Végre március 10! Aznap este érkeztek a szüleim és a kisebbik tesóm, így hármasban. Eleve későn szállt le a gépük Lisszabonban, amit az autóbérlés és több, mint egy óra vezetés követett. Portugáliában fizetőkapuk vannak az autópályákon és mivel nem volt tapasztalatunk az árakkal, ezért azt hiszem kölcsönösen meggyőztük egymást arról, hogy elkerülő úton jöjjenek. Amit nem mértünk fel jól, hogy ez mennyivel hosszabb lesz, főleg az útlezárásokkal együtt, amik az árvíz miatt váltak szükségessé. Ennek az lett a következménye, hogy valamikor éjfél után érkeztek meg, brutál későn, brutál fáradtan. Készültünk vacsorával, amit a félig alélt társaság szívesen bekebelezett, ám ezután gyorsan ágyba került mindenki. Azért is, mert apukám tele volt tervekkel, és másnapra már egész napos városnézés várt ránk Lisszabonban. A mai blogot lényegében megírta apukám, és mivel megengedte, hogy megosszam, ezért most jöjjön az ő élménybeszámolója a következő pár napról, amit együtt töltöttünk.
A magam részéről, három olyan élményt tennék hozzá, ami nagyon megfogott és talán egy kicsit másképp éltem meg, mint apukám. Kezdem a Bazilikával Fatimában. A vallás nálunk még családon belül is mást képvisel mindannyiunk életében. Én nem vagyok vallásos. Ám ez a helyszín óriási volt. Keresem rá a jobb szót, de nem találom. Nekem nem azt a magasztos érzést nyújtotta, mint az Olympus, nem azt a mérhetetlen ámulatot, mint a Meteorák vagy az Etna, de vitathatatlanul monumentális volt. A Bazilika hatalmas, az előtte lévő tér még annál is nagyobb, és el tudom képzelni, hogy egy nagyobb zarándoklat idején, amikor megtelik ezernyi vándorral, és elkezdődik a szentmise, akkor mennyire magával ragadó lehet a tömeges áhítat. Az esős nap ellenére most is sokan voltak, és azt éreztem, hogy a legkülönbözőbb életutak találkoznak egy ilyen helyen. A feszülő, műbőr leggingzes, agyontetovált házaspár, a sortban és szandálban érkező amerikai turisták, a nyugdíjas zarándokcsoportok egyensálban és egyen hátizsákkal és a zarándok út végét jelző csempeúton térden csúszó színesbőrű bevándorlók mind különbözőképpen, de tisztelettel látogattak el ide. (Külön emelem a kalapom a térdelőknek, akiket a vizes talaj sem tántorított el!)
A másik élmény Santarem volt, ami épülettörténészeknek kötelező látvány. Ebben a városban úgy sorakoztak egymás mellett a különböző korok épületei, mint a szivárvány színei: a 20-as évek elfeledett Teátruma mellett, ott díszelgett egy vadi új apartmankomplexum, amivel szemben állt egy 60-as éveket idéző négy emeletes kocka társasház, körülötte pedig az egyik oldalon egy magára hagyott, omladozó, 19. századi kúria, a másik odalán egy 50-es éveket idéző felújított villa. Szinte magam előtt láttam az adott korok ruháiban érkező embereket, ahogy kiszállnak a jellemző fuvarokból (lovaskocsi, vagy taxi) és eltűnnek a kapuk mögött. Ha valami kreatív lennék, fotós, vagy divattervező, akkor tuti készítenék itt egy projektet ezeket ábrázolva. Engem nagyon megfogott.
És végül, de nem utolsó sorban a Vasco de Gama híd. Több, mint 17 kilométer hosszan szeli át a Tajo torkolatát és életem első olyan hídja, amiben látszólag teljesen ok nélkül volt két emelkedő. Nem a tartóoszlopok designja miatt, nem valamit kikerülve, csak úgy, az út közepén, mint egy hegyen-völgyön tekergő autópálya. A déli partjához közel több kilométeren keresztül a sekély mederben gumicsizmás halászok és apró ladikok tömkelege vadászott valamire, gondolom rák és kagyló lelőhelyek voltak itt. A tiszteletemet már csak azzal is kivívták, hogy ennyire messzire gázoltak a sekély vízben, ami fizikailag is egy szép teljesítmény napi szinten. Összességében ez is egy olyan látványosság, amivel mi Magyarországon nem igen találkozunk. A többi látnivalóról és a környék történelméről olvassátok el apukám részletesebb beszámolóját.
Jó volt látni mindenkit újra. Hálás vagyok, hogy a közvetlen családom összes tagját láttam, dumálhattam a húgocskáimmal, kirándulhattam a szüleimmel és hogy ezt megtehetjük. Éreztem, hogy a család összes tagja gondoskodni akar rólunk (még a húgaim is), akár egy bevásárlással, akár egy vacsorameghívással. De remélem azért látták, hogy jól vagyunk, nem vagyunk elveszettek és vigyázunk magunkra. 14-én végül a lisszaboni Triumph szerviz előtt búcsúztunk el egymástól. Ott összeszedtük Ken motorját, ami már egy hete csücsült a szervízben, és várta, hogy három küllő megérkezzen Angliából. Ugyanis ennyit kellett cserélni, miután El Palmarban észrevettük, hogy már megint foghíjas a kerék. Bár tovább volt szervízben a motor, mint eredetileg jósolták a szerelők, az időzítés végül tökéletes volt, mert így volt mivel hazamennünk, miközben a többiek pedig leadták a bérautót a reptéren. Búcsúzkodás közben kiszámoltuk, hogy már csak 4 hónap, és újra találkozunk. Ez egyrészt jó érzés volt, másrészt meghökkentő, hogy már ennyi idő eltelt. Aznap este nagyon üres volt a ház. Ráadásul mindenki szépen lehúzta az ágyát és nagy rendet hagyott maga után, így még annyi dolgom sem volt, hogy elpakoljak. Egy furcsa űr maradt nem csak a házban, de bennem is. És millió gondolat a jövővel kapcsolatban.
