Tehát április 30-án este a rocheforti háznál egy idősebb asszony fogadott minket nagyon barátságosan, de angolul egy szót sem tudott, ezért maradt a jelbeszéd. Nem volt időnk a google fordító használatát megtanítani neki, ugyanis már este 6 óra is elmúlt. És mivel másnap május 1-e volt, tudtuk, hogy még aznap kell valamit vásárolnunk, a boltok pedig 7-kor zárnak. Itt jött a következő dilemma: ha az utcán parkolnak a motorok és azokkal akarunk vásárolni menni, akkor le kell pakolnunk róluk. Viszont csak egy éjszakát maradunk itt és a szobánk nagyon apró. A megoldás az lett, hogy a néni megengedte, hogy beálljunk a kocsibeállójára. Az jó volt, hogy így kerítés mögött voltak a motorok, a kihívást az jelentette, hogy a beálló vastag kavicsréteggel volt leszórva és már ott parkolt egy nagyobb utánfutó, amitől limitált volt a manőverezés. Én nem sokat gondolkoztam, beálltam homlok egyenest a falhoz mondván majd reggel megoldjuk a kitolatást. Ken azonban elkezdett forgolódni, amitől csak jól elkaparta magát és meglehetősen nyűgös lett, mire leparkolt. Ekkor még hátra volt, hogy elfoglaljuk a szobát, amit egy zsúfolt nappalin keresztül lehetett megközelíteni. Mindezt két pórázon lévő kutyával, úgy, hogy közben a néninek volt egy kis ugatós uszkárja, ami tudjuk, hogy Mollynak elég nagy trigger. Imádkoztam, hogy ne verjünk le semmit azon a három méteren, amíg elérjük a szobánkat. Itt büszkélkedem el azzal, hogy Molly mennyit javult ezen az úton. Azt nem mondom, hogy bombabiztos a tudása, de már sokkal jobban visel bizonyos zajokat, így például, ha nem közvetlen az arcába ugatnak, akkor nem robban ki. Vagyis legnagyobb megkönnyebbülésemre zokszó nélkül megúsztuk ezt a kihívást.
Ebben a lelkiállapotban végül olyan 6:30 környékén zártuk be magunk mögött a szobánk ajtaját és kerestük meg a legközelebbi boltot a térképen. Találtunk egy Aldit, ami 21 perc volt gyalog. Na mondom, akkor nem lazsálunk, irány a bolt, ahol még lesz 10 percünk gyorsan vacsorát és másnapra ennivalót szerezni. Hosszú volt ez a nap. Hazafelé a parkban piknikeztünk és utána egy kicsit nyugodtabb tempóban sétáltunk vissza a szállásunkra. Egy jól megérdemelt zuhany után végül ájultan aludtuk végig az éjszakát.
Május 1. estére még nem volt szállásunk, amikor aznap reggel elindultunk újra északnak. Ekkor már lefoglaltam egy szervízidőpontot Saint-Brieucbe az interneten május 8-ra, ami tudtam, hogy nemzeti ünnep, de mégis hagyta a rendszer, hogy beírjam oda magunkat. Vártam a visszajelzést, hogy megerősítsék, hogy nyitva lesznek aznap, de még nem kaptam választ. Ezért reggel kinéztünk egy motel szerűséget és elindultunk Saint-Brieucbe, remélve, hogy másnap kapunk visszajelzést és akkor tudjuk, hogy meddig maradunk ezen a környéken. Odaértünk a motelhoz, ami egy külvárosi részen helyezkedett el, nagy zöldövezettel körülvéve. Gondoltuk nem lenne rossz itt maradni egy pár napot.
Elsétáltam a recepcióhoz, aminek zárva volt az ajtaja. Az egyik apartmanból kijött egy fiatal srác, aki franciául kezdett valamit magyarázni és mutatta, hogy kopogjak nyugodtan. Kopogtam én, de semmi nem történt. Rendes volt a srác, mert előkerített nekem egy fiatal lányt, aki látszólag az egyik szobát takarította és valamennyire tudott angolul. Megtudtam, hogy valóban ő a recepciós is, de ma ünnepnap van, ezért nem tudunk bejelentkezni. De mondom van szabad szobájuk? Igen. Ő a recepciós? Igen. Működik a pénztárgép? Igen. Ettől függetlenül jöjjünk vissza másnap. Na gondoltam nagy business ez így… Sebaj, átgurultunk a legközelebbi Ibis hotelig, ami ugyan annyiba került, és végül ott szálltunk meg két éjszakát. Azért két éjszakát, mert még mindig vártuk a szerviz visszaigazolását, így nem tudtuk, hogy meddig maradunk. Végül május 3-tól találtam szabad szállást, aminek volt rendes konyhája és saját kertje. Azt 9-ig foglaltam le, mondván, hogy ha 8-án este lesznek kész a motorok, akkor másnap tovább tudjunk indulni.
2-án visszajeleztek végül a szervízből, és ahogy várható volt közölték, hogy 8-án nem lesznek nyitva. Egy pár email váltás után felajánlottak nekünk egy 7-i szervízidőpontot, aminek nagyon örültem, mert ha csak 9-én vagy ne adj isten még a hétvége után kerülhettünk volna sorra, az egy héttel eltolta volna az angliai határátkelést. És hogy újabb csavart rakjunk a történetbe az már keresztbe húzta volna a kutyák útlevelének érvényességét. Tehát hogy röviden összefoglaljam: sakkoztunk a dátumokkal, hogy
- a motorok szervíze időben meglegyen, és ne vesszen el a garanciájuk
- a kutyák oltásai ne járjanak le mielőtt elérjük Angliát
- a májusi munkaszüneti napok miatt mikor és hol kapunk időpontokat
- és mindezeket figyelembe véve hova foglaljunk szállást és mennyi időre, amik szintén limitáltak pont a munkaszüneti napok miatt.
Azt éreztem, hogy húsvét óta állandóan sakkozunk a dátumokkal és szállásokkal, mert már ugye ott is el kellett térnünk az eredeti elképzelésünktől a foglaltságok miatt. És mivel még nem volt megbízható az időjárás a kempingezés sem jelentett alternatívát. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy nem volt-e egyszerűbb, amikor „csak” a hétköznapi élet prezentálta megoldandó feladatok voltak, és legalább tudtam, hogy melyik szervízbe, melyik orvoshoz, vagy állatorvoshoz kell fordulnom és hol alszom minden este. De mielőtt anyukám megkérdezi, a válasz, hogy nem, én ezt jobban élvezem 😊.
Május 3-án beköltöztünk egy Saint-Brieuctől 40 percre lévő kis házba a semmi közepén, amit reméltem, hogy megfelel majd hármunknak. Ugyanis Andival megint terveztünk egy pár nap csavargást, mert tudtam, hogy éppen Brüsszelben van. Oda mégis csak közelebb van Észak-Franciaország, mint az egyéb szokásos tartózkodási helyeihez. Lássuk be Andinál széles a paletta, hogy éppen a világ melyik részén fordul elő, ezért lecsaptam a lehetőségre és elcsalogattam megint magunkhoz. Ez pont jól jött ki, hogy amíg úgy is stagnálunk a szervízidőpontra várva, addig felfedezzük ezt a környéket. Andi hozta a formáját és május 4-én kocsiba pattant és estére ott volt nálunk. Végül nem nálunk aludt, mert a mi szállásunk egy fura elrendezésű kis lak volt. Azt a vidékies hangulatú környéket képzeld el, ahol végeláthatatlan mezők és erdők váltogatják egymást, amit néhol egy kisebb falu szakít csak meg. Traktorok járnak az utakon, amiket képtelenség leelőzni, mert olyan tekergős az aszfalt, ami csak egy-egy mellékút kereszteződésében szélesedik ki. Bekukkantva a mellékútra csak az látszik, hogy a végtelenségig vezet valahova. Hogy hova, csak az tudja, akinek dolga van arra, mert különben minek indulnál neki?
Nos, az egyik ilyen mellékút mentén volt egyszer csak négy ház, kettő-kettő az út mindkét oldalán. A négy ház egyike volt a miénk. Egy apró alapterületű, domb oldalába tapasztott két emelet, ami belül némi optikai csalódást okozott a hagyományos építkezéshez szokott szemnek. A ház utcafrontján ugyanis egy kétszárnyas ajtón belépve a hálószobába jutott az ember. Ez a hálószoba éppen akkora volt, hogy elférjen benne egy duplaágy és egy apró fürdőszoba. A hálóból egy csigalépcső vezetett az emeletre, ami egy amerikai konyhás nappali volt, nem nagyobb, mint egy belvárosi kis lakásé. A nappaliból a ház hátulja felé nyílt egy erkélyajtó, amin kilépve egy kicsi kertben találtad magad, ami elég méretes volt egy családi barbequzáshoz. A ház jobboldalán volt egy fedett kocsibejáró és egy külső lépcső, ami lehetővé tette, hogy ne mindenkit a nappaliban fogadjon a házigazda. Igaz, hogy a lépcső tetejébe már belelógott a ház tetőszerkezetének a sarka, így mind a hárman végig mentünk a tűzkeresztségen, és többször jól bevertük a fejünket. A választás tehát a csigalépcső vagy a veszélyt hordozó külső lépcső volt. Nem ez volt a világ legkomfortosabb lakása, de mégis volt egy bája és tényleg kihozták belőle a maximumot. A legjobb az volt, hogy mindkét kutya (még Ricky is) nekigyürkőzött a csigalépcsőnek, és ha nem is könnyen, de vették az akadályt. A legviccesebb az volt, amikor hallom, hogy Ricky döcög le a lépcsőn és intettem neki, hogy álljon meg, mert nem kérem a társaságát. Erre megáll, de visszafordulni már nem tud ezen a lépcsőn, ezért lefagyott az agyában a software és ott állt fenékkel az égnek, amíg ki nem eresztettem ebből a pozícióból. Az én engedelmes mackóm újra és újra bebizonyítja, hogy nem csak kinézetre panda 😊.
Na de, volt pár napunk Andival, aki a tervek szerint május 8-ig maradt. Szokás szerint telezsúfoltuk azokat a napokat minden percet kihasználva. Kezdve az első nappal, amikorra beterveztük Dinant, Mont Saint-Michelt és Saint-Malot. Dinan tele van középkori házakkal, macskaköves utcákkal és találtunk egy olyan iskolát, amit az 1200-as években alapítottak és ma is egyházi iskolaként működik. A sok eredeti állapotában őrzött épület nagyon bájossá tette ezt a városkát. Az igazi szájtátás azonban Mont Saint-Michel volt. Valóban olyan, mint a képeslapokon. Egy nagy parkolóban kell hagyni a kocsikat, ahonnan 2,5 kilométer maga a templom a szikla tetején. A parkolóból gyalog vagy busszal lehet hozzá eljutni, és persze a poén az, amikor dagály idején a sziklát teljesen elzárja a tenger a szárazföldtől. Az apátsághoz meredek utcák vezetnek fel és ma már nehéz elképzelni, hogy a turistákkal teli helyen egykoron zarándokok másztak fel a némasági fogadalomban élő Bencés szerzetesekhez. A belépőjegy mellé naponta párszor járt idegenvezetés is, ezért mi megvártuk a következő angol nyelvű turnust, ami igazán megérte. Sok érdekességet hallottunk arról, hogy miként támasztja alá 4 kripta az apátságot, hogy hol laktak és hogyan éltek a szerzetesek és később a börtön lakók, amikor egyéb funkciót töltött be az épület. Valamint, hogy ma is aktívan használják immár a ferencesek női és férfi rendjei az apátság területét. Én például nem tudtam, hogy a recitálás vagy gregoriánus éneklés is ebből az időből való, és azt a célt szolgálta, hogy a nagy visszhangos termekben is érthető legyen a felolvasás.
Mont Saint-Michel elképesztő nagy élmény volt, főleg az idegenvezetéssel. De az apátság egész területe és a környező utcák is kihagyhatatlanok. Onnan még elautóztunk Saint-Maloba, ami hasonlóan csábító volt az internet tanúsága szerint, de bevallom én addigra már annyira fáradt voltam, hogy végül nem jártuk körbe ezt a várost. Túl optimisták voltunk az energiánkkal, vagy legalábbis én az enyémmel. Végül vacsoraidőben pont hazaértünk, amit Ken már elkezdett készíteni és már sült a gyros ízesítésű csirke. Egy finom közös vacsival zártuk a napot és én nem sokkal 9 után ágyba estem, mint egy jól lakott óvodás.