Június 12-én folytattuk a csavargást Vallóniában, amíg rá nem néztem az órámra és rájöttem, hogy elég sokára fogunk Luxemburgba érni. Szóltam Kennek, hogy mégis csak fel kéne menni az autópályára, különben nem sok időnk marad a tesómmal találkozni. Délután 3 is elmúlt mire elértük a várost, ahol éppen kezdett kialakulni a délutáni csúcsforgalom. Itt megint egy pálya melletti Ibist néztünk ki, ami ugyan nem kapott túl magas értékelést a googliban, de valahogy olyan ez, mint a gyorsétteremben kajálás: nem a kulináris élvezetek ne továbbja, de mindig tudod, hogy mit kapsz, ha ott eszel. Az Ibis is ilyen: úgy nevezett budget hotel. De általában tiszta és nem kell fizetni a parkolásért, és nem csinálnak gondot a kutyákból. Egy éjszakára ez megfelelő.
Mivel végül egyben nyomtuk le az aznapi távolságot megállás nélkül, izzadtan, éhesen, fáradtan értünk oda. Szóltam is Fanninak, hogy megérkeztünk, és legszívesebben már nem mennénk sehova. A tervezett városnézés és kirándulás helyett végül elcsábítottam a hotelhez, mert volt mellettünk egy jóképű pizzéria. Mire mi lezuhanyoztunk ő is átverekedte magát a városi forgalmon és pont ott termett a parkolóban, amikor leértünk a szobából. Leparkolta az autót és nagy lendülettel nyitottuk volna az étterem ajtaját, ami zárva volt. Hmmm, ez bosszantó. A hotel recepcióján nem tudták megmondani, hogy mikor nyit. Itt a város szélén a legközelebbi étterem kb. fél kilométer volt gyalog. Nekiindultunk az útnak kutyástul. Csak kevés helyen volt járda, én ráadásul papucsban, tűzött a nap, éhesek voltunk… Kennel úgy éreztük, hogy ez a pár száz méter felért egy maratonnal.
Végül találtunk egy pékséget, aminek a teraszán le tudtunk ülni. Jó volt újra csacsogni az ikertesómmal. Terveztük a nyarat, és faggatóztam az unokaöcséimről, akik éppen a nyári vizsgák előtt álltak. Mikor lettek ilyen nagyok az én kisöcséim? Sehogy se jó ez így! Én nem emlékszem, hogy ennyit öregedtem volna, erre most kiderül, hogy a következő generáció már lassan érettségizik, nekem meg 500 méter gyaloglás is nehezemre esik. Szépen vagyunk…
Nagyon rövidnek tűnt ez a pár óra, és igaz, hogy egy hónap múlva újra találkozunk, mindig nehéz abbahagyni a dumcsizást. A távolság és a hiány sok mindenre képes. Képes ellaposítani, vagy még értékesebbé tenni kapcsolatokat és találkozásokat. Előfordult már velem, hogy hosszabban éltem külföldön, de a mostani út egy kicsit más. Kicsit véletlenszerűbbek az új találkozások, és kicsit stabilabbak a „régi” kapcsolatok. Miután elbúcsúztunk Fannitól, mi még sétáltunk egy kicsit a környéken Kennel és a kutyákkal és mély beszélgetésbe elegyedtünk a további tervekről. Észre sem vettük, hogy besötétedett és hatalmas élet kerekedett ott a környéken. Kinyitott a pizzéria és sok más étterem is, amik addig fel sem tűntek, mert napközben mind zárva voltak.
Másnap már Németország volt a cél. Mivel a jó idő kitartott, ezért azt terveztük, hogy amennyit csak lehet kempingezünk. Így is lett. Kinéztünk egy kempinget Dortmundtól délre egy szép tóparti helyen. Az online felületükön le is foglaltuk a helyet, megírtuk nekik a szokásos sallangot a kutyákról és motorokról, majd reggel elindultunk a kemping felé. A tó környéke csodálatos volt. Ez volt az első igazi nyárérzés: strandolók, biciklizők és tó parti kajáldák egymásutánja fogadott. A kempinget könnyen megtaláltuk a tó-parti utat követve és parkoltunk le a recepciónál lévő sorompó előtt. A recepción egy szál vendég nem volt rajtam kívül. Kisvártatva meg is jelent egy asszony, hogy kiszolgáljon. Egy kukkot nem beszélt angolul, és nagyon büszke voltam magamra, hogy mindent értek, amit nekem mond. Válaszolni már kicsit nagyobb kihívás volt, és emiatt a végtelenségig ismételte magát, gondolván, hogy nem értem, amit mond. Aztán kiderült, hogy ő volt az értetlen, mert nem nagyon akarta elhinni, amit mondok neki. Konkrétan kijött megnézni, hogy én komolyan gondolom-e a 2 motor + 2 kutya + 2 ember és egy sátor felállást. Miután konstatálta, hogy nem viccelek, utána egy elég fájdalmas procedúra következett teli cuppogással és bizonygatással, hogy foglalnunk kellett volna, mert tele van a kemping. Elővettem az emailt, amit automatikus válasznak kaptunk a foglalásunkra, amire közölte, hogy az csak érdeklődés volt, ők sosem erősítették meg a foglalást. Gondoltam, hogy ha tele vannak, akkor van még másik 5 kemping a tó körül, megyünk tovább. De az istennek nem adta vissza az útlevelünket, csak cuppogott és ismételgette, hogy nincs foglalásunk. Én meg ismételgettem, hogy nekünk bárhol jó, vagy ha nincs hely, akkor megyünk tovább. De süket fülekre találtam. Hosszasan konzultált az egyik kollégájával, majd elkezdte bevinni az adatainkat a gépbe. Életem egyik leghosszabb tíz perce volt, majd kidobott nekem egy árat, amitől azt hittem, hogy nem jól hallom. 57 euro volt egy éjszaka a kempingben. Ez az összeg önmagában nem hallatlan, inkább csak azért döbbentem meg, mert a jól bevált moteljeink 40-50 euro között mozogtak, és ott ágy és fürdőszoba is várt ránk…. Na de addigra már minden erőm és kedvem elszállt attól, hogy én ezen vitatkozzak, szóval kifizettem és már mentünk is, hogy megmutassa a helyünket. Mikor végre visszaértem a motorokhoz, akkor Ken tartja felém a telefonját, hogy amúgy most jött egy email, hogy nem tudnak fogadni, mert aznap estére már tele van a kemping. Így már összeállt a kép és megértettem a nyüglődést. Ez volt az ára annak, hogy helyet csináljon nekünk, pedig nem is erőszakoskodtam, hogy mindenáron ott maradjunk.
A kemping egyébként tökéletes volt. A domboldalba épült, de megcsinálták teraszosan a terepet és így teljesen hangulatos és szép kialakítású volt, panorámával a tóra. Mellettünk egy német család volt, a többi hely mind szabad. Vagyis az nem derült ki, hogy miért írták, hogy tele vannak és mi okozott ekkora fejtörést abban, hogy helyet találjanak nekünk. A motorokat nagy nehezen leparkoltuk, mert bár a placcok egyenesek voltak, a hozzájuk vezető utak nem, emiatt ismét próbára tette a gyakorlatunkat a domboldalban parkolás. Aztán pórázra raktuk a kölyköket, mert láttuk, hogy minden második sátornál volt kutya. Lecövekeltük őket a pórázuknál fogva, amíg mi sátrat vertünk, de hála istennek már elértük a közömbösítésnek azt a fokát, hogy nem kellett azon aggódni, hogy Molly nekilendül-e az ismerkedésnek vagy megtartja-e a cövek. Az már megint más kérdés, hogy kellett a kölykök türelme, mert a szintidőnket igencsak elbuktuk. Valahogy nem voltunk felkészülve erre a sátrazásra, csak lélekben… Az összes kempincuccunk a táskák aljára került a téli szezonban, és valamiért nem pakoltuk át előző este. Komolyan olyan volt, mintha újra tanultunk volna biciklizni.
Az előttünk lévő placcon egy német pasi sátrazott egy nagy BMW túramotorral, és először szájtátva, de aztán barátságosan üdvözölt minket. Láttuk rajta, hogy szívesen beszélgetne, de ismét nyelvi akadályokba ütköztünk, ezért maradt az univerzális nyelv: a mosolygás. Mindenesetre így nyugodt szívvel hagytuk ott a motorokat egy gyors vacsora kedvéért. Átöltöztünk és elbandukoltunk a helyi hotdogoshoz még egy kolbászos szendvicsért, ha már Németországban vagyunk. Érdekes módon nem volt szúnyoginvázió és teljesen kibírható volt az este. A domboldalban sátrazás előnye, hogy megcsodálhattuk a tó felé alábukó napot is esti mozizás helyett. Összességében megérte az árát a kemping, csak a 10 perc cuppogást hagytam volna ki. 😊
Másnap újabb szállás, újabb kemping, ami már teljesen más hangulattal fogadott minket Bad Grundban. Németországban nagyon jó utak vannak, ezt ismét konstatáltuk. Szép kis erdős részeken kanyarogtunk, jó minőségű betonon és élveztük a napos időt, jó messzire elkerülve az autópályákat. Azt kell mondjam, hogy motorosként Németországban az autópálya egy elég traumatikus élmény, mert, mint tudjuk, olyan tempóban mennek az autók, hogy mire eldöntöd, hogy kielőzöl egy kamiont, már mögötted terem egy versenyző, akinek még nyoma sem volt a visszapillantódban az előzés megkezdésekor. Szóval igyekeztünk kimaradni a MadMax legújabb kiadásából, amennyire csak lehet.
Bad Grund felé közeledve megnövekedett a motorosok száma, érezhető volt, hogy szombat van, jó idő és jó utakon járunk. Az egyik ilyen útról lekanyarodva, látszólag az erdő közepén lapult egy kis magánkemping, amiről első ránézésre látszott, hogy nincs tele EU-s támogatásokkal. A bevezető út kavicsos volt és egy alpesi kinézetű faházhoz vezetett a recepciót jelző tábla. A házikó teraszán kényelmesen lábat feltéve sörözgetett két férfi és egy nő, látszott rajtuk, hogy békében vannak a világgal. Széles mosollyal üdvözöltek, aztán elkezdték egymásnak passzolni a labdát, hogy ki foglalkozzon velünk. Jól belezavartunk ebbe a délutáni sörözésbe… A végén az egyik pasi csak összeszedte magát és bejelentkeztetett minket, ami annyiból állt, hogy adott egy kulcsot a mosdóhoz, és mutatott egy helyet, ami úgy nézett ki, mintha egy várfal alatti mezőn telepednénk le. Nem tudom pontosan mi volt az régen, talán valami víztározó, de nagyon hangulatos volt. A kempingben rajtunk kívül talán nem is sátrazott senki, de volt még 3-4 lakóautó, a többi részen pedig úgy tűnt, mintha állandó lakók lennének. Apró kerítések, borostyánnal benőtt lakókocsik, elég vadregényes volt, mégha nem is túl elegáns. Másnap reggel az is kiderült, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, de szerencsére pont volt nálunk 20 euro, amennyibe a kemping került. Csak jelzem, hogy ekkora különbségek vannak kemping és kemping között.
A reggeli készülődés közben eléggé besötétedett az égalja. Számítottunk esőre aznap, de csak estére. A házigazdák olyan 10 körül odajöttek és jelezték, hogy szerintük egy fél órán belül esni fog, ezért meggyorsítottuk a csomagolást. Teljes menetfelszerelésben indultunk útnak, de végül megúsztuk az esőt. Aznap már egyértelműen nem volt annyi motoros az úton. A következő állomásunk Drezda volt, ahol két éjszakára terveztünk megállni, hogy körülnézhessünk a városban. Szokásos Ibis, majd egy jó kebab, mivel vasárnap este volt és a világon semmi más nem volt nyitva. Nem mondom, tényleg jó kebab volt. Meglehetősen népszerű is, mert elég hosszú volt a sor. A felhők meg csak gyűltek, gyűltek, és azon imádkoztunk, hogy ne legyen túl nagy mennydörgés, amíg nem vagyunk a szobában, különben ki tudja Molly mit talál ki a kis elborult agyával. Nem úsztuk meg szárazon, de semmi nem tört össze, szóval büszkék lehetünk Mollyra. Egy jó kis hotelszobás vacsora után innen folytatom a jövő héten.