Gondolkoztam, hogy miként is dátumozzam a továbbiakban a bejegyzéseimet, hiszen az már biztos, hogy nem tudok napi szinten posztolni (nincs mindig internetem). Majd kitalálom. 😊
A múltkori elmélkedős essay után, térjünk vissza oda, ahol abbahagytam. Palamartsa egy érdekes hely volt: egy régi építésű vájogház, ami azt jelentette, hogy az ajtók nagy része igen alacsony volt, vagyis mi kiegyenesedve nem tudtunk rajta átmenni. A berendezés nagyon szép volt, világos és virágos, kicsit olyan francia vidéki stílust tükrözött. Ken imádta, én meg igyekeztem nem beverni a fejem és csak élveztem a nyugalmat, hogy volt saját kertünk, ahova a kutyák kimehettek, mint anno otthon, és volt egy nappali meg egy hálószoba, ami azt jelentette, hogy nem estünk folyton át egymáson. Valamint annyira vidéken voltunk, hogy körülöttünk mindenhol mező, és tudtunk póráz nélkül sétálni, mintha a Merzse mocsárnál lévő mezőkön lennénk. A vendéglátóink nagyon kedvesek voltak, és felajánlották, hogy bevisznek minket a “városba”, Popovoba. Na az is egy feeling volt…. A belváros gyalog bejárható része nem volt túl nagy, kb egy park és egy szökőkút. És, ami annyira jellemző volt Bulgáriára addigi tapasztalatunk szerint: a gyönyörűen megcsinált, valószínűleg vadonatúj szökőkút mellett egy több emeletes lakatlan és omladozó épület. Nagyon sok elhagyott épületet láttunk. És nem csak ipari jellegűeket, hanem kúriákat és más, látszólag valaha gazdag épületeket. Őszintén szólva elég lehangoló látvány volt az ország minden pontján.
Popovoban találtunk egy valamivel nagyobb ABC-t, mint ami a faluban volt, és vettünk magunknak kaját. Még nem mindenbe avattalak be Titeket a napi részleteket tekintve, de például igyekszünk olyan szállásokat találni, ahol van konyha, és tudunk magunknak főzni, hogy ne kelljen mindig éttermezni. Még nagyon sokat kell tanulnunk arról, hogyan lehet változatosan minimál körülmények között étkezni, mert az első egy héten elegünk lett a sonkás szendvicsből. Így aztán ez a kicsit nagyobb bolt (volt vagy négy sornyi áru!), igazi kincsesbányává vált, és egy kicsit túllőttünk a célon. Ne gondoljatok semmi nagyra, csak amikor mindennek örülsz (joghurt, müzli, szalonna, paradicsom), és mindenből marad egy kicsi másnap reggelre, akkor igazán kevésnek érzed a helyet a motoron. Mi meg persze igyekszünk nem kidobni semmit, ez valahogy mindkettőnknek így természetes. (Gondolom Nektek is, csak azért írom, mert voltunk túrázni olyanokkal, akik eszméletlen mennyiségű italt, péksütit, rágcsát, stb. vásároltak minden nap és hagyták ott a szálláson rendszeresen. Mi mindent felhasználunk, amit veszünk.)
Egy jó kis tükörtojás és szalonna után másnap (Aug 22.) indultunk Várna felé, amit én már nagyon vártam. Egy hétre foglaltunk szállást, és azt terveztük, hogy ez lesz A NYARALÁS, ahol kipihenjük az elmúlt pár hónapot, és megtervezzük a következő párat legalább télig, vagyis Spanyolországig. Hát nem egészen így alakult…. Leértünk a tengerpartra, ami pusztán azért maradt el érzésben a szokásos katartikus élménytől, mert annyira be van építve, hogy nem látod a tengert a sok szállodától. A szállodák fele elhagyatott, látszólag senki nem tartja karban, a másik fele most épül és ezért rengeteg salak van az úton. Említettem már, hogy motorral nem akkora buli salakra futni? Bizony: csúszik a kerék, csúszik a lábad, kicsit olyan, mintha jégre lépnél. A mi szállásunk egy építési övezet alján volt, egy magánkézben lévő nagy családi ház jellegű “villa” sok szobával. Tipikus esete annak, amikor valami papíron jól néz ki, de a valóságban már nem annyira praktikus. A tenger pár száz méter ————— légvonalban, vagyis egy meredek hegyoldalban voltunk, ahova kavicsos út vezetett. Hmmm, salak, kavics, lejtő, nehéz motor. Én annyira nem vágytam erre a kihívásra. Mit sem sejtettem, hogy ez még csak az első lesz a sorban. Ha már láttad a videómat, akkor tudod, hogy azóta már voltak újabb próbatételeink.
Nem írom le túl hosszan, hogy milyen egyéb meglepetésekkel találkoztunk, mert gondolom sokan olvastátok már Ken blogját (szobacsere, mert a vas csigalépcső nem volt kutyabarát, a tulaj 7 macskája és a nem létező légkondi a 40 fokban). Minden esetre itt sokat tanultunk arról, hogy mit is keresünk egy szállás foglalásakor. Például, hogy hány lépcső vezet fel a szobába 😊. És azóta sosem foglaltunk 2 éjszakánál többre szállást, és mindig fölszinti szobát kérünk, ha lehetséges.
A következő hét napot tervezéssel és tanulással töltöttük. Konkrétan idáig volt meg az útvonal tervünk és egy kicsit meg is ijedtünk, hogy nem érünk el Spanyolországig október végére. Egy napot töltöttünk némi matekozással, (ki akartuk számolni, hogy mennyire is kell sietnünk a következő pár hónapban) és én utána nekiálltam wordpress-t tanulni, míg Ken megírta az első blogját. Bevallom, csak egyszer fürödtünk a tengerben. Annyira nem volt kedvünk azon az úton motorozni, hogy nem sokat hagytuk el a szállást és akkor is inkább gyalog. Volt egy érdekes meghívásunk viszont: egy másik szállásadó, aki végül nem tudott minket fogadni személyes okok miatt, áthívott egyik este, mivel kiderült, hogy ő is motorozik, és szeretett volna találkozni velünk. Gondoltuk, hogy egy baráti látogatás, pár sör, jó storyk keretében törtünk majd pár órát… ez nem így lett. Megérkeztünk egy gyönyörű “villához”, ami szintén több vendég fogadására alkalmas nagy családi ház, viszont a mi szállásunkkal ellentétben valóban új, szépen karbantartott épület volt. A fogadásunkra két úr érkezett az automatikusan nyíló kapuhoz, akikről kiderült, hogy a tulaj és a “gondnok”. A tulajnak Törökországban van vállalkozása, szóval a gondnok az, aki mindig jelen van és fogadja a vendégeket. A teraszon szép porcelánnal terített asztal, a kutyáknak víz kikészítve. Házi készítésű sütemény, szörp és gyümölcs, a kutyáknak külön jutifalik…. Hát nem erre számítottunk. Minden nagyon szép volt. Mindenki nagyon barátságos. Bár a nyelvi korlátok hátráltatták egy kicsit az ismerkedést, nagyon hálásak voltunk a vendéglátónknak, és nagyon érdekes volt az este.
Ezzel véget is ért a tervezett egy hetünk, és csak azt sajnálom, hogy Várnából nem láttunk többet, mert amikor átgurultunk rajta, a belváros nagyon szép volt. Augusztus 29-én indultunk tovább, még két éjszakát terveztünk Bulgáriában. Egyet Neszebárban, ami végtelenül tele volt, kifejezetten turista paradicsom, és semmi egyedit nem fedeztünk fel, csak azt, hogy kevés a zöldterület (az ilyeneket nagyon gyorsan kiszúrja az ember, amikor kutyával van). És még egy éjszakát Hoskovoban, amit szó szerint átutazásra terveztünk a Görög határ előtt.
Írtam címszavakat minden országhoz, amit eddig meglátogattunk, hogy milyen benyomást tett rám, de óvatos vagyok, hogy ne hangozzon ítéletesnek, hiszen nem állíthatom, hogy pár hét alatt meg lehet ismerni egy országot. Mégis leírom, mert ígértem, hogy megosztom a nyers gondolataimat. Ezeket írtam fel Bulgáriához:
- Nagggggyon sok szemét mindenhol
- Sok leányzó tölti a napját az út szélén, látszólag ez sokaknak megélhetési forma
- A zebrákat kifejezetten betartják. Nekünk nagyon oda kellett figyelni, mert annyira nincs kijelölve a gyalogos átkelő, mint más országokban, de ők tudják, és betartják.
- A sebességmérő kamerák száma érzésre vetekszik a népesség létszámával, és be is tartják a sebességkorlátozást. (Anyuci, ha levelem érkezik a Bolgár rendőrségtől, szólj kérlek!)
- A víznyomás mindenhol erős és jó volt, a víz elég lágy, nem használtam még arckrémet sem sehol, mióta elindultunk. – Jó ez nagyon csajos volt 🙂
- Ja és a fürdőszoba a legtöbb helyen “vizes szoba”, vagyis a zuhanynak nincs ajtaja, hanem a fürdőszoba közepén egy lefolyóba megy minden. Ez takarításkor nagyon hasznos, ám ha valaki úgy dönt, hogy lezuhanyozik, akkor a család többi tagja nem fog tudni egy pár óráig WC-re menni….
- Nincs szelektív szemétgyűjtés
- Sokan dohányoznak.
Összességében úgy éreztem, hogy rengeteg kihasználatlan potenciál van Bulgáriában. Hatalmas terület, homokos tengerpart… némi pozitivitás és az elhagyott épületek, meg szemét felszámolása óriási lendületet adhatna az ott élőknek és így az országnak is. Én talán koromból és jelen állapotomból adódóan egyre jobban érzem, hogy mennyit jelent a környezet. Nekem fontos, hogy olyan helyen éljek, ahol az emberek egymást támogatják és örülnek egymás sikerének. Görögország más lesz vajon? Következőnek arról írok majd!
