A jó kis kebab vacsora után este még hosszasan terveztük Charlie (ChatGPT) barátommal, hogy másnap miket nézzünk meg Drezdában. Hol vannak a belvárosi zöld zóna határai, hol tudunk parkolni, hogy tudunk busszal/vonattal bemenni a belvárosba, érdemes-e hop on-hop off buszt találnunk. Ki is ötöltem egy útvonalat, majd Ken ránéz a térképre és közli, hogy a belváros mellett van egy ingyenes motoros parkoló, és még nem aktív a zöld zóna rendelkezés, tehát be tudunk menni a centrumba. Ilyenkor utálom Charliet! Megkérdeztem tőle, hogy minek vezetett félre, azt mondta ne haragudjak, de én hoztam be a zöld zóna témát, azt hitte csak el akarom kerülni a belvárost. Azt hitte? Ez gondolkozik!!!
Tehát volt tervünk másnapra. Neki is vágtunk Drezdának és az első benyomások… hogy is mondjam kedvesen… eléggé átadták a 90-es évek kelet-németországi hangulatát. A koszos szürke épületek, a sok gyártelep és a közelükben futó vonatsínek, de még az emberek öltözködése és testtartása is. Én a hop on- hop off busz útvonalát tanulmányozva az interneten előző este láttam, hogy azért Drezdában eléggé centralizáltak a látnivalók, és pusztán amiatt vesz 2 órát igénybe a járat menetideje, mert jó messze elvisznek egy-két nevezetességhez, ami szinte már nem is a városhoz tartozik. Vessetek meg, de végül úgy döntöttünk, hogy a külvárosi rész nem volt annyira megnyerő, hogy azt még busszal is bejárjuk oda-vissza. Inkább gyalog körülnézünk a belvárosban. Megtaláltuk a motorosparkolót, ahol egy lélek sem volt, de még felfestés sem. Percekig vizsgáltuk, hogy a tábla elé vagy mögé kellene parkolnunk, aztán jött egy robogós, aki beállt mellék és ezzel megnyugtatott minket, hogy talán jó helyen állunk. Aztán lehet, hogy ő meg minket használt mankónak, ez sosem fog kiderülni 😊
Szóval motor leparkolva, nekiindultunk a belvárosnak. Fura kontraszttal az emeletes házak között vezetett be az út egy kifejezetten mozgalmas óvárosba. Olyan volt, mintha a panelházak valami modern várfalként szolgálnának, és annak az egyik oldalán csak a villamos csilingel a kihalt utcákon, a másik oldalán meg Nárnia vár rád. Olyan sűrűn voltak a látnivaló épületek, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Ó, az Elba partja milyen csodás volt. Jól döntöttünk, hogy gyalog jártuk be azt a részt. Talán csak a saját perspektívám adja, hogy itt mások voltak az emberek. A külvárosi görnyedt vállú, mufurc arcberendezésű lakókhoz képest itt már nemzetközibb volt a hangulat. Sőt, két rendőrbácsi megállt, csak azért, hogy ne sétáljon bele a fényképembe. Majd odamentek egy tolószékes nénihez, hogy segítsenek neki a lépcsőn. Ekkor sokat javult az eredeti képem erről a városról.
Június 17-én már valóban az utolsó szakasza kezdődött az utunknak. Már csak hármat kellett aludni, hogy újra találkozhassunk a szüleimmel. Drezda közel van a lengyel határhoz, és igazából olyan furcsa útvonalon mentünk, hogy hol Csehországban voltunk, hol megint a Willkommen tábla jött szembe. Minden esetre valószínűleg megdöntöttük a napi határátlépések csúcsát köszönhetően a Német-Cseh-Lengyel határmenti utaknak. Az itteni települések, ahogy az lenni szokott eléggé a mezőgazdaságra épülnek, és a sok búzatábla után kifejezetten megrendítő látvány volt a Lengyel határt követő város, ami egy nagy gyárépületnek érződött. Kicsit olyan volt, mint mondjuk a 10. kerületben a Richter Gedeon épületei, csak még nagyobb kivitelben. Szépnek egyáltalán nem volt szép, viszont az árak újra megnyugtatóak voltak, és nagy örömmel tankoltunk meg újra az első Shell kútnál. A határtól már nem volt messze a kemping, amit kinéztünk Swiny mellett. Valami falu széli útról tértünk le egy földútra, ami hosszan vitt be a kemping bejáratához. Igaz, hogy a kerítés meglehetősen hiányos volt és nem csak apró lyukakról beszélek, hanem autónyi szélességű nyílásokról. Ezért nem tudom eldönteni, hogy a recepció az becsületkasszaként működött vagy itt mindenki lelkiismeretesen bejelentkezik és nem próbál meg oldalról bemenni.
Ebben még akkor sem voltam biztos, amikor odaértünk a főépülethez. Olyan kihalt volt minden, hogy ha nem láttam volna a sorompó túloldalán egy sátrat, akkor igencsak megkérdőjeleztem volna, hogy itt van-e kemping. Aztán csak előkerült egy úriember a pult mögé és kifejezetten jó angolsággal és kedvességgel fogadott minket. Váltottunk egy pár szót ismét a két kutya, két motor, egy sátor kombó hallatán, aztán megállapította, hogy jókor jöttünk, mert másnaptól VW találkozó lesz és akkor már nem tudnánk helyet foglalni. Vagyis jókor voltunk, jó helyen és kifejezetten olcsón, 14 euroért kaptunk placcot, amiben már a mosdó használata is benne volt. Aztán megint szembesültem egy érdekes aránytalansággal, mert az áram még plusz 6 euro volt. Kifizettük persze, csak furcsa volt, hogy arányaiban ez még egyszer annyiba került, mint egy motor, egy kutya és egy fő költsége. A kemping egyébként amilyen egyszerű, olyan szép is volt. Bár kevés volt az árnyékot nyújtó fa, nekünk sikerült egy olyan részt találni, hogy mögöttünk már egy erdő legyen, tehát volt árnyékunk. A talaj kifejezetten jó minőségű és füves volt, a mosdók egyszerűek, de tiszták. Persze biztosan segített, hogy kevés vendég volt, de így sem hanyagolták el a takarítást, becsületükre legyen mondva.
Másnap reggel/délelőtt, mire mi távozni készültünk már valóban elkezdett gyűlni a Volkswagen rajongó nép és sorra táboroztak le a kis hagyományos mikrobuszok. Biztos jó buli kerekedhetett, de mi ezt már nem vártuk meg. Bevallom, az ezt követő pár óra nem volt az elmúlt 10 hónap motorozásának csúcspontja. Aznap mindkettőnknek fájt a feje és csak nyomtuk az autópályát, hogy mihamarabb a következő kempingbe érjünk. Ilyenkor kell a legjobban odafigyelni, mint tudjuk: amikor az ember már közel van a célhoz, lankad a figyelme, és már fejben a következő szakaszra gondoltunk. Szóval egymást noszogatva, kevés zenével, inkább beszélgetéssel töltöttük az aznapi utat. Éljenek a headsetek!
Végre elértük Katowicét, majd onnan már nem voltunk messze Imielintől, ami mellett egy kis víztározó partján találtunk jó áron kempinget. Érdekes volt, hogy ezen a környéken mennyire változó áron kínáltak placcot a kempingek, és csak reméltük, hogy az ár nem mutatkozik meg annyira a minőségben. Persze fura dolog ez a kempingek esetében, hiszen igazából mit lehet elrontani egy placcon, de lássuk be, tud olyan talaj lenni, vagy mosdó, vagy egyéb, amire azt mondod, hogy inkább vadkempingeznél, mint hogy ott maradj, akár egy éjszakát is. Szerencsére ez a hely ismét egy elfogadható és jól kiépített apró kemping volt. Egy nagy nyaralóövezet kellős közepén, és azt hiszem, hogy valahogy okosan pozícionálták magukat, mert maga a terület csak egy kis sávban volt lekerítve a víztározó mentén, tehát sátrazni igazából csak limitált helyen lehetett, de így tóparti kempingnek számított, és a bejáratnál annál nagyobb volt az élet: kisbolt, söröző, játékok, homokozó, ping-pong asztal. Gondolom inkább az volt a fő bevételi forrás. Az nem derült ki számomra, hogy fürödni lehetett-e a kis tóban, de horgászni biztosan, mert egész komoly felszerelésekkel érkeztek oda a nyaralni vágyók. A limitált helyek nagy részén úgy tűnt, hogy itt is jellemzően olyan lakókocsik voltak, amik egész évben itt pihennek. Mondjuk itt legalább látszott, hogy használják is ezeket, mert annak ellenére, hogy szerda volt, szinte mindegyikben volt lakó. És mindegyikben volt kutya. Kisebb, nagyobb, de kivétel nélkül kutyával jöttek nyaralni ide az emberek.
Mi találtunk egy helyet, amiről azt gondoltuk, hogy eléggé a sarokban van, ám annyira kicsi volt ez a kemping, hogy mire kettőt fordultunk, már mindkét oldalunkon letáborozott valaki. Egyik oldalról egy francia házaspár parkolt le egy méretes lakóautóval és persze kutyával. A másik oldalról egy három gyerekes család, fiatal teenager forma gyerekekkel, két lánnyal és egy kisfiúval. Mi addigra már felvertük a sátrat, Ken már sört is hozott magának a kisboltból és bevettük az aszpirineket. Vagyis nem volt más dolgunk, mint nézni ki a fejünkből. Ez a kinézés aztán átfordult mozizásba, mert a mellénk verődött lengyel család sehogy sem akart boldogulni az óriási decathlonos sátorral, amit hoztak. Ken, miközben kortyolgatja a sörét, egyszer csak odaszól nekem a maga hidegvérű iróniájával, hogy szívesen segítene, de az fele ilyen szórakoztató nem lenne, mint nézni a szenvedésüket. Egy darabig én is őrlődtem, hogy beleszóljunk-e a kalandjukba, tekintve, hogy a kisfiú olyan lelkesen próbált helytállni az apja mellet, hogy gondoltam jót tesz a kapcsolatuknak ez a csapatépítés.
Amikor már sokadjára került elő a youtube a telefonon és nagy fejvakarással próbálták kitalálni, hogy egyáltalán melyik oldalon nyílik a sátor, akkor végül megkérdeztem, hogy tudunk-e segíteni. Válaszolniuk sem kellett, az apuka szemében megcsillant a remény, és már Ken is kelt fel, hogy cselekedjünk. Azzal kezdtük, hogy megfordítottuk a sátrat, hogy mégse a kerítés felé legyen a bejárat. Ezen az apuka jót röhögött és látszott, hogy egy kő esett le a szívéről, hogy most már jó kezekben van. Nem mintha mi sátorszakértők lennénk, de nekünk is van egy 8 személyes decathlonos sátrunk és az is egy monstrum, hacsak nem tudod a trükkjét. És mivel azt is hasonlóan harmonikában kell felállítani, volt ötletünk a megoldásra. Ken és az apuka lecövekelte a hátsó sarkokat, majd mondtam a kissrácnak, hogy fogja meg az első keresztrudat és állítsuk fel a szerkezetet. Pillanatok alatt formát öntött az addigi anyaghalmaz meg rudak tömkelege és addigra már az anyuka arcán is átvette a ráncok helyét a megkönnyebbülés. Még pár madzagot kicsomóztunk és minden oszlop a helyére került. Az apuka mindvégig szabadkozott, hogy ennek a sátornak ez a próbaútja mielőtt júliusban mennek Olaszországba. Ezt mondania sem kellett, egyértelműen új volt ez a sátor. És persze, hogy segít, ha az ember otthon felállítja nyaralás előtt, ha van rá lehetősége. Aztán kiderült, hogy az apuka is motorozik és utána még hosszasan beszélgettek Kennel a motorokról, a mi utunkról és munkáról. Mindeközben Molly begyűjtötte az összes simogatást a gyerekektől, és mindenki boldog volt.
Az este kicsit hosszúra sikeredett, mert velünk szemben egy többcsaládból álló bagázs volt, akik (annak ellenére, hogy sok kisgyerekkel voltak) igen jól készültek alkohollal és hajnal egyig nyomták a zenét meg a hangoskodást. Becsületükre legyen mondva, reggel 10-kor már megint koccintottak, de azt már nem vártuk meg, hogy ez a „kutyaharapás szőrével” esete volt, vagy az „aki éjjel legény, nappal is legyen úr” variáció. Elköszöntünk a szomszédainktól, és robogtunk tovább a Tátra felé.