Kedden, 2026 február 3-án reggel találkoztunk legkedvesebb helyi idegenvezetőnkkel Nataléval annál a kávézónál, ahol 2024 szeptemberében először megismerkedtünk. Mivel ez az ünnep náluk talán még nagyobb, mint nálunk az augusztus 20-a, ezért már régóta tudtuk, hogy ezt látnunk kell, de bevallom engem mindig elijesztett az, hogy a tömegben hömpölyögjünk “tudatlanul”. Ezért, amikor Natale pár nappal előtte felajánlotta, hogy menjünk együtt, akkor kaptam a lehetőségen. Annál is inkább, mert tudjuk, hogy minden sokkal érdekesebb és informatívabb, ha egy helyi kíséretében éled meg, akitől tudsz kérdezni, mesél a hagyományról és annak változásáról, és nem utolsó sorban tudja, hol kell parkolni és honnan érdemes nézni az eseményeket.
Ez pontosan így volt most is: amiket tegnap megtudtam, azt még egy idegenvezető sem tudná ilyen részletesen/személyesen bemutatni, ezért gondoltam leírom ebben a rövid beszámolóban. Tehát a kávézónál bepattantunk Natale kocsijába, és azzal mentünk az egyik metrómegállóig, ahol még simán találtunk parkolóhelyet. Kb, mintha a Kökinél vagy Újpesten hagynád a kocsidat, hogy ne azzal kelljen bemenni a belvárosba. A metrónál lévő jegy automatáknál állt két kolléga, bár egyenruhájuk nem volt, de elhittük nekik, hogy ott dolgoznak, mert segítettek jegyet venni.
A metró olyan olaszosan működött. Nézzétek el nekem, hogy ezt a szófordulatot sűrűn használom, de ez fejezi ki a legjobban azt a káoszt, amiben ők jól érzik magukat. Ez nem hasonlítható máshoz. Például nem az a felfordulás, amit Ázsiában tapasztal az európai berendezettséghez szokott agyunk, vagy nem az a nyüzsgés, amit egy karácsonyi vásárkor a tömegben érzünk. Ez egészen egyedi. Zavaros, de nyugodt, hangosan kiabálós, mégis jó kedvű, nagyon gesztikuláló, mégis barátságos káosz ez.
Szóval metró: mi a Fontana nevű megállónál parkoltunk. Ez egy nagyon új, csendes és tiszta megálló, nincsenek árusok, se fornetti, és még csillog a márványpadló, annyira új. Itt jegyzem meg, hogy a metrómegálló önmagában felért egy múzeumlátogatással: a beléptető kapukon túl egy kiállítás fogadott minket, aminek ma utána olvastam, hogy a Catania városának és a Civic Museum of Castello Ursino múzeum együttműködésének köszönhetően jött létre. (https://www.citymapsicilia.it/en/event/fermate-darte-dal-museo-alla-metropolitana/)
A peronon neonzöld mellényben két fickó terelgette az embereket, amire szükség is volt, mert a mozgólépcsőről lelépve egy elég keskeny nyílás vezetett a peronra, és persze mindenki ott állt meg, ahelyett, hogy szétoszlottak volna a peron teljes hosszán. Amit már kevésbé értettem, hogy a mellényesek olyan lendülettel terelték minél előrébb az embereket, hogy a végén már annyira előre mentünk, ahova még a metró sem ért el. Ugyanis összesen három kocsija van a cataniai metrónak, vagyis hosszabb a peron, mint a kocsik száma. 😊 A kevésbé vicces, hogy pont erre az ünnepségre vásárolt a város extra vagonokat, amik január 18-án már a depóban várták az ünnepeket, mit sem sejtve, hogy a hurrikán elsodorja az egész depót másnapra. De erről majd egy következő írásomban számolok be.
Így vártuk a metrót, és ha nem is japános precizitással, de végül mindenki talált egy ajtót, amin felszállhatott. Egy pár megálló múlva már egész tömeg volt a vagonban, és én automatikusan adtam át a helyem egy idősebb házaspárnak. Na nem voltak öregek, a hölgy az itteni szokásoknak megfelelően vastag sminkkel, az úr elegáns szövetkabátban utazott. Natale totál értetlenül állt fel, követve engem és nézett rám, hogy hova megyek. Mondtam, sehova, csak átadom a helyem. Majd rávilágított, hogy ő már 60 éves, és valószínűleg ez a pár sem idősebb nála. Ez egy kicsit elgondolkodtatott, hogy lassan én is kinővök a korból, amikor át kell adnom a helyem. De a szokás nagy úr. Ne aggódjatok, Ken egy pillanatig nem gondolkodott el azon, hogy felálljon 😀 Nyilván nem városi ember, nincs úgy a vérében ez, mint nekem. Minden esetre a helyieknek sem, mert még csak egy mosollyal sem nyugtázta a két ember ezt a gesztust a részemről. (Ne értsd félre, nem elvárt, még akkor sem, ha szerintem jobb lenne a világ, ha többet mosolyognánk egymásra. Csak jelzem, hogy mennyire földönkívüli vagyok néha a kis magyar beidegződéseimmel.)
Megérkeztünk a belvárosba, ahol egyből megcsapott az égetett cukor illata még mielőtt kiértünk a metróból. Árusok minden felé, volt is minden, mint a vurstliban. A főtér közvetlen közelében rakott le a metró és rögtön láttuk a(z egyik) Szent Ágota templomot. Catania védőszentje Szent Ágota, ezért nem meglepő, hogy mindent róla neveztek el. A templom előtti teret lezárták az egyenruhások, és itt volt egyedül kordon, ami egyértelművé tette, hogy oda nem szabad bemenni. Ezt azért hangsúlyozom ki ennyire, mert sehol máshol nem volt “kerítés”, amitől a csendőrök úgy küzdöttek a tömeggel, mintha borsószemeket kergetnének egy óriási lábosban. Amint eltakarították az utcát, hogy a felvonulók ne tapossák el a tömeget, mindig volt másik 10 ember, aki átfutott, kilépett vagy egyszerűen csak fittyet hányt a szigorra. Igaz, azt is nehéz volt néha értelmezni, hogy ki a rendőr/szervező/felügyelő, mert sokan csak civil ruhában instruálták a tömeget. Még egy mondat a közhangulatról: én ennyi babakocsit még nem láttam ilyen rendezvényen. Hála istennek, sok a baba Szicíliában, de hogy mindenki babakocsival látogatott ki egy ilyen tömegrendezvényre, az számomra megint a meglepő/lehetetlen/ámulatba ejtő/türelmet igénylő kategóriába tartozott.
Most, hogy talán átérzitek, hogy mi fogadott minket, térjünk rá a legérdekesebb részére az aznapi eseményeknek. Szent Ágota történetéről és mártíromságáról tanúskodjon a Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_%C3%81gota. Én a saját tapasztalataimat fogom leírni.
A felvonulás nagyon különleges volt. A videón láthattátok, hogy leginkább egy nagy “cipekedés” volt, amiről a következőket tudtam meg: 12 markos legény cipeli ezeket a gyertyának nevezett építményeket, amit már jóval az ünnepség előtt elkezdenek készíteni. Ezeket a “gyertyákat” az úgynevezett kooperatívok (egyesületek/céhek) szponzorálják, akik ezzel adóznak Szent Ágotának ebben a három napban. 6 nagy szervezet mindig képviselteti magát – halászok, gyümölcstermelők, kocsisok (akik ma már szállítmányozók), tésztagyártók, hentesek és a pékek. Ha jól értettem, akkor ezen kívül mások is képviseltethetik magukat, de persze óriási költsége van egy ilyen építménynek, szóval nem minden mesterség van jelen minden évben ezeken kívül.
Az egyes építmények súlya elérheti az 1 tonnát. Ezt emberre leosztva még mindig elég lehetetlennek tűnik ez a vállalkozás, és ez látszott is az arcukon. A 4 sarkon lévő emberke fején láthattok egy kitömött krumpliszsákhoz hasonló turbánt, amivel a nyakukban ülő gerenda nyomását igyekeznek felfogni. Minden gyertya után van egy rezes banda, aki adja a ritmust (és örül, hogy nem neki kell cipelni). A fogat első embere a fa keret kocogtatásával adja az utasítást, hogy mikor emeljék, vagy mikor mozduljanak. Amikor táncoltak és forogtak vele, akkor jól meg is döntötték az egészet, amitől minden más országban görcsbe rándulna a munkabiztonsági felügyelők gyomra – főleg így kordon nélkül a tömegben – de itt ez senkit nem zavart.😊 Egy-egy ilyen “táncot” mindig nagy tapssal értékelt a tömeg.
Ezek a gyertyák a Szent Ágota Bazilikától vonultak a Saint Biagio Church – Sant’Agata alla Fornace-hoz, ami 700 méter. Körülbelül 2 óra alatt tették meg ezt az utat. A gyertyák után következett a felvonulásnak egy újabb érdekes szakasza: őket követték ugyanis a város mindenféle előkelőségei és díszegyenruhás szervezetei. Felvonultak a rendőrök, a csendőrök, a tűzoltók, a barriszterek és magisztrátusok fehér parókában, és még ki tudja mi mindenki, akinek az egyenruháját fel sem ismertem. Nagyon szép volt mindenki. Az ő vonulásuk sokkal csendesebb volt. Szó szerint csendben vonultak végig, kivéve a rendőrségi fúvós zenekart, akik nyomába sem értek a gyertyák kísérő rezesbandáknak, pedig létszámukat tekintve tízszer annyian voltak.
Utánuk következett pár motoros rendőr, akik nem az amerikai Harley Davidson-okon vonultak, hanem nagyon cuki kis Honda NC70-eseken (amikről azt kell tudni, hogy könnyű, jól kiegyensúlyozott automata váltós motorok, közel sem annyira tiszteletparancsolóak, mint a nagy BMW-k vagy Harleyk). Megjegyzem az olasz rendőrség járgányairól egész albumot tudnék összeállítani, majd keresek képeket, szerintem vicces az arzenáljuk. Visszatérve a felvonuláshoz, a motorosok célja megint az volt, hogy utat teremtsenek a lovasoknak, akik szintén nagy méltósággal vonultak végig és vezették fel a két hintót, amiben a polgármester és sleppje érkezett. Ami számomra nagyon érdekes volt, hogy az ünnepség alatt mindenféle biztonsági hajcihő nélkül megtalálhatóak voltak a főeminenciások. Én nyilván tudatlan vagyok, hogy ki kicsoda, de Natale rámutatott a rendőr főezredesre, aki ott állt mellettünk egyenruhában és nézte az óriási gyertyákat. De egyházi nagyságok is “rohangáltak” a tömegben, és a köpenyükből ítélve volt köztük püspök (lilában), de még talán bíboros is (pirosban).
A felvonulást körülbelül 2 órán át követtük és utána egy kávéházban pihentünk meg. Ha már Szent Ágotát ünnepeltük, akkor kihagyhatatlan volt a róla elnevezett desszert meg kóstolása is, amiről már ránézésre tudtuk, hogy nagyon édes lesz. A desszert formáját Ágota mártíromsága ihlette. Ha már elolvastad a Wikipédia cikket, amit linkeltem, akkor nem fog meglepni, hogy a desszert formáját a női mell ihlette. Részletesebb leírást itt találtam nektek: https://5percolasz.hu/szent-agota-unnepe-catania-es-a-ricottas-suti/
Mi délután 1 óra környékén már visszafelé metróztunk a kocsihoz, és azt éreztem, hogy ennyi pont elég volt a tömegből. Egy igazán különleges élmény volt, ezért akartam veletek ezt megosztani. Aznap este még óriási tűzijáték is volt Cataniában, és persze másnap folytatódott a körmenet. Biztos vagyok benne, hogy a következő két napban még lett volna olyan látnivaló, amit érdemes lett volna megnézni. A mi kapacitásunk, most erre terjedt ki, és boldog vagyok, hogy Natale ennyi mindent megosztott velünk erről az eseményről.
A really good blog and me back again.
Thank you 🙂