Mint említettem, Francesco szerint a látnivalók listája igen hosszú ezen a környéken. Főleg azért, mert ha már itt vagyunk, akkor mindenképpen el kell mennünk az olasz csizma sarkához, ahol az Adria találkozik a Jón-tengerrel, meg Gallipoliba és még három másik nagyobb turista látványosságot küldött WhatsAppon, hogy nézzük meg, és persze Lecce felfedezése is ránk várt. Ezek mind 100 kilométeren belül voltak a szállásunktól, tehát simán belefértek egy napba. Én a legjobban a két tenger találkozásához tett kirándulásunkat vártam, mert valahogy az én fejemben kialakult kép szerint nagyon látványos, ahogy két elvileg különböző színű tenger találkozik.
El is mentünk és egy jót sétáltunk a tengerparton, de nem derült ki, hogy hol is találkozik a két tenger. Aztán rájöttünk, hogy a legjobb kilátást egy magas sziklára épült világító torony mellől kínálták, úgyhogy újra felkerekedtünk, hogy azt jobban megközelítsük. Gyalog messze lett volna, ráadásul magasan. A környék tele volt látogatókkal, és persze az ezzel együtt járó árusokkal. A világító torony mellett volt egy nagy bazilika és előtte egy tér. Mivel motorral voltunk, szerencsére a forgalom és a parkolás kisebb gondot okozott, mint az autósoknak. Az is igaz, hogy miután leparkoltunk, onnantól mi képeztük a legnagyobb forgalmi akadályt, mert előkerültek a kamerák és egy kisebb tömeg alakult ki körülöttünk. Sajnos a nyelvtudás hiánya ismét rövidre szabta a beszélgetéseket, ezért némi mosolygás és fotózás után kiszabadítottuk a kutyákat. Nekem itt tűnt fel először, amit Ken már megérkezésünk óta mondogatott, hogy a border collie valószínűleg elég ritka Olaszországban. Sokan kérdeztek rá a fajtára (akikkel szót értettünk), és akik meg felismerték, olyan örömködve szerették volna dögönyözni őket, mintha a Jézuskát hoztuk volna el nekik. Molly persze imádja ennek minden percét, Ricky-nél meg hevesen mutogatok a zöld sáljára, amin az áll: „please respect my space” – én csak úgy hívom, hogy a „köcsög vagyok” sálja. (Bocs szülők, természetesen nem tőletek tanultam!)
Nem maradtunk sokáig, mert a bazilikán kívül a hely nem hagyott mély benyomást rajtunk. A két tenger találkozása nem olyan volt, mint a TV-ben. 😊 Viszont a szikla lábánál találtunk egy kisebb eldugott kávézót, ahol le tudtunk ülni. A berendezés egy egzotikus szörfparadicsom hangulatát tükrözte, színes fa papagáj szobrokkal, felfűzött óriás kagylókkal és tengerparti kilátással.
A mellettünk lévő asztalnál egy gyönyörű 50-es nő ült magában. Rövid haj, minimál smink, farmer, bő póló, és így is volt benne valami nagyon elegáns. Egy üveg sört és valami előételt rendelt, és miközben egy könyvvel a kezében olvasni próbált, leginkább a tenger felé révedezett. Vasárnap volt. Azon gondolkoztam, hogy milyen élete lehet. Kiegyensúlyozottnak látszott, a tengert nézve mosolygott és élvezte a napsütést és a szelet az arcán. Kis idő múlva egy hat főből álló nyugdíjas csapat érkezett, akik vidáman, hangosan beszélgetve ebédeltek meg ezen a hippi helyen, mégis nagyon jól állt nekik. Úgy éreztem, az olaszok tudnak élni.
Lecce
Este Leccében vacsoráztunk. Mikor elértük a várost, akkor még alig lézengett pár ember az utcán, pedig már este 6 óra volt. Ilyenkor elég nehéz kiválasztani az éttermet, mert nem irányadó, hogy hol mennyien vannak, nem látsz az asztalokon kész ételt, tehát csak saccolsz, hogy hol lehet jót enni, hol mennyire tiszta az abrosz, milyen feelinget sugároz a hely meg a pincérek. Na a pincérek nagy része ázsiainak tűnt, nem tudom, hogy kötöttek ki ezekben az éttermekben. Így elég nehéz volt választani. Ami számomra nagyon érdekes volt, hogy csak olaszul beszéltek a felszolgálók… Tudom, ez megint egy hamis feltételezés a részemről, de azt gondolnám, hogy a saját országukból eljutottak valahogy ide, és közben csak volt szükségük talán másik nyelv használatára, de ezek szerint az nem az angol volt. Szóval maradtunk a kézzel lábbal kommunikációnál. Rendeltünk egy pizzát, meg egy tésztaételt. Kövezzetek meg, de én az olaszoknál jó pizzát még nem ettem! Ez persze a mi eltorzított ízlésünknek köszönhető, hiszen a jó vastag tészta és gazdag feltét valószínűleg azért terjedt el a világ többi részén, mert ezt követelte a közönség. Ezután persze a kis száraznak tűnő, kemencében kormosra égett helyi minimál-pizza nem annyira kívánatos. Pedig nagyon büszkék rá, hogy melyik régióban milyen jellegzetes feltétek vannak, és milyen pizzasütő versenyeket rendeznek. Lehet, hogy a magyar gulyásnak is hasonló sorsa van külföldön és szívéhez kap minden hazánkba tévedt, amikor megízleli az eredeti gulyást? Azt tudom, hogy Ken is meglepődött, mikor először ette, de azt is tudom, hogy apukám bográcsban főtt gulyására sosem fog nemet mondani. 😊
Mire megvacsoráztunk már olyan tömeg lett a városban, hogy alig bírtunk visszavergődni a motorokhoz. A kutyák hősként szelték a tömeget, és ignoráltak minden másik kutyát, amiből pedig volt bőven. Érdekes módon, mindegyik pórázon. Felszabadító volt úgy vacsorázni, hogy nincs mindenhol kóbor négylábú körülöttünk. Isten hozott minket Olaszországban!
A csizma sarka után Szicília felé vettük az utat. Még mindig nagyon melegek voltak a napok és csak róttuk a kilométereket. Készen álltunk egy kis pihenőre. Ken egyszer csak letért a kijelölt útról és talált egy erdős részt, amin egy rossz betonút vezetett minket látszólag egyre beljebb a fák közé. Olykor egy kihalt kemping vagy elhagyott nyaraló mellett mentünk el, érezhetően régóta nem járt erre senki. A környék sok esőt kaphatott nemrég, mert nagyon vizes volt a talaj mindenhol, kidőlt fák és a sűrű lombkorona miatt hideg és sötét. Én már kezdtem elveszteni a hitem, hogy itt akarunk-e pik-nikezni, de Ken kitartóan ment előre. Egyszer csak kijutottunk az erdőből és egy nagy homokos placcon találtuk magunkat, az érintetlen tengerparton. Rajtunk kívül még pár autó parkolt ott, de nagyon az látszott, hogy ezt a kis eldugott paradicsomot csak a helyiek ismerik. Az elmúlt hetek tapasztalata alapján szinte hihetetlen volt, hogy van még beépítetlen partszakasz. Semmi beton, semmi szálloda, a kutyák szabadon megnézhették a tengert… Nagyon jó érzés volt.
Elővettük a kis szendvicsünket és bő egy órát töltöttünk ezen a helyen és csak élveztük a tenger zúgását. Szerencsére a kutyák (értsd Molly) nem éreztek késztetést, hogy megmártózzanak, mert az újabb kihívást jelentett volna, ha vizes kutyát kell bepakolni a dobozba.
Estére egy érdekes szállást talált Ken: egy kemping főépületében épült apartmanok egyikében. Vadiúj lehetett, mert még rajta volt a nylon fólia a távirányítón. A nagykapu egy linkken keresztül volt nyitható, és szerencsére már volt internetünk. Ráadásul mindez valami gyárépület mellett, amitől olyan ad-hocnak tűnt ez a helyszín. Persze utószezon, rajtunk kívül talán még egy apartmanban voltak bérlők, illetve egy kisnövésű indiai srác takarított a fenti szinteken. Szegény úgy félt a kutyáktól, hogy a kerítés mellé lepakolt szemeteszsákokat nekem kellett megfognom, mert a közelébe se mert menni. Egy estére tökéletes volt. Az 500 méterre lévő főút másik oldalán egy Meki (tudom, megint gyorskaja – nem vagyunk nagy ínyencek…), ahol meglehetősen sokan voltak, annak ellenére, hogy mint említettem látszólag a semmi közepén voltunk. Nagy csapat fiatal hangoskodott és tolták össze az asztalokat az egyik oldalunkon, és egy fiatal család egy babával a másik oldalunkon. Itt megint azt éreztem, mint Görögországban: nincs nagyon megszabva a gyerekeknek, hogy mikor kell ágyba menni.
Kompozás Szicíliába
Másnap már elértük Szicíliát. Vegyes érzésekkel vártuk, hogy meglátogassuk ezt a szigetet. Hallottunk jót is, rosszat is. Én ragaszkodtam, hogy megnézzük, Ken nem volt benne annyira biztos, hogy megér egy misét. Hát lelövöm a poént: egyértelműen megérte arra mennünk! Felkészültségünk hagy némi kívánni valót, mert a komp-összekötést meg sem néztük, de szerencsére úgy jár a komp Szicília és a csizma között, mint a 6-os busz. Kutyát fel lehet rá vinni, jegyet lehet helyben venni, és kb. 20 percenként megy, és csak szállítják ki-be az embereket, mintha futószalagon mennének. Itt már nem állítottak félre, hogy várjuk ki a sorunkat, stb. Mentünk fel a kocsikkal együtt. Kiszállás Messinában.
Koradélután szálltunk le a kompról, és olyan forgalomba keveredtünk, hogy csak lépésben lehetett haladni. Meleg volt, Molly hangos volt, a vezetési stílus hajmeresztő. Ez nagyon nem tett jót a közhangulatnak, és Kennek kezdett elfogyni a türelme. Nem segített, hogy az első nagy kereszteződésben épp egy motorosgázolást helyszíneltek a rendőrök, és a mentők is kint voltak. A város nagyon szépnek tűnt, de nem volt olyan isten, hogy én rábeszélem Kent egy városnézésre az adott körülmények között.
Amilyen gyorsan lehetett kikecmeregtünk Messinából, és célba vettük Cataniát, illetve attól északra egy kisebb várost, ahol a következő két éjszakát terveztük eltölteni. Itt már újra fizetősök voltak az utak, ami újabb leckékkel ajándékozott meg minket. Görögországban ugyanis simán működött az, hogy egymás mellett állunk meg, én kifizetem az egyik jegyet, Ken átmegy, majd fizetem a másikat és én is átmegyek. Ez azért egyszerűbb, mert csak nekem kell levenni a kesztyűt, kiguberálni a pénzt/kártyát, stb. De itt nem minden sorompó tudta ezt kezelni, és amikor Ken átment, akkor én már nem tudtam fizetni, mert nem fogadta el a jegyemet. Gondolom volt valami súlyérzékelő, ami miatt az én mozdulatlanságomat nem tudta értelmezni a kapu. Volt egy pár izzadós pillanat… változtatni kellett a módszereinken.
Az Etna lábánál
Na de, megérkeztünk a szállásunkra, ahol az első dolog, ami feltűnt, hogy fekete homok van mindenhol. Az úttest mindkét oldalán, a járdán, a házak küszöbein. Ken nem hitte el, amikor mondtam neki, hogy ez bizony hamu az Etnából. Nagyon különleges látvány volt, még ha kicsit sötét is lett tőle a környék. És persze vigyáznunk kellett, hogy ne csússzunk meg rajta egy-egy kanyarban.
Miután bepakoltunk a tulaj ajánlott egy helyi éttermet, ahova kedvezményt is adott. Az kimaradt az ismertetőből, hogy Szicíliában komolyan veszik a tengeri ételt, és amikor azt mondják, hogy “Sea food restaurant”, akkor ott konkrétan semmi mást nem lehet enni. Egy darab csirkés vagy vega ételük sem volt. Semmi. Nulla. Nada. Mivel én nem kifejezetten kedvelem a tenger gyümölcsét, konkrétan maradt a kenyér és víz. Ám a kenyér olyan vastaghéjú, szikár kovászos vekni volt, hogy sok vízzel sem tudja könnyen lenyelni az ember. Hát én olyan éhes maradtam, hogy alig vártam a reggelit másnap!
Visszaértünk a szállásra, és a következő látvány fogadott: a kutyák a saját dobozaikban aludtak. Hát imádom őket! Aztán észrevettem, hogy a padlón némi mozgás van. Először azt hittem hangyák, de elég aprók voltak. Elkezdtem magamnak bebeszélni, hogy mi van, ha bolhásak a kutyák? Albániában az a kis sérült kutya elég közel jött hozzánk, és különben is, az elmúlt hetekben annyi kóbor állattal találkoztunk, hogy ez nem lenne akkora csoda. Aztán Ken lecsillapított, hogy nem is vakaróznak, meg különben is, higgyem el, hogy észrevennénk, ha azok lennének. Átvizsgáltam a kutyákat és nem volt jele annak, hogy belőlük jöttek volna ezek az apró ízeltlábúak… Elhihetitek, én a következő napokban árgus szemekkel néztem a kölykök minden mozzanatát, de nem eszkalálódott a történet, szóval látszólag tényleg én paráztam túl a dolgot.
A kezdeti nem túl jó benyomások után azonban az egyik legjobb pár hét következett Szicíliában. Olyan élményekkel, ami azóta is velünk van, látnivalók, barátságok és rengeteg finomság. Tarts velem a jövő héten, és beszámolok arról, amikor az igazi buli kezdődött!
