✦•······················•✦ Hosszabb írás 3 részből: tőlem, apukámtól és egy kis történelem ✦•······················•✦
- rész: Harry – ugrás a bloghoz
- rész: Útibeszámoló – ugrás a bloghoz
- rész: Szicília hírességei – ugrás a bloghoz
Harry
Ma van egy hónapja, hogy meglátogattak a szüleim. Rájuk lehet számítani, hogy megnézik hol vagyunk és hogy vagyunk. Én kifejezetten büszke vagyok rájuk, hogy ilyen fittek és kíváncsiak a világra. A látogatásuk előtti üzenetváltásainkból kiderült, hogy mindenkinek más a kapacitása és én szokás szerint túl nagy lendülettel vetettem bele magam a programkészítésbe. Mikor egy 60 helyszínből összeállított Google térképet küldtem át apukámnak, akkor a válasz az volt, hogy ők annak is örülnek, ha csak minket látnak. Végül a sors eldöntötte, hogy mennyit pipálunk ki a listámról.
Budapesten nagyon hideg volt, és indulásuk előtt 1 nappal lezárták a repülőteret. Végül a pesti időjárás nem okozott fennakadást és szerencsésen megérkeztek Cataniába csütörtök este.
A részletes programtervet megtaláljátok apukám beszámolójában, ezért én arra gondoltam, hogy írok egy olyan eseményről, amit most először tapasztaltunk meg. Igen, bizony, katasztrófabeszámoló következik. Vélek némi párhuzamot felfedezni a szüleim látogatása és a természet reakciója között, bár még nem döntöttem el, hogy én csalogatom őket mindig ilyen helyre, vagy ők hozzák magukkal. Minden esetre a tavalyi portugál árvíz után, idén a szicíliai hurrikánt mutattuk be nekik. (Itt ígérem meg, hogy az Alpokba nem megyünk. Véletlenül sem akarnánk lavinát okozni a puszta jelenlétünkkel.)
Tehát a történet azzal kezdődött, hogy január 18-án, szép vasárnap este a házigazdáink vendégszeretetét élveztük egy közös vacsora keretében, amikor Stefánia felhívta a figyelmünket arra, hogy meteorológiai figyelmeztetés lép életbe másnaptól. Lehet, hogy nem lesz semmi komoly, de erős szelet mondanak, ezért úgy néz ki, hogy tanítás sem lesz hétfőn. Na gondoltam, a “lehet, hogy nem lesz belőle semmi” és a “bezárjuk az intézményeket” elég széles spektrumon mozog.
Már vasárnap este esett az eső, ám az még szolídnak tűnt. Hétfő reggelre már olyan szél fújt, hogy az ajtót alig bírtuk kinyitni. A következő két napot lényegében bezárva töltöttük, szegény kutyák is csak néha mentek ki egy pisire, és akkor is attól féltem, hogy elrepülnek a szélben, mint Totó kutya az Óz a csodák csodájában. Nem is maradtak kint sokáig.
Szerencsére ennivalónk volt, könyvünk volt, néha internet is, és dolgunk is, mert a fenti lakások rendesen áztak, mi pedig lapátoltuk a vizet, ahogy csak tudtuk. Két nap múlva végre ki lehetett nyitni az ajtót, és mint a préri kutyák dugtuk ki az orrunkat a kapun kívülre. A pusztítás hatalmas volt. A tenger egyértelműen elérte az első sor házat. A házak falain látszott a vízfolyás, a tenger hordaléka az utcákig felért. Ekkor következett az újabb szembesülés azzal, hogy a mi házunkhoz vezető utcában olyan magasan áll a víz, hogy nem megyünk sehova. Szerda reggel volt, a szüleim gépe csütörtökön indult visszafelé. Az ég kitisztult, és nagyon szépen látszódott, hogy az Etnának már nem csak a teteje havas, hanem az egész hegyoldal. Ez biztossá tette, hogy oda már nem jutunk fel és nem fogom tudni megmutatni a szüleimnek a fekete kihűlt lávát.
A házigazdánknak, Giuseppének volt egy horgászcsizmája, besétált vele az utcát borító tócsába, majd megállapította, hogy combközépig ér a víz. Ezzel elszállt minden esélye annak, hogy kijussunk az üdülőtelepről. Szerencsére volt egy autója a házigazdáinknak, ami az árvíz másik oldalán bekkelte ki a vihart, így végső esetben felajánlották, hogy kivisznek minket a reptérre. Tehát a szerdai napot tengerparti botorkálással töltöttük és csak néztük a híreket, hogy milyen pusztítás volt máshol is. Vízzel elzárt birodalmunkban vártuk a felmentést, vagyis, hogy a helyi önkormányzat emberei elszivattyúzzák a vizet, mégis hálát adtunk a sorsnak, hogy ennyivel megúsztuk. Sőt még a kocsi és a motorok is épségben maradtak. (Megjegyzem az önkormányzatot azóta sem láttuk, tehát megint csak a természetre támaszkodhatunk, hogy rendbe hozza magát.)
A tengerparton megjelentek a kincsvadászok, volt bőven miből válogatniuk. Nem csak a rengeteg félpár cipőre gondolok, ami itt a tengerparton naponta előfordul, mint a mosógépben talált félpár zoknik. Nem ezt nevezem kincsnek. Amit magával hozott a tenger, gondolom a szél is besegített, abból egy házat fel lehetett volna építeni. Faanyag, ládák, műanyagok és persze sok horgászháló. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a tengernek szüksége lett volna erre a megtisztulásra, és most, hogy kilökte magából a sok szemetet, újra nyugodtan morog tovább.
Csütörtökön Giuseppének hála a szüleim eljutottak a reptérre. Viszont péntekre már annyira üres volt a hűtő, hogy még Ken kreativitása sem segített rajtunk. Végül újra a házigazdáinkra támaszkodtunk, hogy bevásárolhassunk. Mivel nem tudtuk, hogy mikor jutunk ki legközelebb, így hetekre elegendő kajával tértünk haza. 😊
Most, egy hónappal a vihar után a tengerpart már lassan kezd visszaállni az eredeti állapotára. Hihetetlen a természet regenerálódó képessége. Vannak utcák, ahol szivattyúzták a vizet, ez további károkat okozott a tengerparton. Mifelénk senki nem járt, így a víz még mindig áll az utcában, de legalább a nap és a szél végzik a dolgukat. Már lejjebb ment a víz szintje és ki merünk menni. Jól érted: még mindig van bőven víz az utcában. Nem azért mondom, de a modern technológia megint alul maradt: ha nem hibrid autónk lenne, már korábban is nekiindultunk volna a “tócsának”. De, amikor Ken felmérte, hogy a hibrid aksi milyen alacsonyan ül, akkor ezt a kockázatot nem vállaltuk be. Bezzeg a jó öreg terepjárókkal ilyen gond nem lett volna!
Jön a tavasz! Lassan a helyiek is kezdenek visszaszállingózni a nyaralóikba. Arra számítok, hogy sok hangos munkálat kezdődik meg hamarosan, mert a házak nagy részénél a beázások és szél jelentős károkat okozott, és persze olyan „olaszosan” a kutya nem foglalkozott a házával eddig. Senki nem sietett ki felmérni a károkat, pedig volt olyan ház, ami hetekig vízben állt. Pár napja érződik csak némi mozgás és hallatszódnak munkálatok.
Nem mondom, ez a tél egy cseppet sem hasonlítható a zord hideghez, ami Magyaroroszágon volt idén, de azért nem bánom, ha végre felmelegszik az idő és kiszárad minden – beleértve a mi lakásunkat is.
Videók facebookon. Most pedig következzen apukám útibeszámolója azoknak, akiket nem csak a katasztrófa része érdekel a januárnak! 😊
✦•·····················•✦•······················•✦•······················•✦•······················•✦•······················•✦•······················•✦•······················•✦•······················•✦•······················•✦•····················•✦
Útibeszámoló
Szicíliában jártunk 2026 januárjában
Külföldi utazásra készülve sok minden megfordul az ember fejében, például milyenek ott az emberek, mit esznek, mit isznak, hogyan beszélnek, milyen ott a táj, ki-mindenki hírességeknek van köze a helyhez? Mindezeket a szempontokat megelőzi az, hogy miért is, kiért is megyek, megyünk oda, nevezetesen Szicíliába, Cataniába. A válasz most egyszerű, magától értetődő: a találkozásért Zsófiékkal.
Néhány Szicíliához kötődő híres embernek az alábbi felsorolása természetesen nem teljes. Van, aki ott született, van, aki nem, sőt esetleg nem is járt Szicíliában, mint például Verdi, de nevük mindenképpen összefonódott Szicíliával.
*** Apukám hűen önmagához részletesen említi ezeket a hírességeket és történetüket, amit javaslok, hogy olvass el, mert nem csak egy történelmi leckével leszel gazdagabb, hanem érdekes is. Ezt az két oldalt a beszámoló végére illesztettem.
Késő este érkeztünk Cataniába. Catania repülőterén a tájékoztatás talán nem a legjobb, mégis csak magamat okolhatom, hogy nem a legalkalmasabb térkép alapján kerestük azt a parkolót, ahol Zsófiék vártak bennünket. A Google maps helyett a Life360-t kellett volna használni, ami egyenesen Kenhez vezetett volna bennnünket, de ez sajnos akkor ott nem jutott eszembe. Ez persze csak egy apró malőr, lényeg az, hogy egymásra találtunk, és irány a Ferrara Home, ahol finom vacsora várt minket.
Másnap, pénteken reggel tudatosodott bennünk, hogy milyen közel vagyunk a tengerparthoz, lásd a fenti ábrát. Odahallatszott a tenger mormolása akkor még csak piano, de néhány nap múlva forte. Délutánra Zsófiék egy vezetett Catania városnéző túrát szerveztek, így a délelőtti program tengerparti séta volt a kutyusokkal.
Cataniai városnézés, január 16.
Az Egyetem téren találkoztunk a csoporttal
és az idegenvezetővel. A bemutatkozáskor kiderült, hogy a csapat egy olasz párból, egy belga-japán házaspárból (egy türelmes városnéző csecsemővel-2,5 óra-+ egy kiskutyával), osztrák, német amerikai fiatalokból és mi négyünkből állt. Az önkéntes idegenvezető hölgy azzal kezdte, hogy Cataniában majdnem minden Szent Ágotáról van elnevezve, ő maga is . Szent Ágota a város mártírja, védőszentje, templomok, utcák, intézmények viselik a nevét. (Amit nem róla neveztek el, azt többnyire Belliniről, a város másik híres szülöttjéről.)
A cataniai Piazza Università (Egyetem tér) négy sarkában álló monumentális bronz kandeláberek a város jelképei közé tartoznak. Mind a négy lámpaoszlop egy-egy helyi szicíliai legendát örökít meg, amelyek a cataniai folklór és az erények (tisztaság, hazaszeretet, gyermeki kegyesség és okosság) szimbólumai.
Gammazita legendája egy fiatal, erényes lány története, aki inkább egy kútba ugrott, semmint hogy engedjen egy őt üldöző francia katona erőszakos közeledésének. Ez az esemény a monda szerint hozzájárult „A szicíliai vecsernye” című operában megörökített felkelés kitöréséhez.
Fratelli Pii (A kegyes testvérek): Anapias és Amphinomus története, akik az Etna egyik kitörésekor idős szüleiket a hátukon vitték ki a lávafolyamból. A legenda szerint a láva kettévált előttük, hogy utat engedjen nekik.
Uzeta lovag (Paladino Uzeta): Egy szerény sorból származó, de bátor cataniai lovag, aki legyőzött egy Ursini nevű szaracén óriást, és ezzel elnyerte a hercegnő kezét.
Colapesce (Hal-Cola): a félig ember, félig hal fiú legendája, aki a tenger fenekére merült, hogy lássa, mi tartja Szicíliát. Amikor látta, hogy az egyik oszlop (a Peloro-foknál) az Etna tüze miatt meggyengült, a helyére állt, hogy a vállával tartsa a szigetet. A monda szerint a földrengések akkor keletkeznek, amikor Colapesce vállat vált.
A kandeláberek formája és kidolgozása a Szent Ágota-ünnep (Festa di Sant’Agata) során hordozott hagyományos gyertyatartókra, a candeloro-kra emlékeztet.
Átmentünk a szomszédos főtérre. A városháza bejáratánál vetített videó már az „Agáta ünnepeket” jelezte. A rendezvények csúcsa február 5, Agáta neve napja, ami vértanúságának emléknapja. Az ünnepségek február 3-án kezdődnek, és kedves idegenvezetőnk ezekre a napokra meginvitált minket, hiszen nincs már messze.
Zsófi blogja kárpótolt bennünket az elmulasztott Festa di Sant’Agata ünnepségért: https://ragthered.com/sophies-diary/
A meghívás mellé kaptunk egy igazán hangulatos meglepetést:
Agáta ott az előcsarnokban elénekelt nekünk egy részletet Bellini Norma című operájának híres „Casta Díva” áriájából. Nem képzett operai énekművészt hallottunk, de egy széphangú énekestől egy élvezetes előadást. Az áriát többek között Maria Callas előadása tett híressé. https://www.youtube.com/watch?v=s-TwMfgaDC8
Szent Ágota legendája és a szép dallamok már megalapozták a lendületes, sok történeti emlékezéssel és személyes emlékekkel gazdagon fűszerezett sétánkat.
A főtéren áll Catania jelképe, a lávakőből faragott elefánt, ami egy obeliszket tart a hátán. Szicíliában valóban éltek elefántok az őskorban, kb. 500 000 – 10 000 évvel ezelőtt, a pleisztocén korban. Kis méretű, ma már nem létező törpeelefántok voltak. A megtalált csontvázukon, az ormányuknak megfelelő helyen a koponyájukon lyuk volt. Az ilyen koponyaleletek szolgálhattak az Etna mélyében villámokat kovácsoló küklopszok mitológiai alakjainak eredetéül.
Az újkori történelmi kiindulópont a 17. század, amikor két természeti csapás is érte Catániát: 1669-ben az Etna kitörése, majd 1693-ban egy pusztító erejű földrengés részben eltörölte, illetve teljesen lerombolta a várost. A kitörés különlegessége az volt, hogy nem a tűzhányó csúcsáról indult, hanem a hegy oldalából, láttuk is azt az utcasarkot, ami az akkori kitörés helyszíne volt. Így a város jelentős részét elborító a láva alaposan átrendezte a domborzati viszonyokat. A „vár”, ami egy 10 m magas kőfallal megtámasztott hegyen állott, ekkor változott egy, az utca szintjén álló „belvárosi építménnyé”. A vár érdekessége még az, hogy építői jórészt zsidók voltak, így a kőfalon, közepes magasságban megjelenik a kőbe faragott kereszt közelében egy kőből kirakott menóra is. Nehéz lenne utcáról-utcára és legendáról-legendára felidézni a hallottakat, ezért csak néhányat említek ízelítőül, illetve emlékeztetőül. A templom utca apácakolostorral, az apácákat egy évben egyszer lehet látni: Szent Agáta ünnepén a klastrom előtt énekelnek, és a vidám, ünneplő tömeg teljes csendben hallgatja őket. Az eldugott kis zug az egyik templom háta mögött, amit utcai illemhelynek használtak egyes arra járók, amíg egy élelmes fiatalasszony meg nem vette a területet és egy kalapszalont épített oda. A halpiac, ahol a helyi jellegzetességű vendéglátóhelyek, és a miénkhez hasonló, nem előre fizetett, hanem utólag adománnyal honorált idegenvezetés kialakulásának történetét ismerhettük meg Agáta elbeszéléséből.
Sétánk az Anfiteátrumnál ért véget. A valaha 15 – 30 000 nézőt befogadó színháznak ma kb. 10 %-a látható, a többi a környező utcák, épületek alatt van. Jól elfáradtunk, és közben beesteledett. Mielőtt elköszöntünk Agátától, szóba jött még, hogy Szirakúzában is tartana nekünk idegenvezetést, de ezzel a lehetőséggel végül nem éltünk.
Szirakúzai városnézés, január 17.
Szombaton reggel a tengerparti kutyasétáltatáskor mérlegeltük, hogy az Etnához kiránduljunk, vagy Szirakúzát válasszuk. Erős szél fújt, ezért Szirakúza mellett döntöttünk. Zsófi volt az idegenvetetőnk, első úticélunk az Ortigia sziget volt.
Már a parkolóból Ortigia felé haladva Archimedes szellemét idéző szoborral, egy nagy – vel találkoztunk. Arkhimédész a körbe írt és körülírt 96-oldalú sokszög felhasználásával bizonyította a értékére nézve a következő egyenlőtlenségeket:
3,1408…< 𝜋 < 3,1429… Az Ortigia szigetre vezető három híd közül a középsőn mentünk át, ami közvetlenül az Apolló templom romjaihoz vezetett. A körbezárt területen oszlopok és falmaradványok voltak láthatók, a füves részeken nyulak szaladgáltak.
Az Aretusa tér felé folytattuk utunkat, közben megismerkedtünk a görög mitológia egy szeletével (Wikipedia): Arethusza, a „patakzó” görög mitológiai alak, néreisz (Néreusz tengeristen leánya), Artemisz kísérője. Arethusa Ortügia szigetére menekült kérője, Alpheiosz folyamisten szerelmi ostroma elől, majd Artemisz segítségét kérte, aki ott a nimfát forrássá változtatta. Alpheiosz maga is folyammá alakult és a föld mélyebb rétegeiben, a tenger alatt átfolyva a szigeten utolérte üldözött szerelmét, és vizeik egyesültek. Történetüket Ovidius Átváltozások című verssorozatában olvashatjuk Az Arethusa téren leginkább fényképeszkedtünk, gyönyörködtünk a látványban. Továbbmenve csalódottan vettük tudomásul, hogy az Archimédesz és Leonardo da Vinci múzeum zárva volt.
A várost az i. e. 734 és 733 közötti időszakban alapították az Arkhiász vezette korinthoszi görög telepesek. Szirakúza görög időszakának emlékét őrzik többek között a már említett Apolló templom romjai. Háborúk és békés időszakok, tirannusok uralkodása és demokratikus periódusok váltogatták egymást, amit i.e. 212-től Róma uralma követett
A késő római korban, a Diocletianus féle keresztényüldözés idején halt mártírhalált Szent Lucia 304-ben. Az 5–6. századi legendás szenvedéstörténet szerint Lúcia Siracusa városának előkelő családjából származott. Elkísérte beteg édesanyját Szent Ágota sírjához, hogy gyógyulását kérjék. Ágota megígérte Lúciának, hogy szüzessége és szeretete jutalmaként az Úr általa éppen oly nagy dicsőséget szerez majd Siracusának, mint amilyet Cataniának adott az ő vértanúsága által.
Az érseki székesegyház egy ókori Pallas Athéné templom helyén épült, a 7. században, falaiba láthatóan beépítették az ókori dór oszlopokat. Barokk homlokzata lett volna még érdekes, ami a 18. században, az 1698-os szicíliai földrengés után épült, de azt eltakarta előlünk a felújítás miatti állványzat. Így hát marad a kép az Internetről. Bőven volna miért visszamenni Szirakúzába: a római amfiteátrum, Szent Lúcia emlékek, katakombák stb. Mielőtt visszaindultunk, abban a kis kávézóban telepedtünk le, ahol Zsófiék pizzáztak szilveszterkor. Itt ismerkedtünk meg a szicíliai ételkülönlegességekkel, az arancini-val és a canolli-val.
Catania 2, január 18. vasárnap
Szerettünk volna misén részt venni, hol máshol, mint a Szent Agáta székesegyházban, és még egy kicsit barangolni Cataniában. Zsófinak köszönhetően ez is megvalósult.
A misét követő városnézés célpontjai voltak mindenekelőtt a közeli szintén Szent Ágotáról elnevezett templom kupolája körüli körfolyosó nyújtotta panoráma, a kikötő és a Bellini kert.
Valóban érdemes volt a Chiesa ta della Badia di S. Agata (1767) templomot belül is megnézni és a kupoláját körbejárni.
A kikötőben nem fényképeztünk, nem volt mit megörökíteni. Az adriai kikötőkről szép emlékeink vannak, azt hittük, a cataniai is hasonló. Környéke lepukkant, főleg bevándorlók által lakott, + sínek, raktár- és vámépületek. A főtér közelében egy kis kávézóban telepedtünk le, azaz a lányok ketten, én rászántam magam egy gyors gyaloglásra a Bellini kertbe. Valóban szép hely, annyi időm azonban nem volt, hogy bejárjam az egész magaslatot. Visszasiettem a lányokhoz, és még kaptam egyet a rántott töltött rizsgombócból (arancini).
Estére nagyon finom vacsorára hívtak meg Giuseppéék. A főmenü egy vaddisznó comb volt, amit Natalétól kaptak/kaptunk, és Giuseppe mesterszakács készítette el. Csakhogy éppen Natale hiányzott az asztaltól, aki a kocsija meghibásodása, illetve a rossz idő miatt nem jött el. Nem sorolom fel, hogy mi-minden volt az asztalon, de a kiváló borok, a sajtos pirítós, és a Giuseppe-féle tiramisu mindenképpen megérdemli, hogy feljegyezzem. Nagyon kellemes, hangulatos este volt. Stefániáéktól egyéb ajándékokat is bőven kaptunk. Ekkor már szóba jött, hogy vihar közeleg. Stefánia azt is tudta, hogy másnap nem lesz tanítás. Mi még nem sejtettük, hogy három napos karantén vár ránk. Éjszaka megérkezett a Harry ciklon. Hétfőn – kedden esett, közel vízszintesen, nem lett volna értelme kimozdulni. Szerdára javult a helyzet, a víz azonban olyan magasan állt az egyébként rosszul karbantartott egyetlen kivezető úton, hogy se ki se be arra az útszakaszra, ahol mi laktunk. Szerencsére a ház magasabban van, mint a „belvíz” szintje volt.
Giuseppe még idejében kiment, Stefánia maradt a kocsijával együtt. A szél kidöntötte az esőcsatornát, a kutyák kerítésének egy részét, az eső több helyen befolyt a házba az ajtóknál, ablakoknál. Mi jól megvoltunk bezártságunkban, beszélgettünk, filmet néztünk, volt enni-inni valónk. A hírek hallatán és a videók láttán részvétet éreztünk azok iránt, akiket súlyosan érintett a nagy szél és az áradás. Kedden este Stefánia velünk vacsorázott (előtte segítettünk neki vizet lapátolni), vele voltunk sorsközösségben. Szerdán már jött Giuseppe is, a szomszédos utcába tudott bejönni kocsival, ahonnan aztán már gyalog megközelíthető volt a ház. Nekünk is megígérte, hogy csütörtökön kimenekít bennünket a repülőtérre.
A fenti jobb oldali képen az a pálmalevelekből készült kidőlt napernyő látható, ami állt még az első tengerparti kutyasétáltatásunk alkalmával és megpihentünk alatta a kis padon.
Taormina, január 22.
Megadatott, hogy eljutottunk Taorminába. A távolság Cataniától kb. 70 km, autóbusszal másfél óra, 7 EUR/fő. Nem túlzás Taormináról azt mondani, hogy lélegzetelállító a meredek, tengerre néző hegyoldalban, meg a hegytetőkön épült város. Az autóbusz végállo-másához szerpentin veze-tett föl, ami azt jelentette, hogy egy városnéző utazásban is részesültünk. Már akkor eszembe jutott, hogy milyen csodás látvány lehet Taormina a tenger felől. Talán ez az összefirkált kép ad vissza a legtöbbet az elképzelt látványból. A másik első benyomás Taormináról, hogy: tourist trap.
Nem csak sokféle idegen nyelvű beszédet, de sok magyar szót is hallottunk. A legváratlanabb találkozás volt, amikor egy fiatalember köszönt ránk. Egyetemi évfolyamtársunknak, Anyu barátnőjének, esküvői tanújának Csorba Marikának az unokája szólított meg bennünket.
Naxos város a szomszédos földnyelven már évszázadok óta virágzott, amikor Szürakusza zsarnoka, II. Dionüsziosz – akinek a nevéhez a híres Damoklész-kardja is fűződik – Kr. e. 403-ban leromboltatta. A túlélőket összegyűjtve, Andromakhosz új várost alapított a közeli Tauro lejtőjén, melyet Tauromenionnak neveztek el…. Taormina ókori nevezetességei közül a leghíresebb a görög színház (teatro graeco), mely a Kr. e. III. században épült. Jelenlegi formáját a Kr. u. II. században, már a római uralom idején nyerte el. 109 méteres átmérőjével ez Szicília második legnagyobb színháza a szürakuszai után. https://www.aquanauta.hu/hu/550-tudastar/4118-taormina-tortenete.html Szinte a város fölé emelkedik, gyönyörű kilátást nyújt az Etnára és a Jón-tengerre.
A görögök, rómaiak, bizánciak, arabok, normannok és spanyolok mind hozzájárultak a sziget kulturális örökségéhez.
Sok rajongója van Szicíliának, Örülünk, hogy Zsófiéknak köszönhetően mi is ízelítőt kaptunk belőle.
✦•·····················•✦•······················•✦•······················•✦•······················•✦•······················•✦•······················•✦•······················•✦•······················•✦•······················•✦•····················•✦
Szicíliához kötődő hírességek
*** És most következzen a történelmi adalék, szintén apukám írása:
Arkhimédész (i. e. 287 – i. e. 212) az ókori Szirakúza szülötte volt, akinek élete és halála elválaszthatatlan a várostól. A második pun háború során a túlerőben lévő rómaiak Szirakúza városát ostrom alá vették, a tudós szerkezetei tették lehetővé, hogy a helyi haderő súlyos veszteségeket okozzon az ellenfél csapatainak, és csaknem három évig tartották a frontot. A város vesztét végül nem is a római haderő fölénye, hanem árulás okozta.
Arkhimédész többek között olyan katapultot tervezett, amivel súlyos köveket lehetett az ellenség hajóira dobni, illetve egy olyan daruszerű építményt, aminek végén vaskarmok helyezkedtek el, amikkel fel lehetett emelni komplett hajókat, majd sziklához csapni vagy visszadobni a vízre, így elsüllyesztve őket.
Van azonban egy legenda az említetteknél jóval nagyobb fegyverről, amit halálsugárnak neveznek. A történetnek a megvalósítást illetően kétféle verziója is létezik: az egyik, hogy Arkhimédész a város katonáinak bronzbevonatú pajzsait csiszoltatta tükörsimára, a másik, hogy hatalmas tükröket vagy lencséket helyezett el megfelelő pozícióban és szögben. A vége mindkét verziónak ugyanaz: a tükröket és a nap sugarait használva tudott így felgyújtani hajókat.
Bár azt már több kísérlet bizonyította, hogy technikailag lehetséges így felgyújtani az ellenség flottáit, ám egyáltalán nem biztos, hogy Arkhimédész valóban létrehozott ilyen „halálsugarat”. Mert bár történetírók lejegyezték a szerkezetről szóló mendemondákat, semmilyen tárgyi bizonyíték nincs a létezésére. További kételyekre ad okot, hogy akkoriban a katonák pajzsát bőrrel vonták be, nem bronzzal, illetve, ha valóban megépült volna egy ilyen fegyver, azt a rómaiak biztosan megszerezték, és a későbbiekben használták volna.
Szirakúza végül i. e. 212-ben esett el. A három évig tartó kínkeserves ostrom után a rómaiak elfoglalták ugyan Szirakúzát, de súlyos veszteségeket szenvedtek, Marcellus konzul a könyörület híve volt, és megtiltotta a katonáinak, hogy megöljék a város lakóit. Azt külön kijelentette, hogy Arkhimédészt – akinek nagy csodálója volt – életben kell hagyni.
A legenda szerint Arkhimédész épp a szabad ég alatt dolgozott, amikor egy katona rátalált és ki akarta fosztani.
A gondolataiba mélyedt tudós ekkor állítólag felháborodva annyit mondott a harcosnak, hogy „Ne zavard köreimet” – ugyanis éppen köröket rajzolt a homokba. Ezen felbőszülve a római megölte a 75 éves Arkhimédészt. A parancsot megszegő katonát Marcellus kivégeztette, a tudóst pedig tisztességgel eltemettette. Sírkövére Arkhimédész kedvenc tételét vésette: a hengerbe írt gömb és kúp körvonalait.
Marcus Tullius Cicero (i.e. 106 – i.e.43) politikai karrierje és hírneve szorosan összefonódott Szicília provinciával. Politikai pályafutása Kr. e. 75-ben kezdődött, amikor quaestorrá választották a szicíliai Lilybaeumban (a mai Marsala).
Ekkor kereste meg Archimédesz sírját, 137 évvel a tudós halála után. Nehezen találta meg a tüskés gyalogszeder bokrokkal benőtt sírkövet, amelyet a rajta lévő ábra alapján azonosított.
Szicíliai Ágota, egyházi nevén Szent Ágota (Catania, 231 körül – 251. február 5.) szűz és vértanú, keresztény szent. Ünnepét február 5-én tartja az egyház. Egyike annak a hét női szentnek, akik Szűz Mária mellett név szerint szerepelnek a szentmise első kánonjában.
Szirakúzai Lúcia, egyházi nevén Szent Lúcia (Siracusa, 283 körül – 304 körül) keresztény mártír, aki a 4. század elején, Diocletianus üldözései során szenvedett mártírhalált. A keresztények által az 5. század óta tisztelt szűz és vértanú.
Vincenzo Bellini 1801. november 3-án született a szicíliai Cataniában, muzsikus családban. A bel canto opera egyik legnagyobb mestere volt Rossini és Donizetti mellett. Bár fiatalon, 33 éves korában hunyt el, művei jelentősen megváltoztatták az opera műfaját. Bellini szülővárosában sok mindent róla neveztek el, mivel Szicília művészeti életének legjelesebb képviselőjeként tisztelik.
Giuseppe Verdi (1813 – 1901) A szicíliai vecsernye (vespri siciliani) című, 1855-ben bemutatott 5 felvonásos francia nagyoperája (grand opéra), amely a 13. századi szicíliai szabadságharcot dolgozza fel. A drámai mű a francia megszállók és az elnyomott szicíliaiak konfliktusát mutatja be.
Oscar Wilde (1854 – 1900) 1900-ban, élete végén, börtönbüntetése után utazott Szicíliába André Gide társaságában, ahol a szabadság, a mediterrán szépség és a fájdalmas nosztalgia keveredett. Taorminában találkozott Wilhelm von Gloeden-nel, a híres fotóssal, és lenyűgözte a táj, valamint a helyi fiúk szépsége, amit leveleiben is megörökített, miközben próbálta feledni a londoni tragédiát.
Csontváry Kosztka Tivadar (1853 – 1919) „Athénból Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb ’napút’-festménye.” (1904)