Nem csak a környék bejárását vettük komolyan, amíg a Casa Pajarerában laktunk. Pár hete említettem, hogy november 11-én leforgattuk életünk első podcastját, amit itt találtok. Erre is egy facebook motoros csoporton belüli ismeretség nyomán került sor, és nagyon gyorsan zajlottak az események. Rövid üzenetváltást követően összehoztunk egy videóhívást Ian Richardsonnal, hogy megbeszéljük a részleteket. Ő az angol motoros klub elnöke és azt vette a fejébe, hogy csinál egy podcast csatornát a csoportnak, meg bárkinek, akit érdekel. Mi voltunk a harmadik interjúalanyai. Számomra új élmény volt ez. Mikor először mondta, hogy ezek a podcastok általában két óra hosszúak, akkor eléggé meglepődtem. Ki a francnak van ideje ennyit végig ülni. Aztán mondta, hogy ez bevett szokás, mert az emberek nagyrésze kocsiban ülve, vagy este elalváskor hallgat podcastot, ezért belefér, hogy ilyen hosszú legyen. Nos nem tudom, hogy mi az ideális hossz, de elmondhatom, hogy nekünk gyorsan elrepült az a majdnem két óra, amíg vele beszélgettünk, és igazán jól éreztük magunkat közben. Enyhe dicsekvéssel írom, hogy azóta is a miénk a legnézetteb epizód az oldalon 😊
Még egy feladatot vettem magamra novemberben, mégpedig, hogy megtanuljak Mollyval motorozni. Titkon persze reméltem, hogy ha elég időt töltök vele, akkor esetleg le tudom szoktatni arról, hogy állóhelyzetben folyton ugasson. Ezen cél érdekében egyik nap összeszedtem a bátorságomat és mindenféle jutalomfalattal felvértezve felraktam Molly-t az én motoromra, majd elindultunk a hegyről lefelé, csak mi ketten. Nagyon büszke voltam magamra, amikor a betonutat épségben elértük. Minden tiszteletem Kent illeti. Egy rázkódó motorral felmenni azokra a helyekre, ahova a görög és az olasz utak némelyike vitt minket, elképesztő nehéz lehetett. Szóval megkönnyebbülve kanyarodtam ki az aszfaltra és nekiálltam megfelelő helyet keresni a gyakorláshoz. Szempont volt, hogy ha földút, akkor könnyű legyen megközelíteni, ne legyen rajta forgalom, és elég kihalt legyen, hogy senkit ne zavarjunk az állandó ugatással. Végül találtam egy nagy szántót valami gyárépület mögött, amiről úgy ítéltem meg, hogy célnak megfelel. Kezdődhetett a tréning. Az elkövetkező három napban órákon át gyakoroltunk, mindent kipróbálva, hogy megértsem mi segítené az elindulásunkat csendesebbé tenni. Próbáltam szájkosárral és anélkül. Próbáltam álló motorral, nyitott dobozzal, pórázzal és póráz nélkül, míg végül egyetlen, megmásíthatatlan közös nevező volt, amin nem tudtam változtatni a motor hangja. Három küzdelmes nap után az volt a konklúzióm, hogy ha csak nem veszünk elektromos motort, akkor ezzel együtt kell élnünk. De legalább jól belejöttem a földúton forgolódásba és bármikor készen állok arra, hogy Molly mögöttem ugrálja végig a napot.
Amikor elindultunk erre az útra, akkor beszéltünk arról, hogy a „bármi lehetbe” az is beletartozik, hogy a kutyák nem bírják és akkor változtatnunk kell a terveinken. Erről sokat beszélgetünk azóta is, és mindig arra a következtetésre jutunk, hogy amíg Molly magától ugrik a motorra (tehát egyértelműen menni akar és nem fél tőle), addig maradunk ennél az utazási formánál. Teljesen világos, hogy a motor berregését ugatja, ugyan úgy, mint a fűnyírót, a hajszárítót és a porszívót otthon. 1,5 éves volt, amikor mentettük és az eredeti frusztrációjához képest az, hogy csak ugatja már százszor jobb eredmény. Valószínűleg sosem tudjuk meg, hogy milyen élmények érték előző életébe és miért reagál így a gépekre. És amíg ez a nyugtalansága 40km/óra feletti sebességnél elmúlik, addig tudunk ezzel élni.
Mivel Raymondék minden értelemben pótszülőkké avanzsáltak a többi kiruccanásnál nem erőltettük, hogy kutyával menjünk. A „dolgozós” napok közé iktatott kirándulások igazi csemegék voltak. Mint említettem a minket körülvevő nemzeti parkok száma szinte végtelen volt. Az egyik szívében bújt meg a Santuario Virgen de la Esperanza sziklatemplom, ami „kicsit” nagyobb, mint a Gellért hegynél található sziklakápolna. A főszereplő szűz szobrot éppen öltöztették és be lehetett menni a színfalak mögé, ahol az összes ruhája látható volt egy kiállítás keretén belül. Az egész környék kirándulásra csalogatott. A templom egy völgy oldalába ékelődött, ahova már a szerpentineken leereszkedni is élmény volt. A templom előtt egy széles sétálóutca húzódott, amin hátra lépve tökéletesen megcsodálhattuk a díszes boltozatot, amit minden oldalról rögös sziklák öleltek. Eggyel lejjebb ereszkedve a völgyben parkok és játszótér került kialakításra a futó patak mentén. A játszótér éppen egy nagy csapat cserkésztől visszhangzott. Igazi ajándék volt ez a látvány, örülök, hogy ezt választottuk Alicante helyett.
A Cueva Del Puerto cseppkőbarlangot az utolsó napok egyikén látogattuk meg. Ide WhatsApp-on keresztül foglaltam időpontot, mert a honlapjukról kiderült, hogy turnusok vannak és előre be kell jelentkezni. A világ ezen részén az összes üzleti kommunikáció WhatsAppon keresztül zajlik és nem emailben. Még jó is, hogy kontaktáltam őket, mert pénteken akartunk menni, és kiderült, hogy akkor felújítás miatt zárva lesznek. Így aztán szombat reggel felkerekedtünk, hogy időben odaérjünk a 11 órás időpontra. A barlang kevesebb, mint egy órányira volt a szállásunktól, és az odavezető út nagy részét mezőgazdasági területekkel övezett úton tettük meg. Majd egy jobbkanyar után elénk tárult egy domb, ami ránézésre akkora volt, mint a fortunai ház mögötti emelkedő. A felfelé vezető út egyáltalán nem kanyargott, hanem szó szerint ment fel egyenesen, amitől meglehetősen meredek volt az utolsó pár száz méter. Felérve a tetőre, a semmi közepén egyszer csak megérkeztünk a látogatóközponthoz. A bejáratnál már vártak minket ketten az ott dolgozók közül és az erkélyről kiabálva mutatták, hogy ne álljunk meg a parkolóban, hanem jöjjünk fel a bejáratig. A bejáratnál ugyanis volt egy zárható garázs, gondolom a dolgozóknak. Igazán rendes volt tőlük, hogy ott parkolhattunk.
Megvettük a jegyeket, és kellett egy kicsit várni a következő turnusra, mert mire leparkoltunk és kivetkőztünk az összes protektorból, már lekéstük az időpontunkat. Nem telt el sok idő, amikor hívtak minket, hogy öltözzünk be. Ugyanis az eddigi spanyol tapasztalatokat meghazudtolva itt volt biztonsági bemutató és kellett keménykalapot venni a túra kezdete előtt. A túravezető beszélt angolul, de nagyon sokan voltak, ezért kettőnk miatt nem állt neki fordítani. Engem meglepett, hogy mennyien jönnek Spanyolország minden tájáról megnézni ezt a helyet, hiszen ennél nagyobb barlangok is vannak. Viszont így mi a storyk nagy részéből kimaradtunk sajnos, ám a látvány így is magért beszélt. A legjobb rész az volt, amikor a túra vége felé mutogatta az ott kiásott köveket, majd hirtelen lekapcsolta a villanyt és a kövek foszforeszkáltak. Elbűvölő a természet, nem? Ja és érdekes módon meglehetősen meleg és párás idő volt a barlangban. Mi persze az eddigi tapasztalatainkból kiindulva két dzseki és három pulóverrel felszerelve érkeztünk, amit cipelhettünk magunkkal a több kilométeres túra alatt. Hát erre nem számítottam! Osztok meg képeket, ahogy szoktam!
És ez még csak a jéghegy csúcsa! Rengeteg látnivaló van a környéken. És nem azok a minden útikönyvben megtalálható kötelező látnivalók, hanem igazi kincsek, amiket akkor fedez fel az ember, amikor van ideje egy kicsit tovább maradni. Nekünk ennyi fért bele, mert december 5-től már várt ránk a barlang. A házigazdáink december 3-a estére búcsúvacsorát szerveztek nekünk, ahol megismerhettük a holland barbeque-zást. Te jó ég mennyi kaja volt. Rengeteg hús, kolbász, burger, karaj és szalonna került a tűzre és még ennél is több köret az asztalra, saláta, kenyér és mindenféle krémek (sajtkrém, körözött, stb.). Mindeközben már állt a karácsonyfa, ami duplán hangulatossá tette a környezetet.
Ekkor még mindig közel 20 fokok voltak napközben, és ugyan estére lehűlt egy kicsit, igazán kellemes kint ücsörgős idő volt. És hogy miért harmadikán volt a búcsúvacsoránk? Mert, ha inni akarunk, akkor még legyen időnk kipihenni, mondta Raymond. A figyelmesség netovábbja! Persze lehet, hogy volt némi referencia, mert az egy hónap alatt nem ez volt az első későre nyúlt nap, ahol kiderült, hogy Ken jó partner a sörözésben… Az este szuper volt. Jelen volt az egész család, Raymond fivére és még egy belga család, akiket ott ismertünk meg. A hangulat fantasztikus volt, ettünk, beszélgettünk, és a végén egy Hitster nevű zenefelismerős játék is előkerült. Nagy buli kerekedett és elég későig fennmaradtunk. Raymondnak igaza volt. Másnap igazán hálásak voltunk, hogy nem kellett még indulnunk.
A december 4-ét azzal töltöttük, hogy Molly airtagjét újra aktiváljuk, merthogy az még Ken régi céges apple ID-jához és telefonjához volt társítva. Laza három hónap után vettem észre, hogy Molly még mindig Pesten van. Ez nem volt egy egyszerű menet, tekintve, hogy már nem élt a telefonszám, sem az email cím, amivel mindenáron be akart azonosítani a rendszer, így nem tudtunk belépni Ken régi céges fiókjába. A hibaüzenet egyértelmű volt: amíg nem csatoltuk le ezt az airtaget arról az apple ID-ról, addig a másikhoz nem tudtuk hozzátársítani. Az ügyfélszolgálat pont annyit ért, mint egy csokitűzoltó, és a harmadik próbálkozás után feladtuk velük a kommunikációt. Végül valami csoda folytán egy nem tudom milyen linkkel végül be tudtunk lépni, és végre hozzáfértünk az airtaghez, hogy újra birtokba vehessük. Így Molly most már digitálisan is újra jelen volt a falkában 😊
5-én reggel a legnagyobb kihívást a konyha összepakolása jelentette, mert azért spájzoltunk ezt-azt, amit előtte nem cipeltünk magunkkal: oliva olaj, fűszerek és persze némi maradék. Így egy kis plusszal megpakolva, dél körül készen álltunk az indulásra. Hosszas búcsúzkodás következett. Nem csak a mi szívünk volt nehéz, de szerintem Raymond el is sírta magát, amikor a kutyáktól búcsúzott. Igen bizony, mufurc Rickyt is beleértve. Biztosított arról, hogy ha bármi történne útközben, és szükségünk van kutyafelügyeletre, akkor rá mindig számíthatunk. Tudom, hogy ez nem egy kedves gesztus volt, hanem komolyan gondolta, és ezért örökké hálás leszek neki!