Október 10-e volt. A szállásunk Cataniától délre a tengerparton van egy üdülő övezetben. Giuseppe a családfő fogadott minket nagyon barátságosan és már került is elő a sör meg a kávé. Kisvártatva megérkezett a felesége Stefánia és a fiuk Gianluca. Az is kiderült, hogy van még egy huszonéves lányuk, aki éppen az Emiratesnél légiutas kísérő. Ez tiszta nosztalgia volt számomra, mert egyszer engem is felvettek, csak éppen házasodni készültem akkor és ez nem fért bele a protokoljukba. Szóval jó volt látni, hogy Rebecán milyen jól áll az egyenruha.
Stefánia már bontotta is ki a cukrászdából hozott süteményeket, igaz, hogy másik három süti már volt az asztalon, hiszen Giuseppe is sütött csokis édességet. Na ez egy erős kezdés volt, és gyorsan meg is magyaráztuk, hogy Ken cukorbeteg, kéretik óvatosan bánni velünk. Már nem is emlékszem, miket ettünk még, de éhen nem maradtunk aznap. Megírtuk a szerződést, kifizettük az első havi összeget és a foglalót, majd körbevezettek minket az apartmanban. Na jó, ez azért nem volt nagy túra, mert egy hálószoba, egy fürdő, meg egy nagyszoba/konyha áll a rendelkezésünkre. Ez nekünk tökéletes. Kertkapcsolatos és bár még nem volt kerítésünk, Giuseppe már mutatta, hogy megvette az alapanyagot, tehát mire itt lesznek a kutyák, addigra lesz kerítés.
Én másnap már repültem is vissza, így nem töltöttem sok időt a házigazdákkal, de az első pillanattól kezdve kétségtelen volt, hogy jó dolgunk lesz itt. Giuseppe már megérkezésünkkor felajánlotta, hogy kivisz a reptérre, pedig igazán nem lett volna gond motorral kimennünk. A következő egy hetet Ken az új lakhelyünkön töltötte egyedül, én pedig a szüleim kényeztetését élvezhettem pár napig mielőtt visszaindultam. Azalatt az egy hét alatt szinte minden nap kaptam üzenetet Giuseppétől, vagy arról, hogy mivel eteti Kent, vagy arról, hogy halad a kerítés. Néha azt éreztem, hogy többet beszélek vele, mint Kennel 😊
Kedd reggel apukám segítségével jól felpakoltam az autót. Ugye-ugye? Ha az embernek van lehetősége a kényelemre, nem hagyja ki. Tavaly teljesen jól el voltunk két táskával, de most, hogy van autó, miért ne vigyünk kenyérpirítót, mikrót és még ki tudja mi mindent. A szüleim talán azóta is röhögnek, hogy mi mindent hoztunk magunkkal.
A visszautam nagyon kellemes volt. Nem voltak konkrét terveim, gondoltam, hogy a kocsiban alszom, amikor elfáradok, majd robogok tovább. Már az első este kiderült, hogy elég korán sötétedik és későn világosodik. Ami azt jelentette, hogy vagy nagyon sokat vezetek sötétben, vagy este 7 és reggel 7 között a kocsiba zárva töltjük az időt a kölykökkel. Hmmm, ez nem volt annyira csábító. Így aztán megbeszéltem Kennel, hogy mégis jó lenne szállást találni és kényelmesen aludni. Egyetértett. A következő pár napban királyi életem volt: Ken foglalta a szállásokat, nekem csak vezetnem kellett, élveztem a zenét és az autó kényelmét. Akkor álltunk meg, amikor akartunk, és mivel én nem kávézom, ezért benzinkútra csak tankolni mentünk, máskülönben mindig találtunk valami erdős részt és csavarogtunk egy kicsit a kutyákkal. Nem tagadom, nagyon jól elvoltunk.
Október 18-án újra megérkeztem Szicíliába, ahol azzal fogadtak, hogy este BBQ. Este 8-ra tervezték, de gondoltam átkopogok 6 óra körül, hogy tudok e valamiben segíteni (salátát csinálni, vagy bármit). Attól tartok, hogy ez az üzenet nem ment át, mert nagyhirtelen elkezdték a húst sütni, és ha már kisült a hús, akkor együnk is. Mire Natale megérkezett, addigra mi lényegében befejeztük az evést. Kicsit kellemetlenül éreztem magam és hirtelen elkezdtem olaszul tanulni, hátha magamra szedek valamit, hogy a jövőben elkerüljem az ilyen helyzeteket.
A következő napokban még volt pár hasonló félreértés, de hát ilyen, amikor kultúrák találkoznak. Stefánia egy fantasztikusan jókedélyű, energikus asszony, aki nagyon eltökélt abban, hogy megtanítson olaszul. Igaz, hogy ő sokkal gyorsabban tanulta meg a google fordító használatát és amikor nagy értetlenség ül az arcomon, akkor már nyomja is be a mikrofont, hogy google barátunk lefordíthassa, amit mondott. Giuseppe bátrabban használja az angol nyelvtudását, de ő is szívesebben beszél hozzánk olaszul. Tőle sok kajával kapcsolatos szót tanulunk, mert nagyon szeret főzni.
Az október további része nagy tengerparti sétákkal és felfedezésekkel telt. Itt október a nyár vége és a természet is ezzel harmóniában produkált nekünk olyan élményeket, amit nem látunk otthon minden nap. Például lelkesen követtük a kikelő kisteknősök nyomait a homokban, lestük a “nyár végi” hullócsillagokat és mentünk olivát szüretelni Natale kertjébe.
Natale lelkesen magyarázta, hogy terem az olivabogyó, hogy kell profi módon szüretelni, mire figyeljünk és még a gyárba is elvitt, ahol láthattuk a feldolgozás folyamatát. Nem vagyok biztos benne, hogy mi voltunk a világ legnagyobb segítségei, de az aznapi célt teljesült: 180kg olivabogyó. Egy hét múlva meg is kaptuk az immár leüllepedett és átszűrt olajat egy 5 literes kannában, úgyhogy egy darabig nem kell olajat vásárolnunk. Kér valaki friss házi olivaolajat? Jelige: Szicíliában átvehető. Őszintén nagy élmény volt!
Még november közepéig bőven voltak itt más vendégek, mert ha jól számolom, akkor összesen 12 apartman van ebben a házban, és még tartott a szezon. Aztán november 20-a körül elcsendesedett az élet. Megjelent a hó az Etna tetején és mindenki elővette a nagykabátját és csizmáját. Ekkor megvilágosodott számomra, hogy Ken mit érzett, amikor Magyaroroszágra költözött. Ugyanis kint még 21 fok volt és sütött a nap. Mi még mindig rövidujjúban és papucsban mászkáltunk. Kennek Budapest nem volt hideg télen Észak-Angliához képest. Most nekem sem volt még hideg Magyaroroszághoz képest.
Immár kevesebbet láttuk a házigazdáinkat is, de azért ahányszor erre jártak mindig akadt valami kóstolni való. Ekkortól már sokat főzünk magunknak is, szóval elő kellett venni a kreativitásunkat, hogy az itteni alapanyagokból mit-hogyan használjunk. Pár hete hivatalosak voltunk egy gulyás partira, mert hogy Natale összeismerkedett egy párral, ahol a srác holland, a feleség magyar és mivel vadász ismerősei is vannak, ezért vaddisznóból készült gulyásra voltunk hivatalosak. Hát az egy nagy kaland volt. A megérkezésünk szokás szerint alakult: vasárnap buli, gyertek. Egész héten néma csend. Pénteken egy üzenet: ne felejtsétek el: szombaton délben Andreáéknál. Ok, tehát nem vasárnap, és nem délután. De mi is a cím? Majd küldök egy pint, amikor ott vagyok. Öööööööööö, ok.
Így érkeztünk meg egy számunkra ismeretlen házhoz, egy ismeretlen partira. Andrea és Jeroem nagyon jó fejek. Jeroem a cataniai tengerészeti bázison dolgozik és ezért vannak itt már három éve, és még 9 évig biztos tudnak maradni. Andrea egész jól beszél már olaszul, aztán kiderült, hogy még sok más nyelven is, mert eléggé világpolgár. Részben maga is sokat élt külföldön, részben Jeroem kiküldetései miatt is. Minden esetre kisvártatva kiderült az is, hogy ők a főbérlőjükön keresztül ismerik Natalét, de a többi résztvevőt ők sem nagyon. Pár hete bejelentették nekik, hogy lőtt az egyik ismerős egy vaddisznót és fel kell dolgozni. Aztán hogy miért kötött ki náluk a parti, miért váltak házigazdává, amikor még a vadászt sem ismerték az nem derült ki, de szerintem ők sem tudták. Sőt a kezdeti 7 főből egyszer csak 15 lett, ezért kint terítettek meg. Jó szeles idő volt, de vaddisznó gulyás nem maradt el. Kicsit dideregve ugyan, de jót ettünk. Aztán kisvártatva le is lépett a nép, de mi Kennel még maradtunk egy kicsit, pusztán azért, hogy segítsek eltakarítani. Bevallom ez volt a kellemesebb része. Nem kellett túlkiabálni másik 13 embert, aki ugyan olyan hangosan magyarázott a kezével, mint a szájával, hogy halljuk egymást, és volt lehetőségünk egy kicsit jobban megismerkedni. Remélem nemsokára újra találkozunk velük.
Ezen élmények mellett a csendes hétköznapokat éljük. Mára már kialakult rutinunk van. Találtam egy edzőtermet és legnagyobb meglepetésemre Ken is jön velem heti háromszor. Napközben ő írja a könyvét, én meg szerkesztem a weblapját. Ami ezennel el is készült!!! Úgy örülnék, ha meglátogatnátok a https://magickarta.com/ oldalt és természetesen szívesen fogadom a visszajelzéseket!
Ez volt a reklám helye 😊 Nagyon élveztem csinálni. Mióta nincs konkrét 9-5-ig melóm, azóta úgy el tudok merülni új dolgok megtanulásában és tök nagy élmény volt megtervezni, SEO-t mögé rakni, Kent noszogatni, hogy adjon képeket hozzá. Most jön a számomra nehezebb része: social média jelenlétet teremteni. Látogassátok meg a honpalot!
Visszatérve az itteni életre. Azt nem mondom, hogy már 100%-ig beilleszkedtünk. Például a vezetési stílus előtt még mindig értetlenül állunk. A városon belül mindenki olyan erőszakos, mintha a túlélésért küzdene. Amint kiérnek a városból, azonnal elfelejtenek vezetni, és úgy totyognak, meg hezitálnak az autópályán, hogy sokszor veszélyhelyzetet teremtenek. Például a besorolást a városon belül centikre kimérik, vagy ha nem, akkor bíznak abban, hogy láttad őket és nem fogsz nekik menni. Az autópályán bezzeg hosszú percekig hezitálnak, mire ki merik dugni az orrukat a bevezetősávból. Azt már megszoktuk, hogy a körforgalom nem úgy működik, hogy aki benne van, annak van elsőbbsége, hanem aki előbb odaért. Ez egyébként nem rossz, mert flottabbul megy, ha nagy a tömeg, csak ne felejtsünk el visszaszokni, amikor hazamegyünk. A parkolást azonban még nem szoktuk meg. Teljesen abszurd pozíciókban hagyják ott az autójukat, minden tekintet nélkül zebrára, forgalomra vagy egyéb szabályra. Erről is töltök fel képeket, mert szerintem nem tudom jól leírni a döbbenetet, amit néha érzünk. De lehet, hogy egyszer ezt is megszokjuk.
Bevallom egy dolgot biztosan nem fogunk megszokni, az a szemét. Azt gondolom, hogy ennek kulturális és infrastrukturális okai is vannak, de sajnos nagyon sok a szemét mindenhol. Ami nagy kár, mert az emberek vendégszeretete, a tenger közelsége paradicsomivá teszik ezt a helyet. El sem tudom képzelni, hogy nyáron a csúcsforgalomban mekkora problémát okozhat mindez. Hiszen a tengerparton egy darab kuka sincsen. Ezért én lelkesen cipelgetem a kutyák végtermékét magammal, bár ezzel eléggé egyedül vagyok. Senki más nem takarít maga után. A tengerpart egyébként nem túl koszos ennek ellenére, bár minden nap kilöki magából a tenger a szemetet, így pontosan látszik, hogy meddig ért a víz dagálykor. A kutyák imádják mindezt. Próbáltuk őket elvinni máshova sétálni, de mindenhol kerítésbe ütköztünk (még a legnagyobb semmi közepén is). Viszont a tengerpart annyi új szagot hoz magával minden nap, hogy szinte fel sem emelik az orrukat egész este, amikor kivisszük őket.
Szóval jól vagyunk. Rickynek volt egy kisebb műtétje, kivettek egy babszemnyi tumort a testéből és várjuk a szövettant. Reméljük jó hírrel kezdődik majd a jövő év. És ha már 2026. Eddig mindig odáig jutottunk a tervezéssel, hogy áprilisig itt leszünk. El kellett kezdenünk tovább gondolni, és most éppen ott tartunk, hogy tavasszal még megnézzük Észak-Olaszországot és jövő télen újra megpróbálkozunk Spanyolországgal. Ez persze mind függ attól, hogy találunk-e szállást, és mint mindig, maradunk rugalmasak a terveinkkel. Egy biztos, amíg Ken írja a könyvét, addig nem kezdünk olyan intenzív kalandba, mint tavaly.
Remélem élveztétek ezt a pár napos beszámolót, és ne felejtsétek el megnézni a Magickarta oldalt! Boldog Új Évet mindenkinek!