Alex és Karen két örökbefogadott kutyája 12 és 13 évesek és persze mindkettő külön egyéniség. Az egyik egy hatalmas, nagyon szép színű, szürke agár – Ace, aki energiájában és reaktivitásában übereli Mollyt. Sajnos rákos és nem tudni, hogy még meddig lesz velünk, de szerencsére ez nem állítja meg a mozgékonyságában és a farokcsóválásban, ami egy ekkora kutyánál már jelentős erőhatásokat generál. A másik egy kis növésű, napóleon szindrómás terrier féle – Jazzy, aki egyértelműen a ház ura volt, amíg könnyebben mozgott. Ma már olyan meszesedés van a csontjaiban, hogy nem tudja hajlítani a lábait, ezért kis kazánként közlekedik, amikor elhagyja a párnáját. Saját „babakocsija” van, amiben sétálni viszik, ezért a készülődés és persze az úti cél megválasztása mind külön faktor egy-egy séta előtt. Ezek a komplikációk hátráltatták az összeismerkedést, amit természetesen nem a házban akartunk megejteni.
A teázás végére érve úgy döntöttünk, hogy mindent lepakolunk a motorokról és Karen vigyáz a mi kölykeinkre a ház előtt, amíg mi bevisszük a csomagokat. Utána mi kint megvárjuk, amíg összerakják a saját falkájukat és egy gyors összeismerkedés után visszük csak el a motorokat a garázshoz.
Karen bízott benne, hogy mivel Molly szuka, ezért nem lesz gond Ace-szel, hanem jobban tartott Rickytől, nehogy a két kan összeugorjon. Mondtam, hogy ez akkor lesz igaz, ha nem nyitja ki a száját, mert amint ráugat Mollyra, ő azonnal befeszül és tükröt mutat Acenek. Mondjátok, hogy ismerem a kutyámat: Ace kilép az ajtón, és mint a nagykönyvben, a két reaktív kutya kellő vehemenciával üdvözölte egymást. Persze tisztes távolságra voltunk tőlük, mégis ez aggasztó kezdet volt. A következő fél órában igen komoly próbára tették egymás határait. Szerencsére nem volt vérre menő vita, de azért kétszer vagy háromszor szét kellett őket választani. Mindeközben Ricky és Jazzy végtelenül nagyívben szart mindenkire és még csak popcornt sem bontottak, hogy ezt a mozit páholyból nézzék végig. Tehát a két kannal egy percig sem volt probléma. Ricky még csak a szokásos rámorgásra sem méltatta Acet, gondolván, majd Molly intézi. Pont ez volt a kulcs, Ace értékelte, hogy Ricky békén hagyja, és ez az egyezmény mindvégig kitartott kettőjük között.
Ám Molly és Ace problémája megkérdőjelezte a maradásunkat egy pillanatra. A gyengédebb lelkületű olvasóimnak előre lelövöm a story végét, és elmondom, hogy Molly személyiségfejlesztése szempontjából az egyik legjobb döntés volt őket összeereszteni. Ezt a kis szukát még az életben nem láttam meghátrálni ezelőtt. Ace volt az első kutya, akitől végre tanult határokat, tiszteletet és megadást, anélkül, hogy egy darab sebet ejtsenek egymáson. Ricky sem él elnyomásban, de nem szereti a konfliktust, ezért vele olyan testvériesen osztják be a területeket és persze sok a megszokás közöttük. Ám Ace a hatalmas testével már más falat volt. A nap további részében mindenki árgus szemekkel figyelte a két kutya rezdüléseit. Szerencsére, mire visszaértünk a házhoz már megbírtak egy szobában maradni, és amíg Molly betartotta a karnyújtásnyi távolságot, addig nem volt gond. Ace morgása jól működő riasztóként jelezte a konkrét határvonalat.
És hogy teljesen lelőjem a story végét, egy hét múlva már együtt sétáltak pórázon és amikor lekerült a póráz, akkor nagy érdeklődéssel követték egymást a mezőn. Azt nem mondom, hogy együtt aludtak, bár kaptuk őket azon, hogy mindkettő a nagyszobában héderel a kanapén felügyelet nélkül. Na de ne szaladjunk ennyire előre, mert még hátra volt az a feladat, hogy a motorokat elszállásoljuk. Az ismerős garázsa kevesebb, mint 5 perc volt gyalog a háztól. Amikor odaértünk egy magas, szikár, mosolygós télapó fogadott minket, akinek fehér haja és ősz szakálla szinte kontrasztban volt aszkéta termetével. Mégis volt benne valami nagyon sármos. Sammy már nyitotta is nekünk a garázsajtót, ahol két öreg Harley állt, szépen felpolcolva várták, hogy újra gurulhassanak. Beálltunk a motorokkal és gyorsan levettük a bukósisakokat, hogy bemutatkozzunk neki. Szerintem meglepte, hogy az egyik motort egy nő vezeti. Éreztem a döbbenetet a kézfogásában, bár az arcát egy pillanatra sem hagyta el a mosoly.
A döbbenetéből Alex kiabálása mozdította ki, merthogy égett a garázs melletti sufni. Szerencsére volt egy slag a falon, amit azzal a lendülettel húzott ki Alex és ment tüzet oltani. A gyors cselekvésnek köszönhetően elmúlt a veszély és „csak” egy szemetes és egy fotel látta kárát. Sosem derült ki, hogy mi történt, hogy a sugárzó nap okozta ezt vagy egy égő cigaretta kerülhetett a szemetesbe. A nagy ijedtség után, meg a szokatlan hőségre való tekintettel előkerült a sör és mindenki örömmel húzta meg az üvegét. Alex örült, hogy végre használhatta a tengerészetnél tanult elsősegélyismereteit a tűzoltásra, Sammy felesége hálálkodott, hogy észrevettük a tüzet, Ken meg csak vigyorgott, hogy ihat egy hideg sört. Én néma csendben álltam és azon gondolkoztam, hogy ez vajon milyen gyakran történhet meg? Ilyen esetre érvényes-e a biztosításunk? Mennyi esélye volt, hogy pont akkor történik, amikor mi ott vagyunk és nem lett nagyobb baj? Tényleg óriási szerencse volt, hogy jókor voltunk jó helyen és Alex gyorsan reagált. Utólag belegondolva én is éreztem a füstöt, de gondoltam sül a barbeque. Mint kiderült Sammy is érezte a füstöt, és azt gondolta, hogy a mi motorjaink ilyen büdösek. Ilyen alapon alakulhatott volna ez másképpen is, de hála a jó égnek, ennyivel megúsztuk.
Amikor visszaértünk a házhoz, megnyugodva tapasztaltuk, hogy minden kutya békésen napozik a hátsókertben. Én is kiültem Karen mellé, és döbbenten fedeztem fel, hogy egy teknős tekereg a kutyák között, mintha a falka része lenne. Valószínűleg tényleg azt is gondolta magáról. Én nem tudom, hogy az én gyerekeim milyen nyugtatót szívtak, de a walesi birkák után immár másodjára látom azt, hogy nem zavartatták magukat a teknős látványától. Mollyt izgatta volna ez a mozgó izé, mégis teljesen visszafogta magát, talán Ace miatt. Ricky a maga lagymatag vehemenciájával annyit bírt reagálni, hogy amikor a földön feküdt és a kis páncélos közel ment a fejéhez, akkor elfordította az arcát. Nardo a teknős, azonban melegségre vágyott és nem hátrált meg, aminek ez lett a vége, mutatom:
A délután hátralévő része a következőképpen telt: talán Ricky élvezte Jazzy mozdulatlanságát, talán feltámadt benne valami védelmező hajlam, de ő folyamatosan Jazzy mellé akart feküdni. Ezt Jazzy némi morgással konstatálta, de mivel a süket kutyát ez nem hatotta meg, végül megbékélt a helyzettel. Nardo pedig Ricky vibrációjáért vagy bundájáért volt oda, tehát a teknős meg Rickyt követte. Ace nem szerette, amikor a teknős közel ment hozzá, ezért ő nagy ívben kerülte a kert ezen részét. Molly pedig Ace rezgését vizslatta és kereste a helyét az apró udvarban, hogy ne kerüljön hozzá túl közel. Kívülről nézve úgy tűnt, mintha valami egész fura élő sakktábla lenne a hátsó udvar, de végül is mindenki talált benne helyet magának.
Másnapra már ott mertük őket hagyni egy rövid időre úgy, hogy a pandák a konyhában maradtak, míg a házigazda ebek a nappaliban. Nem sérült az elválasztó ajtó, tehát sikeresnek tekintettük az összeszoktatást. Ez azért volt fontos, mert pár nap múlva színházjegyünk volt. A helyi színházban éppen egy Terry Pratchett darabot játszottak és Karen meglepett minket egy kellemes estével. Az előadást jól összehozták a helyi önkéntes színészek, igaz, a hangosítás kicsit eltúlzott volt a pici térhez képest. A színtér egyébként hangulatában egy mini Nemzeti színházra hasonlított a hagyományos piros fallal és székekkel, és még műpáholyok is voltak a falon dekorációnak. Miközben a kinti tér egy modern művelődési háznak látszott, tele képekkel és térképekkel. A térképek pozicionálása nagyon kreatív volt. Nézd, ilyen ruhákat csináltak belőlük. Nekem nagyon tetszett.
Ez az este meghozta az időjárás változást is és mire kiértünk a színházból már ömlött az eső. Hol vannak már a fényes walesi napok? Hol van már a verőfényes idő, ami a Lakedistrictben fogadott? Az utolsó meleg napon még kirándultunk egyet a kutyákkal egy olyan tóhoz, amit csak a helyiek ismernek. Ez a tó kb. 30 percnyi séta volt a háztól, amit Jazzy a babakocsijából figyelt végig a többiek pedig nagyon szófogadóan és konfliktusmentesen sétáltak velünk. Leértünk a tóhoz és Ricky kivételével minden kutya belehasalt a vízbe, annyira meleg volt. Én a pik-nik asztalnál ültem a parton, Ken fényképezett, Karen meg Alex köveket dobált Acenek a vízbe, miközben Jazzyt figyelték, hogy ne menjen túl mélyre, mert aztán nem tud kimászni.
Ott sütkéreztem, mint gyík a padon, egyszer csak megjelenik egy kifejezetten jó kondiban lévő idősebb úr. Helyet foglal mellettem a padon és némi felszínes szóváltás után, amiből kiderült, hogy nincs helyi akcentusom rákérdez, hogy hova valósi vagyok és mi dolgom erre. A történetünk megnyitotta a duplaszárnyú kaput az ő emlékezetében, és olyan mesélésbe kezdett, hogy csak a számat tátottam. Ugyanis 1972-ben, amikor ő 19 éves volt, akkor egy BSA motorral indult neki Angliából Ausztráliába, ami 4 hónapig tartott. Mesélte, hogy a Közel-Keleten milyen konfliktusokba keveredett, hogy a Távol-Keleten milyen rongyrázást látott a már akkor odatelepülő amerikaiaktól és hogy végül hogyan ért el Ausztráliába az összes politikai és természeti kihívást leküzdve. Jól számoljátok, a bácsi 72 éves volt, bár ez tényleg nem látszott rajta. Hihetetlenül hálás volt, hogy érdeklődő fülekre talált. Mesélte, hogy minden nap arra sétál, de a helyi emberekkel nem nagyon tud beszélgetni, mert az érdeklődési körük a foci és a helyi pletykák körével bezárul. Együtt tudtam érezni vele. Ezen az úton sokszor tapasztaltam és már írtam is, hogy mindenkinek meg van a maga élete és napi dolga. Ritkán alakul ki spontán beszélgetés, ha a partner nem kíváncsi rád. Nekem alapból nem esik nehezemre idegenekkel beszélgetni, de a hozzám hasonlóak talán ismerik azt az érzést, amikor az ismerkedés egyoldalú és ettől inkább faggatózásnak érződik, amikor csak Te teszel fel kérdéseket.
Azt gondolom, hogy én nagyon szerencsés vagyok, hogy a családom még bírja a beszámolóimat. El kell fogadni, hogy kétféle ember van: aki szeret utazni és aki nem. Hiába hiszem én, hogy ez a világ legjobb dolga, ezt sosem fogja átérezni egy olyan valaki, akinek nincs fontosabb annál, minthogy a saját ágyában aludjon. És persze attól szép a világ, hogy sokfélék vagyunk. Az is egyértelművé vált, hogy a bácsi elég magányos, mert nem győzte nyomatékosítani, hogy ő minden nap erre jár délután 2-kor és másnapra is van mesélni valója arról, hogy hogyan mászta meg a Himaláját. Biztos az is jó story volt, de végül ígéret nélkül búcsúztam el a bácsitól. Másnap már az állatorvosnál volt jelenésünk, és innen folytatom majd jövő héten.