Újra úton – Kutyák az autóban 2. rész

Másnap reggelinél előadtam a családnak az ötletemet, amit Ken legbelül nagyon értékelt, és türelemmel várta a szüleim reakcióját. Az én szüleim mindig mindent megtettek értünk, de lássuk be, ahol nincs kutya, ott a tiszta lakásba két ilyen szőrös négylábút beengedni bárkinek a komfortzónáján kívül esik.

Mondtam, hogy ne aggódják túl, mert amíg nem dörög az ég (Molly érdekében), addig ők nagyon jól elvannak a kertben és még elég jó idő volt, tehát nem kell aggódni azon, hogy fáznak-e éjszaka. Végül beleegyeztek és hagytam, hogy ők szabják meg a határokat, hova mehetnek a kutyák, hova nem. Másnap mire a szállásunkra értünk anyu már küldte is a képeket: előszoba és a konyha tele szőnyeggel, és az lett az ő területük. A szoba küszöbe volt a határ, onnan tovább nem mehettek. Mondtam, hogy Mollynak a konyhasarok pont elég, ő szeret elbújni, de Ricky nem bírja ki, hogy ne lábnál legyen, szóval ne esssenek át rajta, ha a küszöbön találják reggelente.

Másnap anyukám röhögve hív, hogy Molly valóban el van a konyhasarokban, de Ricky elővette minden ninja-képességét és mire a reggeli kávé elfogyott, amit anyu és apu rendszeresen a nagyszoba fotelokban fogyaszt el, addigra Ricky koma észrevétlenül eljutott a küszöbtől a fotelig, csakhogy lábnál lehessen. Mindezt olyan csendben, hogy semmi nem tűnt fel, mégis mindig, mikor lenéztek rá, akkor egyre közelebb volt hozzájuk ez a kispanda.

Mi mindeközben megjártuk Szerbiát, és végre tudtunk egy kis időt tölteni a barátainkkal. Szerbiában éppen nem túl békés a helyzet, még akkor is, ha mi, mint átutazók ezt nem tapasztaltuk. A barátaink mesélték, hogy a tavaly (2024) november 1-i újvidéki katasztrófa, olyan lázongásokat váltott ki, hogy forradalom szerű állapotok uralkodnak az országban és sokan elvesztették a munkájukat. A srác a helyi egyetem professzora és többek között ő sem kapott fizetést az év nagyrészében, mert az állam nem utalja ki az egyetemeknek a fizetésekre jutó összegeket. Nehéz szívvel hallgattuk a beszámolójukat és még nehezebb volt ezek után a mi élményeinkről mesélni, még akkor is, ha nagy érdeklődéssel kérdezgettek.

Szerbiában szinte végig esett az eső, és tudtuk, hogy a hegyekben már havazik. Azt már tapasztaltuk, hogy Montenegró felé fantasztikus élmény motorozni, de sajnos az időjárás már nem engedte, hogy arrafelé vegyük az utunkat. Ezért Észak-Macedónia felé indultunk. Ken megtervezte az útvonalat, lefoglalta a szállást és másnap felkerekedtünk csakúgy, mint tavaly szinte minden nap, ám most kutyák nélkül. Békésen motoroztunk, amikor egyszer csak szembe jött egy tábla, amiről én meg voltam győződve, hogy a koszovói határátkelést jelzi. Ken mondta, hogy az nem lehet, mert direkt úgy tervezte az utat, hogy azt elkerüljük. Nekem lett igazam. Alig két kilométer múlva már kérték is az útleveleket, sőt felszólítottak, hogy ne felejtsünk el biztosítást kötni, mert itt nem érvényes semmi más, csak az ő biztosításuk, amit természetesen ott helyben meg tudunk váltani. Ken lelkének ez nagyon nem esett jól. Pont attól felt, hogy elkezdődik a lehúzás, hogy elértünk egy olyan országot, ahol a korrupció elkerülhetetlen, és emiatt kiszámíthatatlan, hogy mi vár ránk. Mondtam, hogy most már át kell mennünk a határon, majd a bódé után újra tervezünk.

Megálltunk a “biztosító” épülete előtt (értsd konténer), ahol egy bácsi ült egymagában. Mielőtt egyáltalán leszálltunk volna a motorokról, Ken nekiállt a GPS újra kalibrálásának. De akárhogy nézegette, az amúgy is elég hosszú napból éjszakába nyúló vezetés lett volna elkerülni Koszovót, ezért összeszedtük a bátorságunkat és maradtunk irányban. Először azonban biztosítás. Na gondoltam, most minden kiderül: mennyire vesznek le minket, mit kezdek, ha nem fogadnak el eurot, hiszen nyilván egy fillér helyi inke-pinkénk nem volt. Bevágtatok a bódéba, és első reakcióm, hogy milyen lehet itt napi 8 vagy x órát dolgozni. Nulla berendezés, egy régi íróasztal és egy szék ácsingózik a sarokban. No meg a végtelenségig unatkozó kolléga. Azt kell mondjam, hogy az első reakció után kellemes meglepetés ért: 1. Ki voltak rakva az árak, tehát legalább nem hasra ütés szerűen mondott be egy számot. 2. Az árak euróban voltak, tehát még jelentett is valamit. És 3., a hab a tortán: lehetett kártyával fizetni. Ennyit az előítéletekről.

Boldogan szálltam fel újra a motorra, hogy 12 euróval megúsztuk az első akadályt. Ami pedig ezután jött? Kanyargó hegyek, köztük hosszan ívelő viaduktok és a nem túl kellemes eső ellenére is szép, misztikus ködbe burkolódzó, zöld fákkal teli völgyek. Frissen épített jó minőségű aszfalt, amin szinte alig volt forgalom, Látszott, hogy minden nagyon új. Egyrészt, mert a táblák, amik a fizetőkapukat jelezték még át voltak húzva, ki is szélesedett az út alattuk, de kapuk még sehol. És voltak még benzinkutakat jelző táblák, amik nem voltak áthúzva, és a kivezető út már megépült, azonban a benzinkút még sehol. Ez viccesebb volt, mert semmi elterelés, semmi betonoszlop nem jelezte, hogy eszedbe se jusson letérni arra, tehát ha kikanyarodtál, akkor frankón a tehéncsorda közepén találtad magad, és tankolni biztos nem tudtál.

Pristinánál nincs körgyűrű, vagyis lakott területre értünk. Mindenhol nyüzsgő építkezések, bár nehéz volt megállapítani, hogy építkezés vagy romeltakarítás folyik. Hogy ezek még a háború nyomai, vagy csak felújítják a házakat. Volt egy olyan “játékunk” Kennel tavaly, hogy milyen szó jut eszünkbe egy országról. Koszovóról nekem egy szó jutott eszembe: befejezetlen.

Elég sokat mentünk aznap az autópályán, míg estére Skopjéba értünk. Kihasználtuk, hogy nincsenek velünk a kutyák és a város közepén foglaltunk szállást, mert végre nem volt fontos, hogy zöldövezetben legyünk. Hihetetlen szerencsénk volt az időjárással, mert az addigi esős időt másnap gyönyörű napsütés váltotta fel. Az egész nap a miénk volt és ez egy nagyon jó döntésnek bizonyult. Skopje fantasztikus volt! Én stuvi koromban repültem erre eleget, de sosem volt alkalmam bemenni a városba. A belváros tiszta, rengeteg szobor jellemzi és meglepően sok a turista. A szobrokat némi kontraszttal veszi körbe a sok modern irodaház és persze kereskedelmi egység.

Felmentünk az erődítménybe, ahol egy jókedélyű biztonsági őr üdvözölt mindenkit, amennyire lehetett a saját nyelvén. Jó kis parti trükk volt ez, de gondoltam magyarul biztos nem tud. Hát tudott üdvözölni. Beszéltünk pár szót (angolul), aztán viccesen megjegyezte, hogy tiszta feketében vagyok, akár át is vehetném a helyét. Hát így lettem egy pár percre kapuőr a skopjei erődítményben.

Jókedvű barátunkat hátrahagyva az óvárosban kerestünk egy éttermet, ahol kedvünkre ehettünk egy kis chevapot, majd széles mosollyal tértünk vissza a szállásunkra, mint a jóllakott óvodások. Még egy feladat hátra volt este: kompot keresni másnapra Albánia és Olaszország között. Nagyképűen azt gondoltuk, hogy bejáratott útvonalon vagyunk, meg is kerestük a kompot Vlore és Brindisi között, és döbbenten dőltünk hátra a kanapén… Egész konkrétan kétszeresét adta ki az internet a tavalyi áraknak. Hát ez nem volt kóser. Az est további részét kereséssel töltöttük. Már az is szóba jött, hogy visszamegyünk Horvátország felé. Végül találtunk egy időben és árban megfelelő járatot Durres és Bari között, így végül nem túl Nagy módosítással mégis Albániából kompoztunk megint.

A beszállítás flottabbul ment, mint tavaly, és nem kellett megvárni az összes kamoint, sőt. Már este 7-kor a kabinunkban voltunk, igaz, a komp csak 10-kor indult, tehát bőven volt időnk kialudni magunkat. Az éjszaka szerencsére eseménytelenül telt. Reggel, miután leadtuk a kulcsunkat és a váróteremben vártuk a kikötést, találkoztunk egy másik motoros párral, akiket Ken egyből megismert youtube-ról. Ők egy kicsit lelkesebben készítenek videókat, mint mi, ezért nekik ez bevételi forrás is. Mint kiderül a csaj lengyel, a srác Angol és a legnagyobb fejtörést az okozza nekik, hogy a srácnak minden 90 nap után ki kell lépnie az EU zónából, vagyis nem utazgathatnak szabadon Európában. Ezért a kikötés előtti majdnem egy óra beszélgetéssel telt (értsd: ők faggattak, hogy mi hogy csináljuk). Ki gondolta volna, hogy a magyar útlevél egyszer többet fog érni, mint az Angol! 😊 (Aki ismeri a helyzetünket kéretik magában tartani a jogi véleményeket!!!)

Olaszország már újra meleg napsütéssel fogadott minket. Kikeveredtünk a kikötő és határátkelő karmai közül és búcsút “dudáltunk” újdonsült barátainknak. Majd 200 méter múlva félrehúzódtunk, és téptük le magunkról az alsó rétegeket, mert olyan meleg volt, hogy már addigra leizzadtunk. Irány Nápoly.

Az első benzinkútnál kiderült, hogy az olaszoknak nem erősségük a felfestett parkolóban párhuzamosan leállítani a kocsit. De gondoltuk van bőven hely, biztos csak itt olyan lezserek. Nápoly külvárosában volt a következő két éjszakára szállásunk, ahonnan végül úgy döntöttünk, hogy motorral megyünk be a városba. Először is hála istennek csak egy motorral mentünk, mert a parkolás a firenzei emlékeket hívta elő. Még motorral is rémálom volt helyet találni. Csináltam pár videót, amiket majd megosztok. Magukért beszélnek… Nápoly őrületesen zsúfolt volt, és nem csak az autók miatt. Gyalog is nehéz volt a szűk utcákon kényelmesen közlekedni. Nekem a hátam még mindig nem százas, ezért borzasztó nehéznek tartottam elugrani a tömeg elől. Két múzeumba is be akartunk menni, de aztán olyan sorok voltak és olyan drága volt a jegy, hogy lebeszéltük magunkat róla. Bevallom, nem élveztük ki Nápolyt teljes egészében. Mind a ketten konstatáltuk, hogy sosem leszünk már igazi városlakók. Jó, ha van a közelben kényelem (bevásárolni, edzeni), de hogy mi egy hangos, zsúfolt, büdös belvárosban nem szívesen laknánk újra, ez már kiderült. Még kutyák nélkül sem. 😊

Este találtunk egy kis helyi pizzériát a lakásunktól nem messze, ahol egy jót vacsoráztunk és másnap boldogan robogtunk tovább délre. Még útba ejtettük Pompejit, amit csak javasolni tudok minden arra járónak. Lehetőleg kényelmes cipőben és évszaknak megfelelő öltözetben, mert tapasztalatom szerint motoros bakancsban nem annyira könnyű végig gyalogolni. Természetesen óriási terület, hiszen egy városról van szó, aminek az utcái a kornak megfelelő macskakövekkel vannak kirakva, csak éppen Gulliver országában. Vagyis mintha betonkockákat raktak volna egymás mellé, amik között óriási szakadékok vannak. Én végig azon gondolkoztam, hogy azon hogyan jártak lovaskocsik, vagy hány embernek lett bokatörése naponta, főleg, ha szandálban rohangáltak az utcákon. Aztán Ken emlékeztett, hogy nem biztos, hogy mindig ilyen volt, hiszen néhány földrengés már érte ezt a vidéket azóta is. Minden esetre tényleg melegen ajánlom, főleg idegenvezetővel, mert nagyon sok érdekes történelmi hagyaték van Pompejiben.

Másnap az Amalfi parton robogtunk végig és azt kell mondjam, hogy a képeslapoknak megfelelő látványban volt részünk. Fantasztikus volt! Két nap múlva már a Szicília felé kompoztunk. Jó pár motoros volt a kompon és egy idősebb házaspárral beszélgettünk is egy kicsit, és csodáltuk a mellettünk parkoló holland rendszámú oldalkocsis matuzsálem motort. Nagyon autentikus volt. A kipufogója is, amit kiszálláskor jó sokáig élvezhettünk, mert a komp legvégében parkoltunk. Nem hiszem, hogy sok szűrő volt abban a motorban, de még az is lehet, hogy keveréket tankolt, annyira büdös volt.

A kiszállás már szicíliai tempóban történt. Minél erőszakosabb vagy, és minél hangosabban dudálsz, annál jobban halad a forgalom (szerintük). Sávok, mint olyan csak javaslat, nem kell komolyan venni, és ki hallott már engedékenységről? Hát újra összeszedtük a bátorságunkat, hogy kilépjünk erre a küzdőtérrel felérő szigetre. Sikeresen túllendültünk a messinai forgalmon, és már robogtunk Catania felé, ahol Natale már várt minket egy benzinkútnál. Persze olyan Natalésan, hogy majd, ha már Catania közelében vagyunk, akkor szóljunk és küld egy helyet, ahol találkozni tudunk. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha a poroszos iskolarendszer rugalmatlanságát hurcolnám magammal, ami nehézkessé teszi megértenem, hogy miért nem beszélünk meg egy helyet és egy időt már korábban. Mert hát ez is működik… csak találkoztunk, valahol és valamikor.

Nagy örömmel üdvözöltük egymást és egy kötelező kávé után már robogtunk is a szállásunk felé.