkedik el. Nagyon rendesek voltak, minden igényünkre reagáltak és egy lift közeli első emeleti szobát kaptunk. Nagyon kutyabarát a szálloda, szinte mindenki kutyával volt itt. Számításaink szerint kb. 30 minilakás lehet ebben az épületben, a recepció éjszakára bezár, de mágneses kulccsal (fobbal) lehet közlekedni. Előttünk a tó, mellettünk egy nagy rögbipálya, és mögöttünk egy nagy kerek erdő, ahova tényleg csak ki kell ugrani, ha egyeseknek pisilni kell. Gyorsan le is foglaltuk még egy hétre és április 30-ig terveztünk itt lenni, mielőtt nekiindulunk “északnak”.
Említettem már, hogy milyen szerencsések voltunk az első 6 hónapban az időjárással? Úgy látszik a világ egyensúlyához hozzá tartozik, hogy a következő hetekben még mindig volt bepótolni valója az esőnek… Az első egy hétben csak vásárolni mentünk el, meg egy kicsit körbe nézni DAX városában. Ez az a hely, ami a környékhez képest kifejezetten érdektelen, de minden meg van benne. Amikor azt mondom, hogy érdektelen, akkor azt a saját környezetéhez viszonyítom. Önmagában egy kellemes Dél-Francia város, ahol a házak már laposabbak, mint a hegyekkel teli spanyol tengerparton, a kávézók elegánsak, mint a filmekben, és már nem olyan spanyolosan laza, de mégis nyugodt hangulatú borvidék ez. Viszont a környék tele van középkori városkákkal, amik néha annyira megkapóak, hogy kedved lenne korhű ruhát venni és egy lovagi tornát végig nézni.
Ilyen például Salies-de-Béarn, amin kétszer is átmentünk, hogy le tudjam videózni. Az eredeti házfalaktól kezdve, a szűken tekergő macskaköves utcákon át, a főtéren terpeszkedő kávéházi asztalokkal együtt, minden sugározta azt az életérzést, amit a filmekben lát az ember. Végül nem itt álltunk meg, hanem a 9 kilométerre lévő Sauveterre-de-Béarnben, ahonnan megcsodálhattuk a Pyreneusok havas hegycsúcsait. Azt kell mondjam, hogy a fényképek nem adják vissza azt a látványt. Előtérben smaragdzöld folyó azt övező mezőkkel, a háttérben pedig a kék ég és a fehér hegycsúcsok. Szinte gejl volt a látvány, mégsem tudtad levenni róla a szemed. Elmentünk még Bayonne-ba, ami már nagyváros kategória, és már későre járt, ezért ott nem néztünk jól körül. Viszont onnan hazafelé az Aduor partját követtük és igazi Duna-kanyaros érzés fogott el.
Szóval itt is volt pár esőmentes nap, amit ily módon kihasználtunk. A többi napokon meg általában a kutyákkal csavarogtam az erdőben, ami elég sűrű volt ahhoz, hogy még esőben is relatíve védve voltunk. A legviccesebb az, hogy egy zsebkendőnyi erdő volt ez, nekem mégis sikerült egy párszor eltévedni benne pusztán azért, mert járatlan utakat akartunk felfedezni Mollyval. Ilyenkor Ricky megrántotta a vállát, egy darabig követett, majd eljött az a pont, amikor rám nézett, mintha azt mondaná, hogy „ez már butaság, forduljunk vissza”. Ez a pont általában akkor jött el, amikor már annyira sűrű volt az aljnövényzet, hogy a szoknyájába lépten-nyomon belekapaszkodott valami tövises vagy ragadós növény és megunta a csörtetést. Molly persze ekkor már háromszor előre meg visszafutott és megállíthatatlanul nyomta az orrát a talajba, nehogy kihagyjon egy sort is a helyi újságból, amit az erdő lakói hagytak hátra. Visszavergődve a kitaposott ösvényre, néha igen csatakosan érkeztünk meg a szállásra. Igyekeztünk feltűnés nélkül beosonni, hogy utána a szobába be tudjam őket dobni a kádba, mivel zuhany nem volt. Szerencsére egész jól tűrték, hogy berakjam őket a kádba és még csak nem is hagytunk magunk után elviselhetetlen rumlit. Szerettük azt a kiserdőt mi hárman.
Egyetlen hátránya a sűrű zöld területeknek, amit már Portugáliában is tapasztaltunk és azóta mindenhol, hogy rengeteg a kullancs. Szerencsére a kutyák védve vannak, és úgy tapasztaljuk, hogy nem is maradnak meg rajtuk a vérszívók. Viszont mi rendszeresen vizsgálgatjuk magunkat, hogy ne legyen később meglepetés. Undorítóak, szeretnék reklamálni a gyártónál!
Mivel a konyhánk elég limitált volt, ezért elkezdtünk átállni a mikrózható kajákra és lassan kiüríteni a „tartós” készletünket, mint mustár, ketchup, stb. Igazából egy nagy bevásárlást csináltunk és szerencsére Franciaországban meglehetősen sok kész/félkész étel van a polcokon. Aztán már csak kisebb bevásárlásokra mentünk boltba. Egyik ilyen alkalommal kint vártam Kent az Aldi előtt a két kutyával és odajött egy idősebb házaspár és a néni nyújtotta felém a kezét. Teljesen értetlenül álltam egy pár másodpercig, mire rájöttem, hogy egy eurós érme van a kezében és azt nyújtja felém. Nagy zavaromban felröhögtem és hálásan visszautasítottam az ajánlatát. Utána mélyen magamba néztem, és azon gondolkoztam, hogy mitől látszottam koldusnak: frissen mosott volt a hajam, dzseki, sportcipő és fekete farmer volt rajtam, egyik sem szakadt, és lássuk be, Rickyn és rajtam látszik, hogy nem éhezünk. A következő gondolatom pedig az volt, hogy mennyit lehetne ezzel keresni? Na ezen még gondolkodom majd, ha komolyra fordul a helyzet 😊. Azt kell mondjam egyébként, hogy errefelé nagyon barátságosak az emberek: mindenki köszön mindenkinek, mint régen nagyszüleim falujában. Pedig azért annál nagyobb település volt ez. Összességében is azt tapasztaltuk, hogy barátságosak a franciák, ami meglepetés volt számunkra, mert az eddigi céges tapasztalataink alapján mindig az egyik legnehezebb ügyfeleink voltak. (Ne kövezzetek meg az előítéletért, de ez volt a realitásunk a céges életben.)
Április 30-án lejárt a két hét és ideje volt újra útra kelni. Az irány nem volt kétséges, de a pontos helyszín már attól függött, hogy hol találunk időpontot a 20 ezres szervízre. A francia Triumph oldal elég egységes és van lehetőség online időpontfoglalásra, de nem voltam benne biztos, hogy mennyire működik, ugyanis ahány márkaszervízt néztem egyikben sem volt időpont május vége előtt. Amikor Genovában kerestem szervízidőpontot, akkor is hasonlóan jártam, aztán mégis lett időpont, miután közvetlenül kapcsolatba tudtam lépni a szervízzel. Ezért itt is kerestem ennek a módját, de nem mindenhol volt megadva elérhetőség. Triumph szervízből nem volt hiány a környéken, sőt több is van belőle, mint Angliában. ChatGpt barátom és Ken segítségével felkutattam minden kontakt infót, amit tudtam és egy csomó emailt ki is küldtem. Néztem Nantesben, Rennesben, és már Angers és Tours is szóba jött.
Szóval elég nagy kutatómunka volt, és már Spanyolország felé is elkezdtünk kacsintgatni, hogy esetleg visszamegyünk Santander felé, ha ott előbb is van időpont. Az sem segített persze, hogy a franciáknál nem csak a május 1, de a május 8 is munkaszüneti nap, tehát ahonnan nem kaptam választ még április végén, onnan nem is számítottam nagy sikerre. Az útvonalunkon lévő Nantes és Rennes szervízek elég gyorsan visszajeleztek, hogy nincs időpontjuk. A bizodalmam Le Mans és Saint-Brieuc-ben volt, mert ott egyébként mutatott foglalható időpontot a weboldal, de ott is csak 8-a utánra. Végül megbeszéltük Kennel, hogy tartjuk az irányt, és április 30-a estére Rochefortban foglalt szállást. Egy nagyon olcsó helyet talált, amire azt írta a booking, hogy privát fürdőszoba és konyha is van hozzá. Ilyenkor mindig szkeptikusak vagyunk, mert ha valami túl jó ahhoz, hogy igaz legyen, akkor általában az is.
Az utunk zökkenőmentes volt, igyekeztünk nem sokat autópályázni. Megérkeztünk Rochefortba, ahol a GPS egy olyan lakóövezetbe vitt be, ahol egy csomó új építésű lakóház volt, magas kőkerítésekkel és tekergő utcákkal. Annyira új volt ez a „lakótelep”, hogy a legtöbb háznál még csak most zajlott a kertrendezés, vagy még látszott az építkezési törmelék a kerítés mellett. Szép házakat láttunk, mégis számomra egy modernkori magányt sugárzott a környék. Az én képzeletemben az itt lakók olyan nagyvállalatnál dolgozó emberek, akik egész nap azért güriznek, hogy megengedhessenek egy szép házat, ahova utána hazamennek és magukra zárják az ajtót.
A mi szállásunk egy idősebb asszony három hálószobás házának az egyik szobája volt. Hát erre nem számítottunk. Tehát a saját konyha és fürdőszoba azt jelentette, hogy a lakáson belül volt, de nem a mi szobánkhoz tartozott. Belegondoltam, hogy milyen lett volna, ha az ecseri házunk egyik hálószobájában alszunk, a másik kettőt pedig kiadjuk és idegenek jönnek-mennek, használják a fürdőszobánkat és a konyhánkat. Te jó ég, milyen fárasztó lehet így élni!? Vagy őt pont ez menti meg a magánytól? Nem tudtuk megkérdezni, mert angolul nem beszélt a néni. Ideje volt lepakolni a motorokról, ami némi kihívást jelentett. Jövő héten elmesélem, hogy miért.