Ott álltunk Ourensében a bérelt ház előtt, egy szűk utcában és iramtempóban elkezdtük lepakolni a motorokat, hogy teret adhassunk a szomszédnak, hogy ki tudjon fordulni a saját kertjéből. Első lépésként kiengedtük a kutyákat a dobozból, és szerencsére azt tapasztaltuk, hogy a szomszéd és a felesége nagy boldogan fogadta Molly örömködését. Akkor még nem tudtuk, hogy jó lesz velük jóban lenni.
Lepakoltunk mindent, és odébb álltunk egy kicsit a motorokkal, amíg a szomszéd kiállt. Kérdeztük, hogy ott maradhatnak-e a motorok, és mondta, hogy nem lesz jó, mert néha jönnek kiszállítók, akik nem fognak tőlünk elférni. Javasolta, hogy egy kicsit odébb van egy buszforduló, ott van hely parkolni. Az az igazság, hogy amikor az egész életed egy járműtől függ, ami nem mellesleg az összes vagyonodat is képviseli, akkor azt nem szívesen hagyod őrizetlenül. És persze, statisztikailag valószínűleg nagyobb biztonságban lett volna ebben a faluban otthagyni egy éjszakára a motorokat az utcán, mint egy nagyvárosban parkolni akár egy órát, de valahogy nem fűlött hozzá a fogunk.
Nézegettem ott a szögeket, hogy esetleg, ha másképp parkolunk, az működne-e, de a szomszéd csak rázta a fejét, tekintve, hogy angolul egy mukkot sem tudott. Végül előkerült a google fordító és megkérdezte, hogy meddig maradunk. Mondtuk, hogy 3 éjszakát. Kérte, hogy várjunk és bement a házukba. Kisvártatva visszajön az asszonnyal és mutogat, hogy álljunk be a garázsukba. A szívem mélyéig meghatódtam és más választás híján elfogadtuk ezt a nagylelkűséget. Ekkor persze még meg kellett beszélni egy pár technikai részletet, mint például, hogy lesz nyitva a kapu, mennyit akarunk jönni-menni, és ebben továbbra is a google fordító volt segítségemre. Mivel még mindig esős idő volt, ezért nem terveztünk nagy kirándulásokat, csak egy napra, hogy megnézzük a várost. Jó ez a modern technológia és hálás vagyok googli barátomnak, bár nem vagyok benne biztos, hogy mindent jól fordított, mert amikor az asszony elkezdett mesélni, hogy milyen régi a házuk, és én visszakérdeztem valamit, akkor az volt a válasz, hogy Ő nem olyan öreg, csak a ház…. Azóta is azon gondolkozom, hogy mit mondott neki googli és hogy nem sértettem-e vérig akaratlanul. De távozáskor kaptam puszit, szóval csak megbocsájtott 😊
Ourense környéke egy olyan meséből való, ahol a sok zöld meredek hegyoldalból random nőnek ki a magasra épített családi házak. Van egy-kettő kastély jellegű óriás is, de a többsége nem azért magas, mert nagy az alapterülete, hanem a hegyoldal meredeksége miatt. Észak-Spanyolországról összességében az volt a benyomásom, hogy rendkívül gazdag: dús, zöld növényzet, gyönyörű házak, precízen karbantartott kertek. Már nem az a mediterrán hangulat és lazaság, mint délen.
A mi házunk nem is a hegyoldalban volt, mégis “meredek” volt. Egy három hálószobás lakást képzelj el, aminek az előszobája volt egyben a konyha, lent volt még egy fürdőszoba és egy jó méretű nappali, az emeleten pedig a három háló. Az egész elég sötét volt, mert mint említettem egy nagyon szűk utcában voltunk, és még napos időben sem tudott sok napsütés beszökni az ablakokon. És hogy miért volt meredek: a fenti részhez egy csigalépcső vezetett, amin a lépcsőfokok magasan és sűrűn tagolódtak egymás felé egy olyan szűk lépcsőfordulóval, ahol nekem alig fért el a vállam. Vagyis: óriásit kellett lépni felfelé, ráadásul szinte magad alá és mindezt oldalazva. Lefelé még nagyobb rémálom volt. Ezt az én térdem nem szerette, és csomagot sem nagyon tudtunk volna oda felvinni. A kutyák anatomiája meg egyértelműen nem erre épült. Újabb megoldandó feladat: hol aludjunk. A vége az lett, hogy a nappaliban odébb toltuk a dohányzóasztalt, elővettem a kempingfelszerelésünket és felfújtam a gumimatracunkat. Persze ennél nagyobb bajunk ne legyen, de azért bookingon nem kap csillagos ötöst. Én meg úgy fogok rá emlékezni, mint gyönyörű környék, hangulatos falu, jó fej szomszédok, mi meg jót kempingeztünk a házában. Azt hiszem hiányzik már a napsütés is…
A szülinapomat már Leonban ünnepeltük. Ehhez azonban át kellett kelnünk a Cantabri-hegységen. Hát gyerekek! Olyan hideg volt itt még április elején, hogy amikor megálltunk egy benzinkúton, akkor szó szerint az összes ruhánkat magunkra vettük, nagykabát, esőkabát beleértve. Esküszöm hidegebbnek éreztem ezt most, mint Andorrát, de lehet, hogy csak azért, mert nem voltunk rákészülve lelkileg. Szerencsére mire leereszkedtünk a hegyekből és elértük Leont, addigra már ragyogóan sütött a nap és sikerült újra felmelegedni. És a napsütés kitartott mindkét nap, amíg ott voltunk, így volt alkalmunk várost nézni. Leon környéke elég indusztriális, nagy gyárépületek, pöfögő kémények. Ám a város maga az nagyon szép. Mint Spanyolországban mindenhol, itt is rengeteg a templom, meg a történelem. A legjobban egy Harry Potter képivilágát idéző épület tetszett, Casa de los Botines, ahol ma már kiállításokat rendeznek. A vár előtt volt egy szobor, ami csak úgy hívogatott, hogy fotózkodjak vele. Épp egy idősebb házaspár sétált arra, miközben Ken kereste a megfelelő beállítást. Megálltak, türelmesen megvárták, míg elkészül a kép, majd jeleztem, hogy átadom a helyem. Mire mondták, hogy nem, nem, csak azért vártak, hogy ha akarunk közös képet Kennel, akkor szívesen segítenek. Nem először kaptunk kéretlen segítséget. Ilyenkor mindig melegség önti el a szívemet, hogy vannak még figyelmes emberek. Ők persze nem tudják, hogy nálunk ez a rutin része. Rutin, hogy Ken lövi a képeket a “szobraimról”, rutin, hogy szelfizünk egy jó háttér előtt, és ilyenkor nincs szükség segítségre. De a gesztus nagyon kedves.
Leonban csak két éjszakát terveztünk, mert már robogtunk is tovább Santander felé. Tudom, már megint olyan sürgetettnek érződik az utunk a téli nyugi után. Bevallom én ezt élvezem. Imádok úton lenni, motorozni, új helyeket látni, benyomásokat szerezni, vagy csak csendben ülni a motoron és jelen lenni, figyelve a forgalmat, és Kent meg Mollyt magam előtt. Kennek kicsit más igényei vannak, mert neki fárasztóbb az állandó úton levés és persze nem segít a könyv megírásában. Azt kell mondjam, hogy még ennyi idő után is keressük az egyensúlyt, amit néha az időjárás és egyéb faktorok is befolyásolnak. Például az volt a terv, hogy április végéig még Spanyolországban leszünk, jól bejárva ezt a vidéket. Rengeteg a látnivaló a hegyeken át a tengerpartig, a portugál határtól a franciáig.
Santander mellett Somoban találtunk szállást, amit szokás szerint pár napra foglaltunk, gondolva, ha tetszik, akkor maradunk egy pár hetet. Somo hasonló érzést sugárzott, mint El Palmar: tengerpart, szörfözők, hétvégén nagyobb élet, mint hétközben. Olyannyira, hogy a boltok és bárok nagyrészt zárva voltak hétfőtől csütörtökig. Az időjárás előrejelzés szerint volt két jó napunk, mielőtt újra esősre fordult az idő. Gondoltuk azt kihasználjuk, és egy napot szánunk Santanderre a másikat pedig egyéb látványosságokra. Igen ám, de mire a szállásra értünk már olyan ramaty állapotban volt a hátsó fékem, hogy hallani lehetett a fémek súrlódását. Meg is néztem, hogy hogy áll a kilométer óra, nem aktuális-e még a 20 ezres szerviz, ha már szerelőt kell keresnünk. Azonban még csak 18 ezer volt az óra állása. Nem kockáztathattam, meg kellett csináltatnom még a kötelező szervíz előtt a féket. Abban maradtunk Kennel, hogy ehhez nem visszük márkaszervízbe, jó esetben egy fékbetét cserét bármelyik szervíz elvállal. (Tudom, magam is megcsinálhatnám, de se eszköz, se hely, se tudásom nincs hozzá, az az igazság.)
Internet elő, kerestünk a környéken egy szerelőt és küldtünk neki üzenetet, hogy mikor tudna fogadni. Estig nem érkezett válasz. Régen volt olyan gondolatom, hogy valami olyan businesst kialakítani, ami kisebb üzleteknek nyújtana ügyfélszolgálatot. Mert ez úgy látszik nemcsak Magyaroroszágon probléma. És persze érthető is, hogy a kisebb cégek “dolgoznak”, ezért nincs idejük ügyfelekkel foglalkozni. (Vagy nem is értenek hozzá, mint például egy mufurc szakember, aki lehet gépszerelő, de orvos is a tapasztalataim szerint.) Miközben pont ezzel ügyfeleket veszítenek.
Másnap úgy döntöttünk, hogy elindulunk Santander felé és benézünk a szervízbe, hátha személyesen több információhoz jutunk. Ez jó ötlet volt. Egy középkorú mosolygós pasi fogadott a szervízben. A nyelvi akadályokat gyorsan leküzdöttük és egy újabb embert tanítottunk meg google fordítót használni. Az ürge nagy vidáman vállalta, hogy másnapra beszerzi a megfelelő fékbetétet és be is szereli. Végül úgy döntöttünk, hogy ott hagyjuk a motoromat, és Kenével túrázgatunk aznap. Ekkor megnéztem a kijelzőjét, és ő már több, mint 19 ezer kilométernél járt. Hogy lehet több, mint 1000 kilométerrel több az ő motorjában? Annyit mentünk volna egy motorral? Igaz, hogy mondjuk boltba vagy közelebbi helyekre csak egy motorral szoktunk menni, de ez ennyire összeadódott? Na erre is oda kell figyelnünk, mert így az ő szervízelése hamarabb lesz esedékes.
Ott hagytuk Hófehérkét és robogtunk Santander felé, magunkba szívva a napsugarakat. Santander, szuper tengerparti város, annak ellenére, hogy nagyon szeles volt. Elmentünk megnézni a királyi rezidenciát (Palacio de la Magdalena), ami egy szép park tenger felőli csúcsán található. A Margit-szigetre emlékeztetett ez a hely. A parkban séta utak, amelyek mentén egyéb látványosságok voltak kiállítva, többnyire a tengeri hajózás történelmével kapcsolatban. Apukámra gondoltam, aki a vitorlás múltja miatt nagy érdeklődéssel van a hajózás iránt. Ő biztosan értékelte volna ezt a helyet. Aztán csavarogtunk még egy kicsit, amíg meguntuk a szelet és hazaindultunk. Nagyon sok motoros parkoló van a városban, sőt egész Spanyolország területén, így a parkolás sosem jelentett gondot.
A szerelő becsületére legyen mondva, hogy másnap már reggel 9-kor üzent, hogy kész a motorom. Boldogan robogtunk is érte, mondván, hogy aznap még sütött a nap, és így lesz alkalmunk ezt a napot is kihasználni. Kemény 40 eurot kért a szerelésért anyaggal együtt. Nagyon hálás voltam neki, örültem, hogy ennyivel megúsztuk. És így aznap már újra két motorral mentünk el a Faro de Cabo Ajohoz (színes világító torony) és Túnel de Laredohoz (ami egy alagút tele falfestményekkel, mintha a víz alatt lennél). Másnaptól már újra esős időnk volt, ezért a legnagyobb csavargást az jelentette, hogy a kutyákkal sétáltunk a tengerparti erdőben. Annak is volt egy hangulata: az erdőben sétálsz és közben hallgatod a tenger zúgását. Arra nem térek ki, hogy a négylábúak milyen csatakosak voltak és én naponta hányszor sepregettem a kis lakást, de el tudjátok képzelni. Ja és láttam egy „vedlő” fát! Biológusok! Ez milyen fa?
Ekkor még nem is sejtettük, hogy a spanyolországi kalandoknak egy héten belül vége lesz.