A Tátra! Nagyon vártam, hogy erre motorozhassak. Ez a hozzánk legközelebb eső hegység, valahogy mégis kimaradt az elmúlt 15 évben. Már csak arra kellett figyelnünk, hogy valóban fel is menjünk a Tátrába és ne csak a lábainál tekeregjünk. Estére Banska Bystricában terveztünk lenni. Beállítottuk a GPS-be, hogy Zakopane és Liptovksy Mikulás felé vigyen minket az út. 100%-ig megérte erre egy napot szánni és még Molly is kibírható volt a hegyi utakon. Szó szerint mentünk hegyen-völgyön át. A Tátra óriási és nem olyan, mint a Pireneusok, ami egyszer csak eléd tárul és büszkén mutogatja a havas hegycsúcsait. Inkább olyan végtelenül befogadó és csalogat egyre magasabbra, hogy szinte észre sem veszed, mikor keveredtél a keblébe.
Azt is érdekes volt látni, hogy a nagy síparadicsomok hogyan próbálnak megélni a nyáron. Volt egy hely, ahol kifejezetten nagy tömeg volt valami medence mellett. Érdekes hangulata volt az egésznek, mert az épületek a szokásos téli faházak stílusában sorakoztak a hegyoldalban, míg az utcákon strandpapucsos és fürdőruhás emberek rohangáltak úszógumikkal. Aztán persze volt olyan, ahol meg teljesen kihalt volt minden és békésen várta az újabb telet. A legszebb a Szlovák határ előtti utolsó falu volt Chochołów, ami hagyományos fabarázdás házaival meseországba repítette az arra járót. Oda vissza kell mennünk, hogy jobban körülnézzünk.
A Tátra a Szlovák oldalról is hasonlóan véget nem érő. Robogsz az úton, és azt érzed, hogy távolodnod kellene tőle, de még mindig hegyekkel vagy körülvéve, amik utánad nyúlnak, akármerre kanyarodik az út. Még bőven a hegyek ölelésében voltunk, amikor átmentünk Banska Bystricán, ami egy kifejezetten nagy város. Hozzáteszem meglehetősen fura urbanizációs tervvel (mert ilyen szavakat is tudok), amitől az úthálózat kialakítása azt az érzést sugallja, hogy le-s-fel utazol ugyan azon az úton többször, csak hogy kiérj a városból. Ugyanis a kétsávos utakon középen elválasztó fal van, ezért szinte egyirányúvá teszi az egész várost és az az érzésed, hogy egyik felüljárótól mész a másikig, csak hogy megtaláld az áhított kijáratot.
Na szóval elég bonyolult úton jutottunk ki a városból, és végül is attól délre talált Ken egy kempinget, amit célba vettünk. Itt megint csavarogtunk egy kicsit oda-vissza, mert a kemping egy folyó és a vonatsínek között volt, és nem volt egyértelmű, hogy oda hol vezet az út. Így utólag végiggondolva tipikusan az a hely volt, ahova leginkább csak a helyiek járnak, és okozott is némi megdöbbenést a mi guruló cirkuszunk látványa. Hangulatát tekintve az északi-dunaparthoz hasonló, folyó melletti bicikliút eleje ez, ahol egy kocsmán kívül nincs semmi. A kocsma oldalában, közvetlen a sínek mellett volt egy nagyobb zöld terület, amit kikiáltották kempingnek. Inkább egy fesztiválhelyszínre hasonlított ez, de legalább füves volt, a folyó hangulatos, és reméltük, hogy enni is tudunk itt. Már csak az volt a kérdés, hogy milyen sűrűn járnak a vonatok, különben Molly egész este azokat akarja majd üldözni. Bár végül is az sem volt túl nagy gond, mondván, hogy rajtunk kívül a világon senki nem akart itt aznap kempingezni, tehát miénk volt a terep. Egy faházban mosdó és WC, ami mondjuk messze volt a luxustól, de másnap már várt ránk a szülői ház, tehát egy éjszakát kibírtunk zuhany nélkül.
Rendkívül örülök, hogy Szlovákiában már euro van, mert csak készpénzzel lehetett fizetni. Nekünk volt konkrétan 36 euronk még. A szállásért 6 eurot kértek. Na gondoltam ez belefér. Letáboroztunk, átöltöztünk és megbeszéltük, hogy megkockáztatjuk, hátha maradt elég pénzünk egy vacsorára. Az étlap nem volt hosszú, ezért a kislány türelmesen elmesélte nekem mind az 5 ételt, ami a krétatáblán volt. Mondtam neki, hogy mennyi pénzünk van, szóval kezdje el írni a rendelést, majd állítson meg, ha túllépjük a keretet. Rendeltünk kolbászt, kenyeret, sültkrumplit, sört és limonádét. Konkrétan 22 euronál megállt a számla. Dőzsőltünk! Ken még duplázott is a sörből és még mindig maradt 5 euronk másnapra. Méghozzá úgy, hogy a vacsora olyan bőséges volt (két nagy darab kolbász fejenként), hogy még a kutyák is jól laktak belőle. Néha olyan jó ez az egyszerűség… Népszerű is volt ez a hely, sok biciklis állt meg itt egy sörre vagy egyébbel feltankolni.
Június 20-én reggel a kijelentkezés csendesebb volt, mert a kocsma zárva volt, ezért szó nélkül hagytuk el a helyszínt. A magyar határ megint olyan hirtelen ment el mellettünk, hiszen a településnevek már Szlovákia ezen részén egész korán kint vannak magyarul is. Aztán egyszer csak egy falu közepén van egy tábla, hogy „Isten hozott” és a tábla egyik és másik oldalán is cirkálnak szlovák és magyar rendőrautók is, mintha a napi dolgukat intéznék. Érdekes területmegosztás lehet a két helyi örs között, de biztos megszokták már. Végül Vácig meg sem álltunk, amikor is tankolnunk kellett, illetve rájöttem, hogy nincs autópályamatricánk. Azzal töltöttünk egy kis időt, hogy azokat megvegyük online, aztán mentünk is tovább. Bevallom, Magyarország ezen szakaszáról már nem fogok tudni sokat írni, mert annyira közel voltunk már az otthonhoz, hogy csak a célt láttuk magunk előtt: „Irány a szüleim háza”.
Ken már az utca végéről kiszúrta apukámat, aki a telefonjával videózta a megérkezést. Megjöttünk! Hihetetlen volt! Vegyes érzelmek. Egyrészt több, mint 10 hónapot voltunk úton és fura volt elképzelni, hogy ne azzal feküdjünk, hogy másnapra útvonalat és szállást tervezzünk. Másrészt meg bennünk volt, hogy milyen lesz 3 hónapot egy helyben lenni? Megkönnyebbülés, hogy itthon vagyunk és valamit teljesítettünk, másik oldalról egy halk, csendes izgalom, hogy mindent el tudjunk intézni, amíg itthon vagyunk. Öröm, hogy újra láthatjuk a családunkat, barátainkat, és kíváncsiság, hogy mi minden változott, vagy mi változtunk-e. Egy érzelmi kavalkád, de aznapra már nem volt más dolgunk, mint élvezni a házikosztot és a kényelmes ágyat.
Az első egy hét igen mozgalmasan telt és nem volt túl sok időnk lamentálni. Szombaton meg is kaptuk a lakáskulcsot a húgomtól, hogy a következő egy hónapot az éppen felszabadult házukban tölthessük. Aznap gyorsan ki is takarítottunk, de még nem költöztünk át, mert vasárnapra családi összejövetelt tervezett anyukám, ami nálunk több, mint 20 fő vendéglátását jelenti. Szóval nagy buli volt és nagyon örültem, hogy mindenki el tudott jönni. Hétfőn mosás és persze padlás, hogy hozzunk le még ruhákat, ha már itthon vagyunk és végre élvezhetjük a bővített ruhatárat. Bár erre Ken reakciója annyi volt: hogy ami eddig jó volt, ezután is jó lesz. Jogos. Én azért hoztam le még kényelmes ruhákat, mert vele ellentétben én szedtem fel pár kilót és volt, amit kinőttem az úton.
Volt a héten még kertrendezés, kutyakozmetika és persze mihamarabb rendbe akartam rakni a kutyák papírjait is. És ha már ott voltam Ecseren, akkor beutalók a körzeti orvostól, ja meg fodrász. A végén emlékeztetnem kellett magam, hogy ne akarjak mindent egy hét alatt elintézni. De ismertek: mint kutya a csonttal. Ken meg is jegyezte, hogy ő jobban értékelte amíg úton voltunk, mert ott nyugodtabb voltam és nem pörögtem, mint a ringlispil. Hát lehet, hogy igaza van. Tehát a mottó a következő 3 hónapra: „csigavér”. Érdekes, és igazat adok Kennek, hogy én az úton sokkal nyugodtabb vagyok. Ott, ahol bármi megtörténhet azt gondolom, hogy úgy is megoldjuk. Míg itthon rám jön a mindent és azonnal elintézni érzés. Ha visszaemlékszem, hogy hányszor volt úgy az úton, hogy nem volt tiszta a következő lépés, vagy a sorsra kellett bízni, hogy mikor és hol lesz például szervízidőpontunk, akkor el kell ismerjem, hogy azokra a helyzetekre egyáltalán nem izgultam rá. Ez Maléves koromban is így volt. Vagyis én jobb ember vagyok az úton. Az is igaz, hogy semmilyen negatív élmény nem ért minket egész évben. Kaland meg kihívás volt, de közvetlen veszély vagy olyan, amire úgy emlékeznénk vissza, hogy az nagyon gáz volt szerencsére nem történt. Szóval hálásak lehetünk a sorsnak.
Ezzel a számvetéssel véget is ér az első szakasz és ez a blog sorozat. Mint már írtam a terv továbbra is az, hogy szeptemberben újra útra kelünk Spanyolország felé és némileg más útvonalon, de megint ott töltjük a telet. Hogy utána merre visz minket az élet az még teljesen képlékeny. Reméljük Ken megírja a könyvét, reméljük a kutyák jól érzik magukat még sokáig az úton, reméljük még fel tudunk szállni a motorra és persze a családunk is egészséges és maradhatunk még az úton. Alapból spontán embernek tartom magam, de ez nekem is egy következő szint, amikor nem tudjuk, hogy egy év múlva hol leszünk vagy mit csinálunk majd. A bölcsesség, amivel nyugtatom magam és már hallottátok tőlem, azok nagymamám szavait: “úgy még nem volt, hogy sehogyse”.
Drága olvasó, köszönöm, hogy itt voltál velem és elkísértél erre az útra. Magamat ismerve a következő 3 hónap alatt visszatérek abba a magánemberbe, aki ezelőtt voltam és nem bombázlak szét képekkel és posztokkal a napi életünkről. Folytatom-e a blogolást a következő részről? Ki tudja. Ha érdemesnek tartom rá az utat, akkor igen. De az biztos, hogy Ken könyvére fogok most én is koncentrálni, hogy legyen már egy korai olvasótábora. Azok persze első sorban angol nyelvű posztok lesznek. Mielőtt megkérdezed: nem fogom lefordítani a könyvét magyarra, ha kiadásra kerül, akkor rábízom a profikra 😊. Remélem érdekes volt olvasni és látni, hogyan is telt el közel egy év az úton. Hálás vagyok és nagyon jól esett kapni a visszajelzéseket és érdeklődéseket, miközben tudom, hogy Neked is meg van a magad élete, feladatokkal, kihívásokkal, örömökkel. Kívánom, hogy ez utóbbival legyen tele a következő egy éved is!
Millió puszi,
Zsófi, Ken, Ricky és Molly
