Ezt a címet adtam, mert valahogy itt ragadtunk majdnem egy hétig. Ez persze első sorban Natalének volt köszönhető. Az eredeti szállásunkat nem tudtuk meghosszabbítani, és ez talán jó is volt így, mert elég sok extrát kellett fizetni a kutyákért. Végül is beljebb költöztünk Cataniába és innen néztük meg a környék többi látnivalóját. Magunkhoz híven elég rugalmasan kezeltük a menetrendet. Először csak két éjszakával hosszabbítottuk meg az itt-tartózkodást, mondván, hogy az elég lesz arra, hogy megnézzük a Taorminákat, meg adjunk egy nap szünetet a kutyáknak, amikor nem motorozunk.
Mielőtt elértük Szicíliát, apukám küldött egy képet és ezt írta: Csontváry így látta a Taorminát, kíváncsi vagyok Ti hogyan élitek meg. Innentől kezdve személyes küldetésem volt, hogy oda ellátogassunk. Szeptember 27-én kutyástul indultunk el felfedezni először a Gole Alcantara Botanical and Geological Parkot, ami betekintést nyújtott a hegyek közé. A földmozgással kialakult csúcsok és árkok és a mitológia, ami köré fonódik összességében az Olympushoz hasonló érzéseket váltott ki belőlem. Magasztos és elkápráztató volt. A park egyébként tipikus turisztikai központ, nagy kávézóval és ajándékbolttal. A parkolóban egy nagy darab pasi dirigált és elég agresszíven rakott helyre mindenkit, aki nem úgy és oda parkolt, ahova ő mondta. Azt nem tudom, hogy mennyire volt ő hivatalos vagy csak egy önkényes parkolóőr, de nem restellte kijelenteni, hogy a parkolásnak nincs díja, de adományokat elfogad. Nálam nem volt apró, és nem volt kedvem 50 eurót a kezébe nyomni, úgyhogy mondtam, hogy majd kifelé adok neki, mert majd a kávézóban váltok. Ne aggódj, nem mulasztotta el, hogy számon kérje rajtam az „adományt”. Bevallom, Olaszországban nem ez volt az első, ahol a rámenősséget éreztem, és kaptam emlékeztetőt arról, hogy a pénz körül forog a világ. A parkról osztok meg képeket majd instán, mert tényleg magukért beszélnek! A lezúduló víz hatalmas erővel keres utat magának a szürke sziklák között, míg a hegycsúcsokon zölden virágzik az élet.
Még a parkban voltunk, amikor jött az üzenet Natalétől, hogy végzett az olajfákkal, és merre vagyunk. Megbeszéltünk egy találkozót Letojanniba, ahol elmondása szerint a környék legjobb strandja van. Meg is érkeztünk, és mivel ő akkor találkozott először a kutyákkal, nagy szeretettel ismerkedett meg velük. A fürdés elmaradt, mert be KELLETT menni abba a kávéházba, ahol a legjobb fagyit meg jégkását adják, és aztán eldumáltuk az időt, ahogy az már lenni szokott. Szóba jött, hogy van egy újságíró ismerőse, akinek mesélt rólunk, és az illető mindenképpen akar velünk találkozni egy interjú erejéig. Meg hogy el kell mennünk a szombat esti motoros találkozóra, mert oda is lebeszélte már a belépőt és a találkozót az olaszországi motorosklub alelnökével, aki a rendezvény fővédnöke. Mi csak kapkodtuk a fejünket, és az már egyértelmű volt, hogy még két éjszakát maradunk. Gyorsan le is beszéltük a szállásadóval, aki persze csak örült és szerencsére helye is volt.
Már kora este volt, amikor megint olyan Natalésan egyik pillanatról a másikra felkerekedtünk, hogy irány a Taormina, mert ott is van egy kávézó, amit meg kell néznünk. Nagyon magasan volt ez a hely és az odavezető út bár teljesen beépített lakott területen vezet keresztül, elég meredek, tele hajtűkanyarokkal. Na itt volt az, amikor igazán kijött, hogy Molly nem bírja a szerpentineket. Borzasztó rikácsolással ugrálta végig az utat Ken mögött, én meg hallgattam a káromkodást a fülesen keresztül. Így nem volt akkora buli az út, pedig enélkül megért egy misét – vagy még többet is. Leparkoltunk egy sziklakápolna közelében, Natale megfűzte az éppen arra járó közterületfelügyelő nénit, hogy ott parkolhassunk, majd gyalog mentünk még feljebb, teljesen a csúcsra. A kevésbé nyitott gondolkodásúakat óva intek a következő link megnyitásától, és én sem fogom szavakba önteni a látványt. Ismét beszéljenek inkább a képek, íme a Taorminák csúcsán lévő leghír(hedtebb)esebb kávézó/étterem: https://www.instagram.com/rtwkatiedays/reel/C7dYfD9SIan/
Végül is bementünk, de nem maradtunk, mert csak a legfelső szinten volt hely, ahova viszont vasból készült, szűk csigalépcső vezetett. A kutyák hősiesen vették az akadályt, de én nagyon küzdöttem a hely szűkével, a bukósisakkal, meg a szembejövő forgalommal, ami miatt folyton félre kellett állni, de hely az nem volt hova. A harmadik emelet után, már én mondtam, hogy innen még le is kell jönni, inkább menjünk máshova. Körbesétáltunk a hegytetőn, ahol sok másik étterem, rengeteg ajándékbolt és nagy nyüzsgés vett minket körül. Már ránk sötétedett, amikor megláttam Csontváry festményének a témáját élőben is. Egy nagy templom teraszán voltunk, ahol rajtunk kívül senki nem volt. A forgatag zaja is eltompult és így csodálhattuk a látványt. Az Etna a háttérben füstölt, és csak csendben élveztük ezt a pillanatot.
Elindultunk visszafelé a hegy másik oldalán és félúton megálltunk Taormina belvárosában. Eszméletlen tömeg volt. A feeling nekem Horvátországot juttatta eszembe, ahol a szűk macskaköves utcák mindkét oldalán boltok sorakoztak, és az ember csak próbálja úgy kerülgetni a tömeget, hogy közben ne lépjen senkinek a lábára. Mindenki nagyon elegánsan volt öltözve, kivéve minket persze. Natale elmesélte, hogy ez egy nagyon felkapott hely, és minden ötször annyiba kerül, mint normálisan. Elküzdöttük magunkat a főtérig, ami az esti fényben úszva csodálatos volt. A számunkra elviselhetetlen mennyiségű ember miatt jeleztük a túravezetőnek, hogy ennyi elég is lesz ebből a belvárosból, inkább keressünk valami ennivalót. Abban is egyetértettünk, hogy nem a damasztszalvétás éttermek egyikében szeretnénk helyet foglalni. Ekkora Natalénak eszébe jutott, hogy ifjú korában volt itt egy pékség, ahol nagyon olcsó és jó volt a kaja, tehát elindultunk azt felkutatni.
Az egyik kis mellékutcában meg is találtuk ezt a helyet. Pár magasított szék volt a pékség előtt, de persze itt is sokan voltak. Ken kint maradt a kutyákkal, és az én feladatom volt, hogy válasszak magunknak ennivalót. Beléptem a pékségbe és valami elképesztő mennyiségű pizza tárult elém a világ minden elképzelhető feltétével, mint például a rozmaringos krumplis pizza, meg az anchove-s tejfölös pizza. Hát nem kóstoltuk végig, de fejenként két pékárut (az én esetemben arancinot) rendeltünk. Csak ettünk és dumáltunk, ahogy ez jellemző volt a mi hármasunkra. Késő este volt már, mire a szállásra értünk és szegény kölykök is kaptak enni.
Másnap napközbenre nem terveztünk semmit, csak estére a motoros találkozót. Sokat beszélgettünk Kennel, mert amennyire jól éreztük itt magunkat, engem itt először elkapott némi honvágy. Lehet, hogy éppen azért, mert olyan jó volt, hogy emlékeztett a barátaimra, akikkel anno együtt csavarogtunk, meg dumáltunk? Nem tudom. Az is kiderült, hogy Molly nem egy városi kutya. Érezhetően nyugtalanabb egy belvárosi szálláson, mint, amikor vidéken állunk meg. Ez is egy tapasztalás volt. És ez aznap este még hatványozódott. Volt bennünk némi félsz azzal kapcsolatban, hogy a kutyákat vigyük-e a motoros találkozóra és bevallom szívünk szerint otthon hagytuk volna őket. De lássuk be, a meghívásunk apropói ők voltak… Szóval felkerekedtünk és a magunk tempójában kb. egy óra késéssel el is indultunk Augustába.
Ez egy évente megrendezésre kerülő egy estés találkozó, ahol Olaszország összes motoros klubja képviselteti magát, és az összes régiónak van egy standja, ahol a helyi ételekkel készülnek, amit mind meg lehet kóstolni ingyen. Eszméletlen mennyiségű motor és persze az ezzel járó tömeg fogadott minket, parkolni persze már csak elég messze tudtunk a bejárattól, és még bőven érkeztek utánunk is. Már parkoláskor kiváltottunk némi érdeklődést, de mivel Natale a bejáratnál várt ránk, ezért nem időztünk sokat, hanem igyekeztünk őt megtalálni. Amikor eltávolodunk a motoroktól, akkor érdekes látni, hogy ki az, aki a fejében összerakja, hogy bukósisak és kutya van a kezünkben. Az emberek nagyrésze elmegy emellett, de akinél összeáll a kép, annak van egy arckifejezése, ami nagyon vicces. 😊
Nagy megtiszteltetés volt ez a lehetőség, de bevallom, nem mi voltunk a legaktívabb tagjai a rendezvénynek. Ugyanis beálltunk az egyik sátor mögé, és ki sem mozdultunk, mert nem volt kedvünk átverekedni magunkat egy olyan tömegen, aki totál nem számít arra, hogy a lába elé nézzen, és emiatt nem éreztük a kutyákat kifejezetten nagy biztonságban. Viszont a sátor mögött igazán jó dolgunk volt. Sokan hoztak nekünk sokféle ételt a saját sátrukból, és már a második tányér után nem győztük hálásan visszautasítani az etetést. Nálunk már csak a kutyák jártak jobban (igazából jobb lett volna őket nem megetetni indulás előtt). Olyan mennyiségű sajtot, kolbászt és szalonnát kaptak, hogy csodáltam, hogy még nem jön ki a fülükön. Azt is elmondom, hogy az én kölykeim nem voltak kunyerálósak, de ez a rendezvény úgy elrontotta őket, hogy bár ennek immáron két hónapja, de ezek a szőrösök azóta sem szoktak le róla. Mondjuk nem segít, hogy mindig van, aki kényeztesse őket ezen az úton… Ricky még nem fogyott le, csak ennyit mondok.
Beszélgettünk a rendezvény fővédnökével, aki tökéletesen beszélt angolul, találkoztunk egyéb régió vezetőivel és összességében sok emberrel, akik persze főleg a kutyák iránt érdeklődtek. Egy panaszom volt: mindenki csak étellel készült, innivalót szinte sehol nem lehetett kapni. Vagy csak bort, ami nekünk nem volt pálya, hiszen aznap este mi még hazavezettünk a szállásra. Nem maradtunk túl sokáig, bár a parkolóban még záporoztak az érdeklődők, meg a fényképezkedni vágyók. Ekkor láttam Mollyn először, hogy neki is van határa a simogatást és érdeklődést tekintve.
Visszaértünk a szállásra, és az egyik legkedvesebb élmény fogadott. Ezen a szálláson egy mellékutcában a ház előtt parkoltak a motorok, amikor volt hely. Már az első nap volt ott egy negyvenes férfi, aki az idősödő kutyáját sétáltatta és majd elolvadt a mi kis karavánunk láttán. Mint kiderült, ott lakik a házban és ismeri a tulajt, akitől mi béreltünk. Utána szinte minden nap találkoztunk vele és mindig úgy üdvözölt, mintha családtagok lennénk (első sorban a kutyákat persze). Amikor visszaértünk a motoros találkozóról, akkor is ott állt az utcán és jelezte, hogy már aggódott, hogy merre vagyunk, meg hogy foglalta a ház előtti helyet, nehogy valaki beálljon oda. És mivel tudja, hogy holnap már megyünk tovább, el akart köszönni. Annyira megható volt, az a kedvesség, amivel viszonyult hozzánk és hogy vadidegenként ennyire figyelt ránk, pedig sokat nem beszélgettünk, inkább csak egy kimondatlan szeretet volt közöttünk. Elbúcsúztunk tőle is, és másnap már Cataniától is, legalábbis egy időre.
Nataléval még vasárnap találkoztunk, mert ő segített fordítani az újságírónak. Igaz, hogy inkább egy kötetlen reggeli kávézás volt ez, mint interjú, mert néha megjelentek ismerősök, mint például egy közös barát, aki becsatlakozott, vagy az újságíró apukája, aki szintén velünk reggelizett. Nem voltunk benne biztosak, hogy milyen cikk kerekedik majd ebből, de hálásak voltunk a lehetőségért és öröm volt megismerni ezeket az embereket is. Lássuk, mit tartogat még Szicília!
