Angliában az első este Bristoltól északra volt szállásunk, ahova a korai kezdés miatt volt időnk bőven odaérni. Jó volt újra Angliában lenni és érteni, amit a boltban mondanak, meg látni az ismerős választékot a polcokon. Aztán újra előjöttek azok az emlékek is, hogy csak attól mert tudok angolul még egyáltalán nem biztos, hogy megértek mindent. Így például, amikor egy anyuka odajött a két gyerekével és megkérdezte, hogy harapósak-e a kutyák, akkor nem vágtam le egyből a tájszólást. De még a magánhangzókat sem bírtam kivenni a mondatából. Kétségbe esetten néztem Kenre, hogy tolmácsoljon. Ő sem értette meg egyből, szóval kvittek voltunk.
Most megint általánosítani fogok, de az első dolog, ami feltűnt, hogy Angliában mennyivel lerobbantabbnak látszanak az emberek. Nincs statisztikám, tehát lehet, hogy ez csak azért van, mert az idősebbek többet utaznak, míg a fiatalabb generáció dolgozik, de az összes pihenőhelyen, ahol megálltunk azt láttam, hogy sok a valamilyen formában mobilitásában korlátozott ember, vagy koruk, vagy túlsúly vagy egyéb betegség miatt. Franciaországban sokkal aktívabbnak tűnt az idősebb generáció is. Az is igaz, hogy figyelnem kell arra, hogy kit hívok idősnek, mert rájöttem, hogy sokszor egy 50-60 éves párra is azt mondom, hogy egy idősebb pár, miközben már mi is az a generáció vagyunk. 😊
Az is nagyon gyorsan világossá vált, hogy Anglia nem lesz olcsó mulatság. Az 5 fontos kávé és a 3 fontos müzliszelet láttán nagyot nyeltem. A szállásunk megint egy motel féleség volt, ahol két éjszakát terveztünk. A recepciós egyből leszakított 15 fontot kutyánként egy napra és még 10-et a parkolásra. Ettől egy kicsit felhúztam a szemöldököm, amire azt a magyarázatot kaptam, hogy nem volt ez mindig ilyen drága, de elegük lett a sok kutyaszarból és így büntetik a kutyásokat. Na gondoltam, ez nem túl barátságos, de most már maradunk. Hosszú volt ez a nap így is, mert útközben még Stonehenget is megejtettük. Szó szerint arra mentünk és ejtettük… Ugyanis olyan tömegbe botlottunk, hogy Mollynak nem volt türelme kivárni. Jó lett volna, ha nem vasárnapra érünk oda, de az sem segített, hogy útlezárások voltak a környéken mindenhol. Ezért sajnos Stonehenget csak az útról láttuk, de így is nagyon megkapó volt.
Arra jöttem rá, hogy nagyszerűek vagyunk abban, hogy csak majdnem látunk dolgokat. Majdnem megnéztük Stonehenget, majdnem elmentünk Nápolyba, majdnem felmentünk teljesen az Etna tetejére… Egyszer csinálunk egy olyan utat, ahol nem hagyjuk magunkat eltéríteni semmi áron!
Két éjszakát töltöttünk ezen a szálláson és a plusz egy napban Gloucester és Cheltenham felfedezése volt a cél. Cheltenham egy nagyon kedves város. Barátságosak az emberek, nyüzsgő belváros és persze egy csomó gyönyörű épület. Úgy látszott, hogy igyekeztek megőrizni és karbantartani a régi épületeket, és nem nyomták tele még a külvárost sem modern emeletes házakkal. Kifejezetten sok kertesház van még a város határán belül is és a társasházak sem lógnak ki a sorból. Hagyományos színű és kőborítású, pár emeletes épületek voltak, stílusban megfelelő korlátokkal és díszelemekkel. Nagyon szépen beillettek az utcaképbe. Tényleg pozitív benyomást tett ez a város, miközben minden megtalálható volt, amihez az ember hozzá van szokva egy nagyobb városközpontban (értsd boltok). Ráadásul az árak sem voltak elszállva. Meglepően olcsó volt például a benzin (minden relatív, de olcsóbb, mint Észak Franciaország vagy Dél-Anglia).
Gloucester már nem ezt az érzést sugározta. Az igazat megvallva a körülmények sem segítettek felfedezni, hogy mit nyújt ez a város és ennek egy része a mi hibánk. Mire Gloucesterbe értünk, addigra mindkettőnknek elég „lapos” volt a telefonja, nekem 5%, Kennek 3% töltöttséggel. A parkolók fizetősek voltak még motoroknak is és egy óra parkolás majdnem 4 font volt. Ráadásul egy applikációt kellett letölteni, ami utána nem nyílt meg, ezért mire ki tudtuk volna fizetni, addigra lemerültek a telefonok, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy ez a google maps használatát is megvonta tőlünk. Ezért vert hadseregként hazakullogtunk. Másnap nagy izgalommal indultunk tovább Walesnek, ahol én még sosem jártam.
WALES: a kiejthetetlen nevű városok és utcák hazája. Aberystwyth-be vezető utunk egyszerűen fenomenális volt. A dombok és völgyek között kanyargó út láthatatlanul vitt minket egyre magasabbra, ahol már szikárabb volt a talaj és a hőmérséklet is érezhetően csökkent. A birkák zavartalanul bóklásztak mindenfelé, amíg a szem ellát. Sehol egy lélek, sem pásztor, sem terelőkutya nem zavarta meg a napi rutinjukat. De még a betonon kanyargó autók sem, amihez nyilván hozzá vannak szokva. Néhol úgy hevenyésztek az út szélén, hogy a fél testük a betonon volt, egyértelművé téve, hogy ez az ő birodalmuk. Az utak minden felfestés nélkül szelték át a vidéket, legtöbbször egy autónak megfelelő szélességben. Emiatt pár kilométereként volt egy „bütyök” szerű kiszélesedés az úton, ahol el tudják egymást engedni a járművek. Nem volt óriási forgalom. Ezek az utak és a táj motorosoknak maga a paradicsom. Az öreg kontinensen megvannak a kötelező méltán híres útvonalak (Stelvio, Transfagarian) és ritkán hallani a híres walesi motoros utakról, pedig ez egy fantasztikus élmény és nagyon ajánlom mindenkinek, akinek lehetősége van erre tévedni. Hozzáteszem, iszonyat szerencsénk volt az időjárással. Ki gondolta volna, hogy a sok helyszín között Angliában vár ránk a rég áhított napsütés.
A kanyargós utakat meglepően jól kezelte Molly is. Ken egy pár nappal azelőtt megfordította a dobozát és lehet, hogy ez működött. Hogy a meglepetés ereje, vagy az ingerek csökkentése miatt-e, azt nem tudjuk, de mióta így utazik, azóta sokkal gyorsabban elhallgat és többször vissza is húzódik a dobozába. Na azért nem úgy, mint Ricky, ezek inkább pár másodperces pihenők, de a lényeg, hogy nem annyira izgága, mint eddig. Ken is jobban viseli, mert így nem a fülébe ugat közvetlen, hanem hátrafelé. Én ettől persze így duplán kapom a visítást a piros lámpánál, mert konkrétan az arcomba kiabál, de az a pár perc megéri, hogy utána nyugodtabban utazza végig ő is, meg Ken is a napot.
Aberystwyth-ben egy lakókocsiparkban volt szállásunk, ami egy teljesen új élmény volt számomra. Nem teljesen az amerikai filmekben látott „trailerpark” jutott eszembe, de lehet, hogy csak azért, mert egy szép környezetben, a domboldalon épült. Mutatok majd videót facebookon. Vannak, akik egész évben itt élnek, és még a postás is jár. A lakókocsi egy két hálószobás, nagy nappalival és rendes konyhával ellátott építmény volt, kerekeken. Talán mi mobilháznak hívnánk. És végeredményben tágasabb volt, mint egy-két hotelszoba, amikben eddig aludtunk. A város és a tengerpart pár perc volt gyalog, ezért a szabadnapunkon azt is meglátogattuk. Én ugyan még hosszúujjúban voltam, de természetesen a szép időre való tekintettel a strand már tele volt napozó és fürdőző emberekkel. Olyan angolosan hófehérekkel, akik kékről pirosra akartak „barnulni”, ahogy Ken szokta mondani.
Május 15-én Wales újabb oldalát ismertük meg. Ez a szakasz már zöldebb, még kanyargósabb, de kevésbé dimbes-dombos utakkal várt minket. Az élmény változatlan! Tervben volt, hogy megállunk Portmeirionban, ami egy régi tévésorozatból híressé vált, színes házakkal teli falu, ám abból időközben olyan turistalátványosság lett, ahol már nem laknak emberek, hanem a falu elején beléptetőkapukat telepítettek és kutyákat nem engednek be. Emiatt ezt sajnos ki kellett hagynunk. Felkerült a „majdnem látott” listára! Azért nem panaszkodunk, így is jutott elég sok látványos pillanat arra a napra is.
Wales még drágább, mint Anglia egyes részei, és nagyon nehezen találtunk megfelelő áron szállást a következő estére. Mivel jó idő volt, ezért még kempingeket is néztünk, de a kemping 57 font lett volna, plusz a kutyák napi díja. Összehasonlításképpen a Bristol melletti szállásunk a motelban 39 font volt éjszakánként. (Ezért is volt vérlázító, hogy a kutyák és a parkolás még egy napi 40 fontot dobott rajta, konkrétan megduplázva az árát.) Végül egy farmon találtunk helyet magunknak, ezek voltak a kapszulák. Egy oldalára fektetett hordót képzelj el, amiben méretétől függően egy teljes kis lakás található. Mi persze a legkisebben voltunk, amiben szó szerint csak egy franciaágy volt, de egy éjszakára ebben a szép időben egyébként fantasztikus élmény volt. A domb tetején, beláttuk az egész farmot és még a tengerre is volt kilátásunk. Az egésznek volt egy briliánsan egyszerű és nyugodt hangulata. Előtte a Tescoban vettünk grillezett csirkét meg salátának valót és nagyon finomat vacsoráztunk a kinti asztalnál, miközben magunkba szívtuk a farm hangulatát. Pár méterre tőlünk legelésztek a birkák (sok kisbárány is volt), de még lovak és egy alpaka is volt a farmon. Hála istennek a kutyák teljes nyugalommal viselték a legelésző állatokat, akiket egyáltalán nem zavart ez a két fekete-fehér ördög, így teljesen idilli volt a hangulat. Szívesen maradtunk még volna itt Colwyn Bay közelében.
Másnap már a Lake District várt ránk, ami szintén csudaszép és a kanyargós útjairól ismert Északnyugat-Anglia része. Ráadásul végre megérkeztünk Karen és Alex házába, akiket már 5 éve nem láttunk. Aki ismeri Kent, az tudja, hogy Alex a legrégebbi és legjobb barátja és az az ember, akivel a nyugdíjasotthonban is közös szobájuk lesz, ha arra kerül a sor. Ők ketten tűzbe mennének egymásért, az a fajta elszakíthatatlan kapcsolat van közöttük. Nagyon vártuk, hogy újra láthassuk őket. Eredetileg egy hetet terveztünk itt lenni. Hát ez nem egészen úgy alakult…
Olyan 3 óra magasságában érkeztünk hozzájuk. Ők a főúton laknak egy iskola mellett. Angliában a sulinak 3-kor van vége, tehát pont a legnagyobb nyüzsiben értünk oda és parkoltunk le a házuk előtt. Mondhatom, nem kis kavalkádot okozott a gurulócirkusz látványa. Molly osztogatta a puszikat és türelmesen várta, hogy kiengedjük a dobozból. Ricky a maga introvertált módján bekuckózva várta, hogy vége legyen a zsibongásnak és ne rajta legyen a figyelem. Mikor levonult az iskolások tömege és újra csendesebb volt a környék, akkor kiengedtük a kutyákat, és felszabadultan, óriási ölelések közepette üdvözöltük régen látott barátainkat. Amolyan angolosan következett egy csésze tea, ami szükséges és elégséges feltétele volt annak, hogy megbeszéljük a következő lépést. A fejtörést a dolgok sorrendje okozta. Mivel Alexéknak nincs garázsuk, ezért megoldották, hogy a közelben az egyik ismerősnél tárolhassuk a motorokat, amíg itt vagyunk. Igen ám, de nekik is van két idősebb kutyájuk, ezért előbb a kutyákat kell összeszoktatni, mielőtt ott tudjuk őket hagyni, amíg mi leparkolunk. Viszont az ő kutyáik sem egyszerű esetek, mert már nem egészségesek, ezért elvinni őket sétálni egy külön kihívás. Szóval ezt kellett úgy összeszinkronizálni, hogy senki ne sérüljön meg a mutatványban és a csomagok se tűnjenek el, miközben mi kutyázunk.
Szerencsére, mint tudjuk nincs olyan probléma, amit egy jó tea mellett ne lehetne megoldani Angliában. Jövő héten elmesélem, hogy mit sakkoztunk ki és mi minden történt, amíg ott tanyáztunk.