Legutóbb a pargai aranykalitkáról meséltem, és hogy a vihar, meg a dobozom zárja pár óra maradásra kényszerített minket szeptember 17-én reggel. A jó hír, hogy semmi nem tart örökké. Így aztán Molly is lassan előbújt Ricky mögül, amikor a görög istenek végre abbahagyták a marakodást és elcsendesedett az ég.
Még esett, amikor elindultunk, de már nem felettünk volt a vihar, és hamarosan nyomát sem láttuk a sötét felhőknek. Bár a szürkeség nem múlt el: ugyanis átléptünk Albániába, és mintha elvágták volna a görög tájakat, egy teljesen más feelingben találtuk magunkat. A talaj színe is más volt, és tényleg szó szerint nagy szürkeség vett minket körül. Nem az az elegáns szürke, mint a Meteoráknál, hanem valami nagyon kopár, nyers érzést sugalló pusztaság. Pedig hegyek között vezetett az utunk, mégsem az az erdős, üdítő természet övezett, amihez eddig hozzászoktunk. Messziről úgy nézett ki, mintha kövekkel lenne takarva a domboldal, amin még a fű sem termett. A lelki szemeimmel láttam, hogy a partizánok hogyan próbálnak elrejtőzni a hegyoldalban ebben a nagy szürkeségben. Voltak nagyon szép szakaszai is az útnak, többnyire, amikor egy folyót kereszteztünk. És voltak nagyon lepusztult, fejletlenséget sugárzó szakaszok is. Egy kép nagyon megmaradt bennem: az egyik kisváros szélén két fiúcska focizott a tehenek között és valamiért ez elég mély gondolatokat ébresztett bennem. Itt vagyok egy nagy motorral, ami egy autó árával vetekszik, és éppen élem fel az összes vagyonunkat, mert ezt választottam. Ezeknek a gyerekeknek lesz-e ilyen választási lehetőségük az életben? És egyáltalán akarnának-e valami ilyet csinálni, vagy az teszi majd őket boldoggá, hogy a gyerekük ugyan ezen a réten focizik. És most nem a motorozásról beszélek konkrétan, hanem hogy mennyire határozza meg az ember vágyait, hogy hova és milyen körülmények közé születik? Min múlik az, hogy azon akar-e változtatni, vagy boldog az adott körülmények között? Ki mennyit lát a világból, vagy érdekli-e, hogy minél többet lásson belőle? Ehhez persze nem kell Albániába születni: ismerek olyanokat Angliában meg Amerikában, akiknek nincs útlevele és semmi igénye arra, hogy elhagyja az országát.
Ilyen gondoltatok kavarogtak a fejemben, amikor éppen elkezdtem előzni egy autót, és félúton rájöttem, hogy egy rendőrautót akarok éppen magam mögé utasítani. Mivel pont én mentem elől, Ken beleszól a fülesbe, hogy amúgy 50 a megengedett. (Na ezért nem én szoktam elől menni… nekem a kilométer óra kiesik a perifériás látómezőmből.) Amúgy a rendőr kb. 80-al ment, ezért hogy tetézzem a dolgokat, amint leelőztem visszalassítottam 50-re, és imádkoztam, hogy ne akarjon megállítani. Nem volt rest, visszaelőzött, újra beállt 80-ra, és onnantól kezdve maradtam mögötte és elfogadtam a 80-at. Ken néha rám szólt, hogy másszak ki a fenekéből, de ez csak hátulról látszódhatott úgy, mintha rátapadnék 😊. Albániában amúgy nagyon alacsonyak a sebességhatárok: legtöbb helyen 40-es vagy 50-es tábla van kirakva, és az országúton is max 70-es táblák voltak kint. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy látszólag minden üzlet az út szélén köttetik? Esküszöm én ennyi nyitott csomagtartónál való gyülekezést még soha nem láttam.
Ilyen első benyomásokkal érkeztünk Vloréba, amit az Albán riviérának is hívnak. Nekünk persze nem ez adta a motivációt, hogy oda menjünk, hanem hogy onnan ment komp Olaszországba. Ami sokkal olcsóbbnak tűnt, mint Görögország-Olaszország viszonylatában tengert szelni. Én már csak tudom, mert jó ideje tanulmányoztam a kompjáratokat és próbáltam online foglalni, de végül nem mertem egyik oldalban sem megbízni. Ugyanis kismillió weboldal van, amin keresztül foglalhatsz (tudod, mint a szállásadó oldalaknál is), és kb. ugyan annyi komptársaság (mint légitársaság), ám látszólag mind ugyan arra a járatra adja el a jegyet. Én meg nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyi komp indul egyszerre Vloréból és érkezik meg Brinsinibe, vagy ez mind egy járat, és charter-szerűen használják ki rajta a kabinokat? De miért van az, hogy az egyik fél órával későbbi érkezést ír, mint a másik? Vagy, hogy az egyik foglalási oldal szerint lehet kutyát vinni a fedélzetre, a másik szerint nem, a harmadik szerint lehet, de csak kocsival, mert a foglalási rendszer nem tudta értelmezni, hogy motor és kutya jegyet egyszerre akarok foglalni. A negyedik szerint mehet a kutya, mehet a motor, de csak 1 rendszámot írhatok be, ezért két külön foglalást kell kezdeményeznem, ami miatt két külön kabint kellene foglalnom magunknak. Szóval aggódtam, hogy a végén foglalok valami olyan jegyet, amivel nem engednek fel. Ja és az árak 160 eurótól a 360 euróig mindenhol voltak. A végén úgy döntöttem, hogy majd személyesen a helyi jegyirodában megmondják a frankót.
Aha…. Másnap a kikötőben kezdtünk, és az odavezető utca televolt utazási irodákkal, akik jó utcai árus módjára invitáltak, hogy náluk vegyünk jegyet. Gondoltam csak van itt valami hivatalos központi iroda, ezért odasétáltam a sorompónál lézengő rendőrökhöz, hogy igazítsanak útba. Az útmutatás egyszerű volt: menjek be az első irodába. Hát ok. Bemegyek, szerencsére a bácsi valamennyire tudott angolul, elmondom neki, hogy mi a téma, elkezdi vadul ütni a billentyűzetet, majd mondja, hogy akkor 220 euro. Mondom én néztem az interneten, és találtam 160-ért is, akkor inkább ott foglalok. Bácsi visszamélyed a billentyűzetbe, vakarja a fejét, majd kisvártatva újra felnéz és mondta, hogy ok 160, de csak egy kabin, a másik jegy állóhelyre szól. De ne aggódjak, mert egy kabinban két ágy van. Ebből arra következtettem, hogy ő is ugyan abba a foglalási rendszer limitációba futott bele, mint én a neten, de gondoltam, ha ő adja el a jegyet, akkor az biztos jó lesz. Ha mégsem, akkor másnap megyek hozzá asztalt verni. Örömködtem, hogy ezt elfogadom, és hogy milyen ügyes, hogy ennyiért tudott nekem foglalni! Az energiám biztos motivációt adott neki, mert olyan élet szökött a bácsiba hirtelen, hogy már ment is nyomtatni a beszálló kártyát nagy mosollyal az arcán, pedig még nem is fizettem. Én meg rettentő büszke voltam magamra, hogy nem fogadtam el a 220 eurós ajánlatot, hanem spóroltam 60 eurót magunknak. Az élet apró örömei!
A komp éjfélkor indult és aznapra már nem volt szállásunk. Feladat: két kutyával, teljes motoros felszerelésben eltölteni egy napot egy tengerparti városban, anélkül, hogy vizes legyél, mert nincs hol megszárítani a fürdőruhát és a törülközőt. Rendesek voltak az előző esti hotel recepcióján, és megengedték, hogy a motorok estig a garázsban parkolhassanak. Ez sokat segített, mert így kisebb volt az izgalom a motorok és a cuccok miatt. Ken legnagyobb örömére én kinéztem, hogy hol van a belváros, és egy fagyi és kávé ígéretével rávettem arra, hogy elgyalogoljunk oda… 2,4 km volt a távolság. Ilyenkor eszembe jut, hogy a Camino-n mennyire meg sem kottyant a napi 20+ kilométer és azt gondolom, hogy ááááá, ez semmi. De kb. 500 méter után kezd nagyon meleg lenni a bélelt nadrág, az első kilométer után már a motoros bakancs sem annyira kényelmes és még nem vagyunk fél úton… Esküszöm a kutyák jobban bírták a 40 fokban való gyaloglást, mint mi. Nagyon hosszú 2,4 kilométer volt ezt.
Végre elértük az óváros kávézó negyedét, és szó szerint bevetettük magunkat az első kávézóba. Én is kértem egy jeges kávét, pedig én nem iszom kávét egyáltalán. De nyáron rákattantam a kevés kávé sok fagyi kombóra. Megkérdeztem a felszolgálót, hogy a jeges kávé fagyival készül-e, és mivel a válasz igen volt, kértem egy olyat…. Hát, nem az volt. Nem tudom, hol csúszott el ennyire a kommunikáció, de a lényeg, hogy Ken a szokásos kapucsínója mellé még letolta az én nagy bögre jég hideg amerikai kávémat. Mindeközben csapódott hozzánk egy végtelenül barátságos és szép kinézetű kóbor kutya, aki tele volt sebekkel és sántított. A szívem szakadt meg érte. Nem akartam kockáztatni, hogy Ricky és Molly bolhás legyen, így az ismerkedést próbáltam elkerülni, de az a kutya nagyon vágyott a szeretetre és nem akart leszakadni rólunk, hanem oda gömbölyödött a lában mellé, ami mint tudjuk Ricky helye. Persze ez nekem az összes érzelmi csakrámat megnyitotta és már googliztam is a legközelebbi állatorvost, hogy én bizony elviszem őt oda. Ken az ilyen ötleteimtől agybajt kap általában és ez most sem volt másképp. A sok kávétól ráadásul pörgött az agya és csak lökte a racionális érveket, hogy ez most miért nem az én feladatom. Nehéz szívvel hagytuk ott a kis sérültet, hogy folytassuk az óváros felfedezését. Nos… erre nem kellett volna nagyon rákészülnünk… az óváros ugyan is 1 azaz egy utcácska volt, kb. 200 méter hosszú, és meglehetősen kihalt. Így aztán csacsogó pincérek és boltosok sokasága cigizett az utca közepén, a mi legnagyobb feladatunk pedig az volt, hogy őket kerülgessük.
Miután kipipáltuk Vlore óvárosát, még megnéztünk egy világháborús emlékművet egy parkban, ami tele volt ismét kóbor kutyákkal. Nem időztünk sokat, elindultunk vissza a tengerpartra. Őszintén egy érdekes dolog volt számomra Vloreban, hogy mennyi mecset van a városban, pedig a lakosok nagyrésze nem néz ki muszlimnak. Tudom, hogy ez most nem volt politikailag korrekt, mert nem a viselet határozza meg valakinek a vallását, de a lényeg, hogy nem volt sok hidzsáb vagy csador látható az utcán.
Visszaértünk a tengerpartra és még csak délután 3 óra volt… 40 fok és nagyon le akartam tépni minden ruhát magamról. Eljött a pillanat, hogy nem érdekelt, hogy mikor szárad meg a fürdőruhám. Egy gyors póló alatti átöltözés és már futottam is be a vízbe. Tipikusan Ken másképp oldotta meg a lehűlést: eszébe sem jutott levetkőzni és vízbe ugrani. Neki egy jég hideg kóla, egy árnyékos kávézóban (na meg némi süti) meghozta a kellő kielégülést. A sütit adom, még akkor is, ha cukorbeteg. Ezt a kávézót látnotok kellett volna! Mindent is meg akartunk kóstolni, annyira jól nézett ki a kirakat. Pár óra elteltével kezdtem megszáradni, és a kutyák is tudtak újra levegőt venni. Így már nem nagyon volt kifogásunk, hogy kihasználjuk a vendéglátást. Gyorsan ránéztünk a motorokra és mivel még volt pár óránk, ezért beültünk a hotel melletti pizzázóba. Éhesek éppen nem voltunk a sok süti után, ezért csak egy pizzát rendeltünk, hogy azt elosztjuk. Ekkor következett a legnagyobb meglepetés: a pizza valami fantasztikus volt. Szezámmagot raktak a tészta tetejére, amitól a tészta nem volt szottyos a feltét alatt, és isteni finom volt. Ken azóta is arról áradozik mindenkinek és jó okkal. Mondjuk ezt Olaszországban azért filterezhette volna 😊.
Így telt el a következő pár óra is. Igazából volt valami nagyon hangulatos az estébe hajló ücsörgésben. Előttünk a tenger, a tengerparti forgatag, ami azért már nem volt annyira sűrű szerencsére így szeptember második felében, finom étel, hideg ital, jó internet, kutyák nyugodtak… A Maslow piramis minden lépcsőjét kipipáltnak éreztem. Azt gondolom, hogy ide érdemes családi nyaralást szervezni, ha valaki élvezi ezt a tengerparti miliőt és nem zavarja a sok turista. Az árak nagyon barátiak, az infrastruktúra jó, a tenger homokos és sekély. Összességében minden adott egy jó nyaraláshoz gyerekekkel.
Este 9 óra körül volt, mikor elkezdtünk szedelőzködni, mondván, hogy 10-re ott kell lennünk a kompnál becsekkolni. Oda is értünk, és megkezdődött a nap következő kihívása: képzelj el egy nagy ipartelepet, mintha egy kőbányában lennél. Az út felismerhetetlen, mert több helyen van kavics, mint aszfalt és a sok gép meg kőrakás között fogalmad sincs, hogy merre is kell menned. Nem az a hülyebiztos, mindent is agyontáblázott kikötő, mint mondjuk Angliában. Vagy csak sötét volt, és nekünk sikerült letérni a kijelölt útról, de minden esetre egy kicsit videójáték szerű volt megtalálni, hogy merre menjünk. Igaz, hogy tele volt a terület rendőrökkel, akik leginkább egymással voltak elfoglalva, és rohadtul nem zavarta őket, hogy mi ott csalinkázunk. Végre találtunk a semmi közepén árván világító kis kabint, na az volt a határőrség. Gond nélkül átmentünk a határellenőrzésen, és onnan már látni lehetett a kompot. Nagy lendülettel tartunk a komp felé, semmi sor, sehol egy autó és már a komp rámpáján voltunk, amikor valaki fut elénk, hogy ne menjünk fel. Azt már nem mondta meg, hogy miért, csak, hogy álljunk félre, és mutogat a rámpa mellé, ami egy zsebkendőnyi terület volt a komp és a tenger között. Mivel nem tudtuk, hogy mire várunk és mire számítsunk, ezért a következő két órát a komp rámpa tövében töltöttük, és ugrásra készen vártuk, hogy valaki hozzánk szóljon újra. És vártunk. És vártunk. Aztán lassan leállítottuk a motorokat, még egy 20 perc és levettük a bukósisakokat. Még egy fél óra és már ki akartam engedni a kutyákat a dobozból, amikor valami mocorgás volt tapasztalható. Végre elkezdték beterelni a kamionokat a kompra. Kezdett összeállni a kép, hogy mi leszünk az utolsók, akiket felengednek. Így laza két órán át vártunk, és izgultunk végig minden egyes soron következő kamiont. Mindegyiket tolatva terelték fel a kompra, és olyan nagy helyük nem volt manőverezni. Igazi körömrágó élő mozi volt ezt közvetlen közelről nézni, remélve, hogy egyik sem téveszti el a rámpát és csúszik ránk véletlenül. Éjfél körül végre mi is felkeveredtünk a hajóra, megtaláltuk a kabinunkat és a következő 7 órát mind a négyen végig aludtuk a kis szűk kabinunkba bepréselt emeletes ágyon. Ricky egy pillanatig nem torpant meg, de Mollynak kellett pár perc, hogy megnyugodjon, amikor a komp elindult. Nem tudom, hogy a mozgás, vagy a géphang okozta a kezdeti nyugtalanságot, de aztán ő is végig aludta az éjszakát. Így avattuk fel a kis motoros kutyáinkat immár kompozós ebekké.
Amikor feljött a nap, akkor időben jött is a rikkancs és mondott valamit a hangosbemondóba, de érteni sajnos nem lehetett. És mivel az óra már az érkezés idejét mutatta, én pattantam is ki az ágyból, hogy hajrá, mennünk kell, nehogy lekéssük a kiszállítást. Az kell még, hogy az a sok kamion áthajtson a motorokon! Tekintve, hogy mi álltunk elől, mert ugye elsőből utolsók, stb. Azóta sem tudom, hogy mit mondhattak be, de még majdnem egy óra volt, mire megérkeztünk. Annyi előnye volt a korai ébresztőnek, hogy így a dekkről néztük végig a napfelkeltét. Micsoda élet: naplemente Albániában, napfelkelte az olasz parton. Viszont annyi hátránya volt, hogy egyre jobban izgultam, hogy a kutyák ne pisiljék össze magukat, míg megérkezünk… Hiszen legutóbb tegnap este kilenckor pisiltek, és ki tudja mennyi idő még az olasz oldalon átmenni a határon, majd megfelelő területet találunk nekik.
Amikor feljött a nap, akkor időben jött is a rikkancs és mondott valamit a hangosbemondóba, de érteni sajnos nem lehetett. És mivel az óra már az érkezés idejét mutatta, én pattantam is ki az ágyból, hogy hajrá, mennünk kell, nehogy lekéssük a kiszállítást. Az kell még, hogy az a sok kamion áthajtson a motorokon! Tekintve, hogy mi álltunk elől, mert ugye elsőből utolsók, stb. Azóta sem tudom, hogy mit mondhattak be, de még majdnem egy óra volt, mire megérkeztünk. Annyi előnye volt a korai ébresztőnek, hogy így a dekkről néztük végig a napfelkeltét. Micsoda élet: naplemente Albániában, napfelkelte az olasz parton. Viszont annyi hátránya volt, hogy egyre jobban izgultam, hogy a kutyák ne pisiljék össze magukat, míg megérkezünk… Hiszen legutóbb tegnap este kilenckor pisiltek, és ki tudja mennyi idő még az olasz oldalon átmenni a határon, majd megfelelő területet találunk nekik.
Ha egy jó krimit írnék, akkor most azt mondanám, hogy tartsatok velem jövő héten, amikor kiderül, hogy beengedtek-e minket Olaszországba és kibírták-e a kutyák, hogy felavassák az olasz földeket. És így is lesz! Folyt köv. jövő szerdán 😊
