Az elindulás Genovából úgy történt, hogy Molly minden trükkjét bemutatta, mire mi lehordtuk és felaggattuk az összes csomagot a motorokra. A házigazdák nagy vigyorral az arcukon nézték végig, ahogy haptákban várja, hogy lehozzuk a csomagokat, többször beugrik a dobozába, mert már tűkön ülve várja, hogy induljunk, és végül azt, ahogy nyútja a nyakát, hogy rárakjuk a szájkosarat. Ez utóbbi még mindig vicces, vagyis, hogy van szájkosara, és ahogy várja, hogy felvehesse, mint a szemüveget. Eszméletlen, hogy a dolgok 95%-ban mennyire könnyen mennek vele, más dolgokat meg az élete végéig nem fog megtanulni.
Ricky is a maga vérmérséklete szerint asszisztálta végig a pakolást: gondosan meggyőződött róla, hogy a lehető legjobban láb alatt legyen pakolás közben, és úgy feküdt le a motor mellé. Ellentétben velünk, akik folyton átesünk rajta, neki ez óriási biztonságot ad abban, hogynem hagyjuk ott sehol. Totál nem érdekli, hogy hányszor botlunk meg benne, vagy lépünk az orrára véletlenül. Szóval demonstrálva jól kordinált falkánkat a házigazdának, nem volt más hátra, mint hogy bekapcsoljuk a szirénákat (vagyis Mollyt) és felébresszük Genova összes lakosát.
Amint lehetett rámentünk az autópályára, és már száguldottunk is a város felett, ahogy azt a múltkori írásomban meséltem. A karnyújtásnyira lévő emeletes házak sokaságát egy idő után fák és csupa zöld váltotta fel, amik között elszórtan még lehetett látni egy-egy villa kinézetű épületet. Ezek még messziről is nagynak látszottak és egyre magasabbra épültek a hegyoldalban. Az volt az érzésem, hogy ez már a gazdagok birodalma. Minél magasabbra építkezel, annál nagyobb presztízse van a házadnak. (De ezt lehet, hogy csak az én fantáziám költötte hozzá.)
Olaszország egyediségei
Aznap estére Nizza mellett volt szállásunk. Azt volt a terv, hogy Monaco érintésével megyünk, mondván, hogy egyikünk sem volt még Monacoban. Körülbelül 2 óra volt a határig, ami az Olaszországban töltött bő egy hónap végét jelentette. Eddig minden országról leírtam a benyomásomat és a kiemelkedő különbségeket, amit magyar fejjel szokatlannak találtam. Olaszországban is volt pár ilyen, de azért itt már nem olyan hosszú a lista, mint Bulgáriában volt. Arról már meséltem, hogy Szicíliában mennyire erős identitástudattal rendelkeznek. És arról is, hogy a közlekedési szabályokat hogyan kezelik. Az biztos, hogy délen lazábbak és közvetlenebbek, és az északiakat ridegnek tekintik. Az északiaknak nem volt ilyen erős véleményük a déli honfitársaikról, sőt, amikor szóba került Szicília, akkor mindenki olvadozva beszélt arról, hogy az milyen szép. Őszintén szólva az északi kultúra sokkal közelebb áll ahhoz, ahogy mi élünk. Kevésbé közvetlen, mint Szicília az már igaz, de a közlekedést könnyebben tudtuk értelmezni, mert itt még van az útjelző tábláknak jelentőségük. Kíváncsi vagyok, hogy az északiak mennyire fogják a fejüket, amikor délre tévednek, és ott kell egy körforgalomból kijutniuk 😊.
Be kell számolnom a legfurcsább, ámbár leglényegtelenebb különbségről, amit már az első bevásárlás alkalmával tapasztaltam: a Cola termékek mértékegysége teljesen randomnak tűnik. Nálunk ugye van 0,33-as, 0,5-ös, 1 literes és onnan felfelé még pár általában nullára vagy 5-re végződő kiszerelés. Mindez az Olaszoknál: 450cl, 660cl, 1,35cl és néhol kapható 1,75 vagy 2 literes kiszerelés. Ezek a számok honnan jöttek nekik? Milyen piackutatást tartottak, ahol a válaszadók többsége egyetértett, hogy ezek jó kiszerelések, és mennyibe került a Coka Colának, hogy megváltoztasson minden gépi beállítást, csak hogy ezeket legyártsa kifejezetten erre a piacra? Hát imádom!
Komolyra fordítva a szót, el kell mondjam Olaszországról, hogy ez volt az eddig meglátogatott országok közül a legközvetlenebb és legérdeklődőbb. A Brindisi határőröktől kezdve, a szicíliai újságmegjelenésen át, a sok autópályán kapott hüvelykujj (thumbs up), amit a mellettünk elmenő kocsikból kaptunk, nagyon sok kedves élményben volt részünk. Olyan is volt, aki levideózott minket az autópályán, majd betaggelt instán. Visszatekintve azt gondolom, hogy ez azért van, mert itt más értéket képvisel a kutya, mint mondjuk Görögországban. Ugye a görögök is mindenhol nagy kedvességgel és tisztelettel fogadtak minket, de kevesebben álltak meg, hogy fényképet készítsenek, vagy csak megnézzék, hogy mi van a dobozban. Belegondolva, hogy mennyi kóbor kutya rohangál az utcán, tudatosodik bennem, hogy ott egyszerűen kevesebben tekintenek házi kedvencként a kutyákra, és talán ez okozta az általunk tapasztalt különbséget a reakciókban.
Isten hozott Monacoban
Ennyi elmélkedés után térjünk vissza az autópályára, amiről Monaco felé lekanyarodva lényegében semmi nem jelezte a határátlépést, csak a lerövidült, 4 karakterből álló rendszámtáblák, meg a sok francia szöveg. Először el is bizonytalanodtunk, hogy Monacoban vagyunk-e, mert az útjelző táblákat is a francia hatóságoktól kapják, és szinte észrevehetetlen, hogy mikor vagy Franciaországban és mikor Monacoban.
Ebben a kicsit tudatlan állapotban ereszkedtünk le a tengerpartra és értünk el Monaco központjába. Örülök, hogy láttuk, valószínűleg sosem megyünk arra többet. Homlokegyenest ellentétje a jelenlegi minimalista életvitelünknek. Nem jobb vagy rosszabb, csak nekem nem nyújtott a világon semmilyen érzést. És persze, megint hozzá kell tegyem, hogy ezt mi és most így éltük meg. Ha egy másik életemben kapok egy feneketlen pénztárcát és két hetet el kell töltenem a helyi kaszinók, éttermek és tengerpart bejárásával, akkor biztos többet tudnék mesélni róla. De a jelenlegi lelkiállapotomban és élethelyzetemben olyan, hogy is mondjam… irreleváns volt ez a hely. Ettől függetlenül leírom, amit láttunk, hogy legalább az elképzelés meglegyen. Szóval az égig érő autópályáról elég sokáig ereszkedtünk lefelé, hogy a tengerszintet elérjük. Begurultunk egy városba, ahol természetesen minden beton. A baloldalon a tenger, ami a maga természetességében gyönyörű, ám sok óriási túrahajó (cruise ship) cirkál a partközelben. Jobbkéz felől egymás hegyén hátán a minél magasabb hotelek, amik szinte vetekednek a tengerparti látványért. Kíváncsi vagyok, mennyibe kerülnek a szobák azokban a szállodákban, amik elé már fel is húztak egy újabb száz emeletes csodát. Az utakon átlag 30 km/óra a sebességhatár, és parkoló hely nem nagyon van. Ami egy, lényegében egy utcából álló miniállamban azért probléma, mert mire észreveszed magad, addigra túljöttél a határon 😊. Végül találtunk egy motoros parkolót, aminek a végén volt szűken két hely. Igaz, hogy két bója volt lerakva elé, de mivel ott parkolt egy moped is, mellé leparkoltunk. Úgy döntöttünk, hogy ha komolyan nem akarnák, hogy ott parkoljunk, akkor nem bójákat raktak volna le. Egy gáz volt, hogy a mellettünk lévő épületre nagy betűkkel volt kiírva, hogy rendőrség… Hát nem voltam nyugodt, de nem volt más választásunk.
Az úttest túloldalán volt egy kávézó, ahonnan valamennyire láttuk a motorokat, ezért oda beültünk, hogy magunkba szívjuk a helyi hangulatot. Amiket láttunk az alapján nem mi voltunk a legjobban öltözöttek, bár ez ízlés kérdése… Én személy szerint szexibbnek tartom a motoros bakancsomat és térdvédős nadrágomat egy-egy ott látott ruhakölteménynél. Nem akarok túlozni, az emberek nagy része átlagosan volt öltözve, de azért pár érdekesség említést érdemel:
- tetőtől talpig LV (Louis Vuitton) mintával nyomott mackónadrágba és felsőbe öltöztetett 5 éves
- a vastag aranyláncos, baseball sapkás, sörhasas apuka
- a szupervékony, nagyon magas modell alkatú lányok a korzón, akikről Ken meg volt győződve, hogy nem kislányként látták meg a napvilágot. Én már nem voltam ennyire biztos benne, de abban sem, hogy mit látunk…
- a yorkiját sétáltató izompacsirta
Az átlag életkor meglehetősen fiatalnak tűnt, sok kisgyerekes családdal az élen. A francián kívül sok oroszt hallottunk. Az utcák tiszták, a dolgozók, még a kukások is frissen vasalt egyenruhában végzik a dolgukat. Szóval az biztos, hogy egy nagyon rendezett környékről beszélhetünk. A kávét és limonádét elkortyolgatva, végül újra motorra pattantunk, és elindultunk Nizza felé. A kivezető út egy komoly alagútrendszeren keresztül vitt minket, amiben még körforgalom is volt. Ilyet még nem láttam, ez nagyon érdekes volt.
Franciaország! Lesz ebből még szerelem?
Átlépve Franciaországba egyből gyorsan kifizettettek velünk fejenként kb. 5 eurot autópálya díjra, amit szerintem kevesebb, mint 10 percig vettünk igénybe, mert el is értük Nizza külvárosát. Ahogy azt Firenze után megbeszéltük, itt már csak áthajtani terveztünk a városokon, hogy ne kelljen a parkolással foglalkozni. A város szélén megálltunk egy kései ebédre, mondván, hogy nem lesz konyhánk a következő szálláson. Jó sokáig vártunk a rendelésünkre. A motorok a teraszról jól láthatóak voltak, így aztán premierplánban néztem végig, ahogy egy körülbelül két méter magas tinédzser forma afro-francia (ilyen van, vagy csak afro-amerikai van?) jól körbejárja a motorokat, majd felpattan az enyémre. Persze mindezt akkor, amikor Ken elment mosdóba, én meg ott ülök két kutyával a lábamhoz kötve. Hú, elöntött a pulykaméreg. Rákiabáltam, de a füle botját sem mozgatta. Kutyákat a korláthoz kötöttem, és mentem oda, hogy a lerángassam a motorról a srácot. Közben átfutott az agyamon, hogy lehet, hogy ez a helyi kultúra része, és hagynom kellene, hogy kipróbálja, de gyorsan lebeszéltem magam arról, hogy ebből lelkiismereti kérdést csináljak, mert jogom van nem komfortosnak lenni a helyzettel. Egy darabig még agitálnom kellett, hogy leszálljon a motorról, aztán végül szerencsére odébb állt. Megnövekedett szívritmussal visszasiettem a teraszra, hogy a kutyákat se akarja senki elrabolni mindeközben. Lassan megnyugodtam és elkezdtem azon gondolkozni, hogy milyen hamar, mennyire ideges lettem ettől a szituációtól és teljesen “flight or fight” módba kerültem. Miközben 100%-ig ok lettem volna, hogy felüljön a motoromra, ha megkérdezi. Hmmm, lehet, hogy nem voltam elég toleráns?
A rendelésünk még ezután is hosszú perceket váratott magára, aztán végre megebédeltünk, és bevetettük magunkat Nizzába. A belváros nyüzsgő volt, de nem volt túlcsorduló tömeg sehol. A tengerpart nagyon szép és széles, kétszer kétsávos út vezet el mellette. Nem araszoltunk, de azért elég sok autó volt az úton és még annál is több lámpás kereszteződés. Én azt gondoltam, hogy igen lassan haladtunk, ám mint utólag kiderült mégis sikerült fotózkodnom. Amit a mai napig nem értek hogyan, mivel Ken ment elől, tehát ha én gyorsan mentem, akkor ő is. Nagyon jól kitakarhattam a rendszámát a nagy dobozommal! 😊 Bevallom arra számítottam, hogy azért fognak megbüntetni, mert nem volt belvárosi zónamatricánk. Úgy látszik a sebességhatárokat komolyabban veszik, mint a zónahatárokat.
Aznap este Nizzán túl egy kis családi hotelben volt szállásunk, amihez fel kellett menni egy kicsit a hegyekbe. Na nem olyan magasságba, mint Genovában, de szép sűrű erdős útszakasz következett. Kanyarogtunk egy darabig mi is, meg rengeteg bringás is, akiktől meglehetősen lassan lehetett haladni. Nem egy csapatról beszélek, hanem sokról. Sokszor 5-10 fő. Errefelé nagy népesemény a bringázás. Minden tiszteletem az övék! Itt már nem siettünk. Pont a kanyarok miatt elég nehéz volt őket megelőzni, és amikor Kennek sikerült, akkor jól el is szakadtunk egymástól, mert nekem utána még pár kilométerig esélyem sem volt a nyomába eredni. Szóval szépen lassan értünk a szállásunkhoz. Egy nagyon apró, pár szobából álló családi hotel volt ez, ahol a világon semmi nem volt, csak a kilátás és mi. Egy éjszakára pont jó lesz.
