Január 5-e estére már Almeria közelében volt szállásunk. Az volt a terv, hogy a következő szűk egy hétben utazunk egy kicsit nyugat felé, hogy végül Sevilla környékén újra letelepedjünk. De előbb irány dél, mert Almeriát sem Fortunából, sem a barlanglakásból nem látogattuk meg. Almeria a térkép szerint két órányira volt a barlangtól. Tudtuk, hogy ha nem autópályázunk, akkor át kell vágnunk egy hegyen, ám ennek a hegynek a nagyságát nem mértük fel teljesen. Atya világ! Véget nem érő szerpentinek sorozata következett, beláthatatlan kanyarokkal, meredek szakadékokkal és persze mindezt útszéli korlát nélkül, ahogy az Spanyolországban szokás. Én mentem elől, mert Kennek konkrétan előjött a tériszonya. Nagyon magasan voltunk, örültem, hogy télikesztyű volt rajtam. Már a felhők felett jártunk, mire végre újra elkezdtünk ereszkedni. Lassan, de biztosan az élet nyomai is látszódni kezdtek és itt-ott házakat fedeztünk fel, néhol teljesen lehetetlen helyeken.
A hegy után, amint laposodott a vidék jöttek a fólia sátrak. Olyan mennyiségben, hogy fehérlett tőlük a táj. A reklámtáblákból arra következtettünk, hogy itt nagyüzemben termelik a paradicsomot. Tekintve, hogy aznap volt a házassági évfordulónk, kinéztem egy Rout66 nevű éttermet útközben. A megérkezésünk okozott némi csodálkozást, előkerültek a kamerák, aztán találtunk egy asztalt és jó hangos zene mellett megebédeltünk. Vagyis ez inkább már vacsora volt. A vendéglő igyekezett nagyon amerikásra venni a stílust, a berendezés, az étlap és a zene is ezt tükrözte. Igaz, hogy angol étlap már nem volt és a felszolgálók sem beszéltek egy fikarcnyit sem angolul, de hát éljen Amerika! Vagy pont ettől volt élethű? Ha jól sejtem, már ott is több a spanyol ajkú, mint az angol. 😊 Semmi nem múlta felül azt a talpig western stílusba öltözött idősebb házaspárt, akik ott meglehetősen a társaság lelkének tűntek. Nem tudom, mi volt a kapcsolatuk a hellyel, de az biztos, hogy nagyon hangosak voltak és igyekeztek ebbe másokat is bevonni. A hangerejük miatt gyorsan kiderült, hogy echte Angolok, és onnan is az erős tájszólású fajtából. Mókás volt az erős északangol tájszólás és a bőrkalap meg western csizma párosítás. Jót ettünk, ám nem időztünk tovább, igyekeztünk fizetni, mielőtt ránk is szemet vetettek volna.
Az étterem nem véletlenül volt nagyon amerikás. Tudtátok, hogy ezen a környéken forgattak egy csomó vadnyugatos filmet? Ez a Spagetti western hazája. Például a The Good, the Bad & the Ugly, Dr. Zsivágó, de még az Indiana Jones filmekben is szerepelt ez a táj. És valóban Fortunától idáig bárhol el tudtam volna képzelni, hogy lejátszódjanak nagy vadnyugati jelenetek. Amiben viszont más volt ez a vidék, mint az eddigiek, hogy kevesebb volt az elhagyott ház. Spanyolország keleti részén nagyon sok lakatlan épületet láttunk. Az beszéltük Kennel, hogy ha nyár lenne, akkor nem is bérelnénk szállást, hanem meghúznánk magunkat az egyik ilyen, valamennyire biztonságosnak tűnő épületben. Ebből itt már kevesebb volt.
A szállásunk Almerián kívül, egy több lakásból álló házban volt egy völgy mélyén. Rengeteg zöld, sehol egy főút, és nagyon nagy csend. Olyan jó volt növényzetet látni újra. Ez ráébresztett minket arra, hogy ha valaha megint életvitelszerűen akarnánk letelepedni, akkor az biztos nem a sivatagban lesz, mert szüksége van a lelkünknek a zöld növényzetre. Másnap felfedeztük Almeriát, ami egy kedves tengerparti városnak tűnt. Ráéreztünk Spanyolország ritmusára: minden nagyvárosban kötelezően van egy katedrális, egy vár, egy park és néhány tér, amit érdemes megnézni. Almeriában sincs ez másképp. Ám az az igazság, hogy ezután mentünk csak Granadába, utána meg Sevillába, és azok sokkal nagyobb nyomot hagytak bennünk. Szántunk időt arra, hogy meglátogassuk a Cabo de Gata nemzeti parkot és itt találkoztunk először az ital mellé járó egy-egy falatnyi tapasszal. Számomra érdekes volt, hogy mennyire olcsóbb itt minden, mint Franciaországban volt. Amíg ott egy ital (kávé vagy üdítő) fejenként 5 euroba került, ezen a vidéken 2 eurot fizettem italonként és még rágcsát is kaptunk hozzá. Persze Spanyolország egyes részei között is nagyok a különbségek, de nem csodálom, hogy ennyi angol akar itt lakni, ilyen árak mellett.
Granadába L alakban értünk el, vagyis egy szakaszon a tengerpart vonalát követtük mielőtt északnak fordultunk. A tengerparti látványra az egybefüggő fólia sátrak tömkelege meglehetősen rányomta a bélyegét. Egy idő után nem akartunk több fehérséget látni magunk előtt. Ken azon morfondírozott, hogy nyáron is fent vannak-e ezek a fóliák, vagy akkor azért szebb a vidék. Víziója szerint dús termésű narancsligetek borítják a vidéket. Nem akartam lelombozni, hogy szerintem ezek még mindig paradicsom földek, és talán nyáron sem veszik le a fóliát.
Nem bántuk, amikor véget ért a „fóliabirodalom”. Granada irányában már a havas hegycsúcsok látszottak. Egyre közelebb kerültünk a hóhoz, ami elég szürreális volt, mert a hőmérő 16 fokot mutatott. Hogy lehet, hogy légvonalban pár kilométerre rendes hó van? Mindeközben balkéz felé pedig a tündék földje kezdett kirajzolódni, ami felett magasan íveltek át az autópálya viaduktjai, festői perspektívát szolgáltatva a látványhoz. A zöld dombok közé ékelődött smaragdzöld tavakhoz kanyargós utak vezettek. Itt-ott egy fehérre festett ház szinte kacérul hívogatta az ember lelkét, hogy bemerészkedjen a dombok közé.
Granada külső kerületéhez érve hamar megtaláltuk a szállásunkat, ami egy lakóparkban volt. Már sokszor láttuk ezeket, amiket itt úgy hívnak: urbanizáció. Angolul azt hiszem “gated community”-nek hívnák. Nálunk nem nagyon van ilyen, bár talán Balatonon már láttam, hogy építik a sok egyforma házat egy kerítés mögé, de azok inkább apartmanok voltak, míg ezek kertesházak, még ha apró kerttel is. A lényeg, hogy általában külvárosi részre építik a sok egyforma vagy közel azonos házat több utcán át, jellemzően egy kerítéssel körülvett nagy területre. Ide egy portán (őrzött kapun) keresztül lehet csak bejutni. A lakóparkon belül van játszótér, viszont boltok már nincsenek. Szép, kicsit filmekre hasonlító hangulata van. Nem tudom, hogy mennyire szociális, vagy csak olyan, mint bármilyen más lakótelep, ahol esetleg a szomszédot ismered, és kb. ennyi. Mi két éjszakát töltöttünk itt, ami lehetőséget adott, hogy bejárjuk Granadát. Nekem nagyon tetszett az a város és főleg a környéke. Rengeteg természeti látnivaló van arra és baromi jó helyen van. Dél felé alig egy óra a tenger, kelet felé 20 perc alatt eléred a síliftet, a város körül pedig minden irányban nemzeti parkok. A külvárosban minden megtalálható, amihez hozzászoktunk, a belváros meg egy kis ékszerdoboz. Granada híres arról, hogy itt a sörhöz automatikusan jár a tapasz és nem kell érte külön fizetni. Nagyot sétáltunk, amit Ricky és én nehezebben kezeltünk, mint Ken és Molly. Én azért, mert rettenetesen túlöltöztem. Két réteg alul, 5 réteg felül és mindehez ragyogó napsütés és meredek utcák. Mire felértünk az egyik kilátó ponthoz, addigra meg akartam halni. Le is akartunk huppanni a hegytetőn egy kávézóban, amikor jött egy idősebb pincér és jelezte, hogy csak akkor ülhetünk le, ha ebédelni is akarunk. Akár akarhattunk is volna, de túl makacsok vagyunk ahhoz, hogy elfogadjuk azt a stílust, amiben ezt közölte, ezért inkább nem ültünk le. Visszamentünk a központba és ott találtunk egy útikönyvek által is ajánlott tapasz bárt, ahol kipróbáltunk egy pár fogást. A srác nagyon rendesen és jó angolsággal elmagyarázta, hogy melyik tapasz micsoda és mik a tradicionálisabbak, így aztán abból választottunk kettőt és jót falatoztunk. Úgy látszik ennek így kellett lennie.
A második napra azt beszéltük, hogy a természet közelében töltjük. Nem akartunk túl messzire menni, hogy ne utazással teljen a nap, ezért kinéztem két kilátót a közelben és arra vettük az irányt. Az az érzésem, hogy itt nem lehet hibázni. Bármerre indul az ember, a látvány lélegzetelállító. Az első ponton igazából csak kocsival lehetett megállni egy égszínkék tó felett, ám nem voltak gyalogutak, hogy ott sétáljunk. Oda fotózkodni kell menni, azt viszont kötelezően, mert annyira szép! A második ponton aztán találtunk egy turista útvonalat, ami egy patak mellett vezetett. Azt éreztem, hogy ez az a hely, ahova visszajönnék nyáron, felverném a sátrat és addig maradnék, amíg el nem küldenek. Letértünk az útról, hogy a patakparton sétáljunk tovább, ám olyan vizes és sáros volt minden, hogy ez a kísérlet nem tartott sokáig. Annyira durván sáros lett a bakancsom, hogy a végén bokáig beálltam a patakba, hogy lemossam. Kutyákkal ugyan ez, mert abban az állapotukban biztos volt, hogy nem rakom vissza őket a dobozba. A vadkempingezés ötletét ezennel elvetettük!
Granadából Sevillába pár óra az út autópályán, és kétszer annyi anélkül. Mi a hibrid megoldást választottuk és az út első felét pályán, a másodikat mellékúton tettük meg. Amikor letértünk a pályáról, akkor egy nagyobb benzinkútnál álltunk meg egy tankolásra és kávéra. Én kértem egy forrócsokit, ami valami bűn rossz volt. Szerencsére közel s távol senki nem volt éppen, így nem túl nőiesen köptem ki már az első kortyot is. Pont jókor, mert érkezett egy busz, tele utassal, akik nagyon megnézték a kis karavánunkat. Odalépett hozzánk két férfi, és magyarul üdvözöltek minket. Kiderült, hogy Sevillába repültek volna, de máshol szállt le a gép és most viszi át őket a busz Sevillába. Gondolom ezért néztek meg sokan, mert volt más magyar is a gépen és látták a rendszámtáblánkat. A két hapsi is motorozott, és szerintem az egyik versenyző volt, mert mondta, hogy télen minden hónapban Sevillában tölt pár hetet, hogy ne maradjon ki az edzés. Kérdezgették, hogy mi mióta vagyunk úton és merre tartunk, Mire Ken a szokásos pár mondatban elmesélte, hogy nincs lakásunk, és addig megyünk, amíg bírunk. Egyértelműen gondok okozott nekik befogadni ezt az információt, mert körülbelül háromszor kérdeztek vissza minden egyes részmondatra. Jót derültünk, amikor leesett nekik, hogy ezt komolyan mondjuk.
Január 11-13 között Sevillában volt foglalásunk, relatíve közel a belvároshoz. Én előzetesen összeszedtem, hogy miket nézzünk meg Sevillában, de annyi minden lett volna, hogy esélyünk sem volt egy nap alatt bejárni. Ezért meggyőztem Kent, hogy benevezzünk a hop on/hop off buszra. A barlang óta ez volt az első hely, ahol nem kötötték ki, hogy a kutyákat nem hagyhatjuk a szálláson felügyelet nélkül, ezért ebből a városnézésből ők kimaradtak. Sevilla egyértelműen Ken kedvenc városa lett. Lehet, hogy azért, mert itt árulták a legfinomabb churrost? Hmmm, elképzelhető. Kétségtelenül egy nagyon élhető városnak tűnt, szerintem hangulatában hasonlított Budapestre. A magam részéről vetekszik Granadával. Mindkét város nagyon szép! Sevilla talán naposabb, hiszen sík területen fekszik, viszont pont ezért Granada környéke látványosság szempontjából verhetetlen. Még nem dőlt el, hogy melyiket választanánk, ha letelepednénk 😊.
Sevillában már az volt a terv, hogy megállunk egy hónapra. Nem volt rossz az a szállás, ahol voltunk, de az egy lakás volt, kert nélkül és papírvékony falakkal. Ezt másnap reggel 7:30-kor meg is tapasztaltuk, mert a szomszéd elkezdett falat fúrni, és akár ott is állhatott volna az ágy mellett, olyan hangos volt. Tehát itt nem maradunk. De hova tovább? Kerestünk szállást Sevillában és környékén minden irányban. Már az is szóba jött, hogy a határon túl, Portugáliában töltsük a januárt, ha semmi nem akad a környéken. Aznap délig el kellett hagynunk a szállásunkat, és aznap estére még nem volt máshol foglalásunk. Hova tovább?