ÚRISTEN Andorra!!! Az a hely, amiről nem tudtam, hogy bakancslistás, amíg el nem értük. Először is az odavezető út. Felkapaszkodni a Pireneusokra, miközben a hófödte hegycsúcsok egyre közelebb kerülnek. Észre sem veszed a hőmérsékletcsökkenést, mert csak hajt az adrenalin, amit a kanyarok, a meredek emelkedők és a mindent elsöprő látvány vált ki. Újra rájössz, hogy a természet hatalmas és az évezredek óta alakuló hegyvonulatokhoz képest mi emberek milyen aprók vagyunk… Nem hasonlítható ahhoz, mint amikor síelni mész és végre felérsz a havas hegyre. Nem. Annál sokkal monumentálisabb. A sziklák, a szakadékok, a fokozatosan bebarnuló, majd kikopó növényzet, a nyers tájon tekergő betonon lassan csordogáló autók, a napos és árnyékos hegyoldalak gyors váltakozása. Az egészben van valami pátoszi. Persze időben hosszú az út, mert mindenki elég óvatosan kapaszkodik felfelé, ami csak még igazibbá teszi az élményt. Bevallottan könnyebb nekem ezeket az utakat élvezni, mert az én „csomagom” nem mocorog. Kennek más, amikor rázkódik az egész motor Molly ugatásától minden kanyarban. Ennek ellenére azt hiszem ő is magába szívta a hangulatot, mert hátulról is láttam, hogy fülig ér a szája, még bukósisakon keresztül is. 😊
Elértünk a csúcsra, ahol az utat szépen letakarították, de a leállósávon túl embermagasságú volt a hó. Itt sok parkoló, benzinkút és egyéb civilizációt tükröző épület sorakozott egymás mellett az út mindkét oldalán. Ez éles váltás volt az ezt megelőző majd 40 perces látványhoz képest. Ami igazán meglepett, hogy mennyi bringás is volt az úton. Ezt nevezem teljesítménynek. Itt készülni egy versenyre biztos jó kihívás! A csúcson 3 fokra süllyedt a hőmérséklet. Ez volt a leghidegebb, amit eddig tapasztaltunk, nem véletlenül maradt itt meg a hó. Éljen a fűthető ülés és markolat. Sosem gondoltam, hogy ezeket valaha kihasználom a motoron, és tessék. Ezzel viszont még nem értük el Andorrát, ahhoz még kellett tekeregni pár kilométert. Andorra nem része az EU-nak, sem a Schengen-i egyezménynek, mégis a határátkelésnél senki nem állt a bódékban. Így aztán nem lett pecsétünk.
Beérve a lakott területekre az az érzésed, hogy egy út vezet át az országon, és csak a kicsit nagyobb településeken találhatók mellékutcák. Az egész ország a síszezonra van berendezkedve. Szállodák sokasága, az útról is látható síliftek, amik szinte lecsúsznak a szállásokig, és meglepően sok kisváros, telis-tele síboltokkal, kölcsönzőkkel és felszerelésekkel. Persze most még nem volt főszezon, hiába volt hó a legmagasabb hegycsúcsokon. Ettől olyan hangulata volt, mint a Balatonnak télen. Tudod, amikor nincs nyüzsgés, ám sok az építkezés és felújítás, mindenki a szezonra készül. Mi is az egyik ilyen kisvárosban álltunk meg, 10 percnyire a fővárostól.
A szállásadónk egy érdekes fazon volt, aki beszélt spanyolul és franciául, angolul nem, viszont annál több mondanivalója volt. Megérkezésünkkor azzal fogadott, hogy mivel kevés a vendég, ezért megkaphatjuk a nagyobb apartmant, ha szeretnénk. Megmutatta az eredeti foglalásunkat, ami szó szerint egy szobakonyha volt, egy kinyitható kanapéval, a kanapétól jobbra, karnyújtásnyira a konyha, a konyha mellett pedig egy apró fürdőszoba. Szerintem négyzetméterben nem volt több, mint a montpellieri szobánk, és ide még egy konyhát is beraktak. Majd megmutatta a mellette lévő lakást, aminek volt külön nagyszobája, konyhája, hálószobája, egy nagy fürdőszobája, és nem mellesleg a terasz mellett le tudtuk parkolni a motorokat. Hát rekordidő alatt eldöntöttük, hogy melyik választjuk. Be sem pakoltunk még, amikor megérkezett két gyerekágyba való matraccal, takarókkal és párnákkal, és kérdezte, hogy hova rakja le a kutyaágyakat. Én csak pislogtam és hálálkodtam, meg egy kicsit vakartam a fejem, mert a két gyerekmatrac lényegében befedte a nagyszobát. És mint látjátok, felesleges is volt.
Aztán elmagyarázta, hogy mikor elmegyünk, akkor otthagyhatjuk a kutyákat, de rakjunk az ajtó elé egy széket. Beletelt egy kis időbe, amíg a nyelvi különbségeket áthágtuk emiatt a különleges kérés miatt és végre felfogtam, hogy attól fél, hogy szétkarmolják az ajtót, amíg nem vagyunk otthon. Megígértem neki, hogy számíthat rám.
Másnap délelőtt kicsit szemerkélt az eső, ezért csak délután indultunk el felfedezni a fővárost. Andorra la Vella már egészen más életérzést adott, mint a körülötte lévő síparadicsomi kisvárosok. Itt minden a vásárlásra van berendezkedve. Vámmentes boltok tömkelege. Természetesen már karácsonyi hangulatban úszott az összes bolt, és itt már érezhetően nagyobb volt a tömeg. Éles váltás volt ez az előző napi 22 fokhoz képest, amikor mi még rövidnadrágban mászkáltunk Carcassonne-ban.
Andorra la Vella a sok kivilágított bolton kívül egyébként sok szobrot és galériát rejt. Számomra a legkedvesebb a főtéren egy Alíz csodaországban stílusú óra volt, ami önmagában is különleges volt, de sokat dobott rajta a kivilágítás és a talapzat. És hogy mennyire a turistákra vannak berendezkedve itt: az óra mellett felállítottak egy fa állványt, ami „A” híd felé mutat. A főváros egyik nevezetessége, ami lényegében az összes képen szerepel. Ide le kell rakni a telefont, és tudsz szelfizni a híddal a háttérben. Hát nem okos? Kanadában van egy kisváros, az a neve, hogy Whistler. Arra emlékeztetett ez a hely. A havas táj, a kivilágított épületek, a karácsonyi hangulat. Whistlerben mindig karácsony van.
Az épületek magasan egymás felett sorakoznak, mint minden hegyi városban. Formájukat tekintve, modern, letisztult stílusban épültek, mintha teljesen új lenne a város. Gondolom itt is mennek a nagybefektetések és tőkemozgások, főleg, ha áfamentesen jutnak hozzá a gazdagok. Ami érdekes volt, hogy minden épület fekete vagy szürke borítást kap. Ettől egy kicsit sötét hangulata volt a városoknak, főleg hó hiányában, de nagyon elegáns volt. Kutyát sétáltatni itt sem könnyű, mert bár egy pár utca szélességű az ország, és mögötte már természet van, olyan meredek hegyoldalban vagy, hogy hacsak nincs nálad sziklamászó felszerelés, akkor nem tudsz kijutni a természetbe. Ráadásul, gondolom biztonsági okokból sokhelyen kerítés is van a házak mögött. Ettől az egész országnak van egy „zárt” érzete. Tehát sok turista útvonalat nem találtunk és az is biztos, hogy nem a mezőgazdaságáról híres ez az ország, bár két tehenet láttunk az egyik hátsókertben.
A lakosság elsősorban katalán és kívülről ítélve a habitusuk is inkább spanyol, mint francia, alapozom ezt a boltban és a kávézóban tapasztalt hozzáállásra. Ez Andorra. Nem tudom, hogy síléc nélkül mennyi időt lehet itt eltölteni. Talán olyan, mint Monaco: ha van pénzed, akkor rengeteget. Hidegebb, mint Monaco, számomra mégis különlegesebb volt. Amúgy a vámmentesség miatt a bolti árak igen barátságosak. A kávé+limonádé kombinációnk pont feleannyiba került, mint Monacoban. Nekünk persze nem lett volna hova pakolni, ezért kimaradtunk a vámmentesség élvezetéből, de ugye többnyire magunknak főzünk, igy volt alkalmunk megtapasztalni a közért árait. Összességében egy nagyon különleges ország.
Szerencsénk volt az időjárással, mert kevés eső esett, amikor ott voltunk és csak a hideggel kellett megbirkóznunk. Indulásunk reggelén még a nap is kisütött, de a hőmérséklet alacsony maradt, ezért jól beöltöztünk. Az Andorrából kifelé vezető úton egy tanulóvezetőt követtünk elég hosszan, ami szerintem vicces volt, mert az egy főútból álló városban/államban ezen a szép kedd reggelen mindenki őt követte, nem nagyon volt más választásuk. Mégse azt a brutális reggeli forgalmat képzeljétek el, mint amit ez Budapest belvárosában okozott volna. Itt minden kisebb, így a reggeli dugó is kisebb volt, meg valahogy nyugisabb az élet úgy összességében. Azon is gondolkoztam, hogy itt könnyebb vagy nehezebb megtanulni vezetni: egyrészt alig van forgalom, tehát nem nagy kihívás, másrészt viszont, ha kiviszik őket a hegyoldalba, akkor ott van mit gyakorolni. De vajon elhagyhatják az ország területét a tanulóvezetők? 😊
Nem kellett sok és már mi is a határnál voltunk. Arra számítottunk, hogy lesz határellenőrzés, hogy csak a megengedett mennyiséget vigye magával mindenki a portékákból. Odaértünk a határhoz és sehol semmi. Csak úgy, mint idefelé, üresen álltak a bódék. El sem tudom képzelni, hogy miért nem Andorrába jár vásárolni a környező lakosság! Vagy úgy vannak vele, hogy aki ide felkapaszkodik, az megérdemli, hogy megpakolja a kocsiját?
Andorrából leereszkedni Spanyolország felé sokkal visszafogottabb élmény volt, mint a pár nappal azelőtti felmenetel. Annyira hosszan és szinte kanyarok nélkül jön le az út a Pireneusokból, hogy észre sem veszed, hogy már nem a hegyekben vagy. Csak azt érzed, hogy erősen megugrik a hőmérséklet és elkezd sok lenni a télikabát. Spanyolország ezen része elég lakatlan. Itt éreztem először azt, amit azóta már többször ebben az országban, hogy rengeteg kihasználatlan/értékesítetlen terület van. Sokan dolgoznak a mezőgazdaságban, de úgy látszik nincs szükségük arra, hogy minden területet megműveljenek. Ez a mi kis sűrűn lakott országunkhoz képest olyan elképzelhetetlen volt először. Kanadában meg Amerikában láttam hasonlót, csak ott minden olyan nagy, hogy hozzászokik a távolságokhoz az ember. Ám itt olyan üres volt az a rész, ahol nem volt lakosság.
Szerintem már ismeritek a menetrendünket: kora délután volt, tehát elkezdtünk arra gondolni, hogy találjunk egy jó kis helyet, ahol megállhatunk pik-nikezni, elengedjük a kutyákat és mindannyian pihenjünk egy kicsit. Ezek azok a történetek, amik vagy nagyon jól, vagy kevésbé jól szoktak alakulni. Az aznapi választásunk ez utóbbi kategóriába tartozott. Ugyanis találtunk egy földutat, amit járhatónak ítéltünk meg és úgy látszott, hogy nincs forgalom rajta. Követtük is egy hosszabb szakaszon, mire Ken úgy döntött, hogy elég messze vagyunk már a főúttól, itt biztonságosan elengedhetjük a kutyákat. Kicsit megküzdöttünk a parkolással, mert már megint nagyon egyenetlen talajt sikerült választani, de ezen már nem akadunk fent, addig forgolódunk, amíg jó nem lesz. Végre jó lett. Leállítottunk a motorokat és lemásztunk a nyeregből – mondom ezt úgy, mintha próbatétel lenne, mert az is. Képzeld el, amikor úgy érzed magad, mint egy Michelin bábú a sok ruhától, meg páncéltól, miközben be vagy szorítva a tanktáska és a hátsó ülésen lévő táska közé. Na az az érzés! Levettük a bukósisakot és akkor csapott meg a harapnivaló levegő… Naná, hogy egy sertéstelep szomszédságában sikerült pihenőt találnunk 😊 Konkrétan a szemünket csípte a szag. Képzelhetitek, hogy nem sokáig maradtunk. Mindenki pisilt egyet, aztán felkerekedtünk, mielőtt károsultak az érzékszerveink. Érthető módon aznap elmaradt az ebéd, és meg sem álltunk a következő szállásunkig.
