Május 19-én délután időpontunk volt az állatorvosnál, mondván, hogy a kutyák veszettségijét meg kell újítani. Az eredeti elképzelés az volt, hogy egy hetet leszünk a Shaw házban, utána Skócia, majd Newcastle felé vissza. Ott egy hét megint, amit Ken lányával terveztünk tölteni, majd le a keleti parton mielőtt újra átkelünk a csatornán.
Hosszan konzultáltunk az állatorvossal arról, hogy ha a kutyák oltása csak június 11-én jár le, akkor előtte napon tudunk-e még határt lépni, vagy itt is érvényes, hogy legalább 21 nappal utazás előtt be legyen adva nekik az oltás. Egyszerűen senki nem tudta erre a választ a rendelőben. Az az egy volt biztos, hogy ha itt kapnak oltást, akkor azt nem írhatja be az útlevelükbe, viszont szükséges kiváltani az Animal Health Certificate-et, ami újabb 180 angol font. Ja és persze azt a papírt pedig nem válthatom ki több, mint 10 nappal utazás előtt. Nem nagyon tudtuk, mi tévők legyünk. Ha szükséges a 21 nap, akkor azt most be kell adatnunk, hogy leteljen a 3 hét, mire határt lépünk megint. Vagy engedik-e majd, hogy elhagyjuk az országot, amíg érvényes az oltásuk, akár lejárat előtt pár nappal?
Az egészben a slussz poén, hogy a teljes kavalkád a veszettségi oltás miatt van. Tudni kell, hogy Magyarországon kombinált oltást kapnak a kutyák (veszettségi/parvo/hepatitis és talán még valami), és ennek az oltásnak a veszettségi része 3 évig érvényes, csak a többi miatt kell évente megújítani. Angliában a veszettségit külön adják, és ott 3 évre validálják az oltási könyvet. Szóval döntenünk kellett, hogy kockáztatunk, vagy kifizetjük az oltás és a certifikát árát, tudva, hogy az EU-ban újra kell érvényesítenünk az útleveleket. Végül megállapodtunk, hogy nem kockáztatunk, és beadattuk az oltást, majd foglaltunk időpontot június 3-ra, hogy kiváltsuk az Animal Health Certificet-et.
Ez azt jelentette, hogy volt még plusz 2 hét, amikor a környéken kellett maradnunk. Optimista módon azt gondoltuk, hogy akkor némileg módosítva az úton, de az alatt megjárjuk Skóciát, és június 2-re visszatérünk a papírért. Majd Ken megnézte az időjárás előrejelzést és azzal a lendülettel mondott le a skóciai tervekről. Bármelyik alkalmazáshoz fordultunk, a tényeken nem változtatott: a következő két hét minden napjára esőt írtak. A skót esőben nemhogy kempingezni, de motorozni sem nagyon volt kedvünk. Tudom, nem vagyunk cukorból, de azt hiszem az esőből egy időre elegünk volt. Nem volt más hátra, mint megbeszélni a vendéglátóinkkal, hogy még maradnánk és szólni Sammynek, hogy még őrizze egy kicsit a motorokat.
Másnap sok időt töltöttünk azzal, hogy újra kalibráljuk a terveket, és szállást foglaljunk a keleti oldalon. Ez utóbbi meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult, mert Ken elég elszánt volt abban, hogy hol akar szállást foglalni, ám ott kutyabarát helyet találni elfogadható áron elég nagy kihívásnak bizonyult. Azt kell mondjam, hogy néha a helyismeret hátrányára válik az utazónak. Amiket én találtam, azokra sorban mondta, hogy miért nem megfelelő. Mindeközben biztos vagyok benne, hogy az elmúlt 9 hónapban bőven volt olyan szállásunk, amik elbuktak volna ezeken a szűrőkön, ha jobban ismertük volna a környéket. Végül találtunk egy szállást, ami kisebb vagyon volt egy hétre, de legalább ott volt, ahol szerette volna. Egyetlen hátránya, hogy nem volt hozzá garázs, ezért leegyeztette az egyik környékbeli haverjával, hogy náluk hagyjuk a motorokat.
Tehát meg volt a terv: június 3 délelőtt állatorvos, utána irány a keleti part, ahol egy hetet leszünk és június 10-én estére meg is vettük az Eurotunnel jegyeket. A másik nagy döntés, amit meghoztunk, hogy nem megyünk el Skandinávia felé. Ez egy elég nehéz döntés volt, ami mellett a következő érvek szóltak: első sorban a költségek – már Angliában is nagyokat nyeltünk, és az északi országok még ennél is drágábbak. Mindeközben Budapesten már javában tombolt a nyár, mi meg még mindig az esőfelhőket néztük az ablakból. Én úgy vágytam már egy kis napsütésre. Nem utolsó sorban pedig akárhogy nézzük Ken könyve nem halad, amikor utazunk. Emiatt a következő döntés született: Anglia után irány Magyaroszág, ha nem is a legrövidebb úton, de kihagyva az északi régiót. Budapesten töltjük a nyarat, és szeptember végén pedig ismét Spanyolország felé vesszük az utat, átutazva októbert, minél többet felfedezve Spanyolországból november és március között ismét hosszabb megállásokkal. Jelenleg eddig terjednek a terveink.
Ezzel a tudással megnyugodva a következő két hét elég nyugdíjasan telt. Illetve volt némi fennforgás, mivel az állatorvosi látogatást követő reggel Molly olyan hasmenést kapott, hogy a következő 3 nap a takarítás és a szellőztetés jegyében zajlott. Nem tudjuk, hogy az oltás, vagy még a tóparti mulatság hozadéka volt ez, de én ilyen büdöset még nem takarítottam fel utánuk soha. Sajnos vagy szerencsére, de a házigazdák eléggé hozzá voltak ehhez szokva, mert Jazzy hátsó bénulása, meg Ace rákjának kiújulása hozott magával ilyen eseményeket, így aztán minden eszközük megvolt a hatékony fertőtlenítésre. Örökké hálás leszek, hogy nem rúgtak ki azzal a lendülettel, sőt legtöbbször, mire reggel felkeltünk már fel is takarították az éjszaka terméseit. Brutál 3 nap volt, Molly nagyon lefogyott és kifejezetten aggasztó volt, hogy nem marad meg benne semmi. Szerencsére az étvágyával nem volt baj, ezért annál jobban utálta, hogy diétán volt. Kaptunk gyógyszert, ami gyorsan hatott és végül három nap után véget ért ez az epizód. Utána már csak azon drukkoltunk, hogy a többi kutya ne kapja el. Ace-nek lettek tünetei, de ő már hamarabb megkapta a gyógyszert, így hála az égnek kevesebb megpróbáltatást okozott az ő esete. Mindeközben Auntie Karen úgy elkényeztette ezeket a szőrösöket, hogy visszatért a tarhálás a szótárukba. Egy dolog világossá vált: Ricky, a mi lojális mackónk, akiről azt hittük, hogy mindenkivel köcsög, immár másodjára bizonyította, hogy egy az egyben kilóra megvehető. Raymond bácsi után most Karen néni fért könnyedén a kegyeibe és annyit dögönyözhette, amennyit csak akarta!
Ez után a kis ijedtség után visszatértünk a rendes kerékvágásba. Ken foglalkozott a könyvével, én találtam egy edzőtermet, ahova rendszeresen lejártam, valamint elkezdtem spanyolul tanulni… hamár… Mivel ide is megérkezett az eső, ezért a kirándulások ritkultak, de amikor tudtam vittem a kutyákat, mert a lebetonozott hátsó kert nem mindig adott ihletet az én két gyerekemnek. Amikor azt mondom, hogy őket, akkor azt úgy képzeld el, hogy én igyekeztem a két pandát minden nap kivinni legalább a legközelebbi mezőre. Pár nap múlva Ace rájött, hogy mi mindig eltűnünk egy kicsit, és nem telt sok időbe, hogy ő is ott álljon az ajtóban, amikor pórázosztás van. Azért annyira bátor nem voltam, hogy ezt az óriás bébit is kivigyem, de néha sikerült Kent is rábeszélnem, és akkor ketten kivittük a három kutyát. Amikor Ken nem jött, akkor kimentem Ace-szel külön csak az utca végéig, ahol volt némi zöld terület, több, mint a kertben. Aztán Jazzy is elkezdett érdeklődni és egy héten belül az egész családot mozgósította ez a kis partizánakció, mert Karen lelkiismerete sem bírta elviselni, hogy Jazzy ne csatlakozzon a sétához. Ahhoz viszont már kellett a babakocsi, ami végképp nem tudott megvalósulni, ha csak egymagam voltam kapható a sétára. Szegény Karen gerincsérve ezt csak a jobb napokon értékelte, de legalább a kutyákon látszott, hogy életre kaptak. A végére már Jazzy, a kis kályha mozgásával úgy iszkolt ki az ajtón, hogy alig tudtuk utolérni. Mi így hoztunk lendületet az ottaniak életébe kéretlenül is 😊
Június 3-a menetrendszerűen alakult. Délelőtt beszereztük az állatorvosi papírokat, ahol lemértük a kutyákat és legnagyobb döbbenetemre a mérleg Mollynak 12 kilót, Rickynek 22-őt mutatott. Ez 5 és 8 kilós fogyást jelentett fejenként. Mollyn látszott, hogy vékony, de Rickyről nem gondoltam, hogy fogyott. Azt kell mondjam, hogy Rickynek jót tett ez az út, mégha ő erre biztos azt mondaná, hogy a régi kanapénk jobb volt, mint a doboz. Sokkal játékosabb és aktívabb. Persze még mindig figyelek a hátára, hiszen a meszesedés attól még valós probléma, de úgy örülök, hogy mindketten ilyen jól vették ezt a 10 hónapot az úton. Mollyt pedig igyekszünk egy kicsit visszahízlalni, de szerencsére ő is jó kedvű és változatlanul energikus.
Dél körül elhoztuk a motorokat Sammytől, és elkezdtük felpakolni. Olyan 3 óra volt, amikor indulásra készen álltunk, ami persze megint az iskolai nap vége volt, ezért megint teázás lett belőle, míg megvártuk, hogy levonuljon a tömeg. Nagyon nehéz volt búcsút mondani Karennek és Alexnek. Annyira nyugis, mégha egy kicsit Mézga családos is, amikor náluk vagyunk. Meg persze tudom, hogy Kennek mennyire hiányzik a barátja, és olyan jó őket együtt látni. Karen ajánlgatta, hogy otthagyhatjuk a kutyákat, és tudom, hogy nem viccelt. De hát mégis csak egyben tartjuk a falkát, amíg rajtunk múlik. Ez viszont nem tartotta vissza őt attól, hogy még egy utolsó kedvességgel meg ne lepjen minket. Rakom be a kutyákat a dobozba és mind a két doboz tele volt játékkal. Molly azóta is hurcolja a kis plüsseit magával mindenhova.
Szóval nehéz szívvel indultunk el, bár a kis boszorkány nem hagyott sok időt az elmélkedésre. Mivel a délutáni csúcsforgalomban kerekedtünk fel, konkrétan egyik lámpától a másikig lépésben haladtunk, ami miatt be nem állt a szája. Alig vártuk, hogy kikeveredjünk a tömegből és egy kicsit megnyugodjon. Érdekes volt újra ismerős utakon járni. Sorra vettük a 19 évvel ezelőtti emlékeket a kapcsolatunk elejéről, amikor először jártunk erre motorral. Kifejezetten nosztalgikus volt.
Zökkenőmentesen landoltunk Ken szülőfalujában este 6 után. Egy fantasztikusan hangulatos kis házat sikerült találnunk a következő egy hétre, aminek az emeletén két hálószoba volt, és olyan angolosan egy szűk lépcső vezetett fel rögtön a bejárattal szemben. Lent egy jó méretű nappali, mögötte egy konyha, és egy keskeny téli terasz, amiről egy dupla szárnyú ajtó nyílt a lebetonozott aprócska kertbe. A ház berendezése olyan airB&B-s volt, teljesen személytelen, de szép bútorokkal és tele pasztellszínekkel. A kertből egy szűk zsákutcára nyílt egy kisajtó, ami tökéletes volt arra, hogy azon keresztül könnyen bepakoljunk. Az előkert is szilárd burkolatú volt, amin egy csípőig érő kiskapun lehetett bemenni és kb. akkora volt, hogy egy asztal és két szék fért volna el rajta. Szerencsére azonban nem volt semmi berendezése, és Ken úgy döntött, hogy ott elférnek a motorok… Hát nem mondom, eléggé cipőkanállal, de végül leparkolta azokat a ház előtt, így aztán nem kellett megint azzal foglalkozni, hogy szívességet kérjünk és elvigyük valakihez még aznap este a két járgányt. Ez így tökéletes is volt. Nagyon szép környék, közel a tengerpart, mellettünk egy zsákutca, ahova ki tudom engedni a szőrösöket. Úgy látszott, hogy a kutyák is jóváhagyták a helyet, Molly egyből befészkelt a dobozába, így nyugodtan hagytuk ott őket egy rövid bevásárlásra, ahova gyalog is el tudtunk menni. Aznap este már nem főztünk, hanem bejátszott a várva várt fish&chips a helyi árusnál. Sok minden változott az elmúlt években, ez sem volt teljesen a régi, de azért jót vacsoráztunk és terveztük a másnapi programot Ken nagylányával.