A családom látogatását követően pár csendes nap következett. Az eső folytatta az esést, Ken folytatta az írást és az egyetlen szívdobogást egy kósza fecske okozta, aki egy pillanatra betévedt a nyitott ajtón keresztül, körbefosott egy pár bútort, majd azzal a lendülettel távozott. Reméltem, hogy a fecske és a madárkaki együtt csak hoz annyi szerencsét, hogy megjöjjön a tavasz, mire ideér Andi barátnőm. Andi rendben meg is érkezett március 20-án terv szerint, ám az eső nem akart elmúlni. Elég nagyvonalakban terveztük csak meg a látogatását, de ez egyikünknek sem jelentett gondot. Szerencsére Ő sem az a fajta, aki megijed az ad hoc programoktól és továbbra is napi szinten lestük az időjárást. Ráadásul némi munkát is hozott magával, így vegyesen kirándultunk és ültünk mindhárman a laptop előtt. Egy hét telt el tök nyugiban: teljesen szinkronban voltunk, mint anno a főiskolán. Amikor dolgozni kellett, akkor dolgoztunk, amikor esett az eső, akkor dumáltunk, amikor nem esett, akkor pedig csavarogtunk.
Eljutottunk Evorába, amit eléggé elmosott az eső. Ez annyi hátrányt jelentett, hogy a főtéren nem volt nyüzsgő kávéházi élet, viszont tökéletes volt ahhoz, hogy meglátogassuk a csont-templomot. A Csehországihoz képest kifejezetten rendezett látványt nyújtott. Nekem Kutna Horáról olyan emlékem van, hogy iszonyat mennyiségű csont van felhalmozva, és bár ott is vannak érdekesen kirakott elemek, itt kifejezetten díszítő jellegű volt a csontok felsorakoztatása. Mutatok képet majd.
Aztán tekeregtünk Tomarban, ami a templomos lovagok erekjéivel volt tele. A vár egy részét felújították, míg a másik részét meghagyták. A kettő kontrasztja fenomenális látványt nyújtott. Ráadásul az építészeti stílusok is keveredtek a vár falain belül. Hangulatos volt a magas dombon lévő várból leereszkedni a folyópartra a szűk macskaköves utcákon keresztül. Ezt már csak egy újabb látvány tetézte: a folyóban ott lubickolt egy fekete hattyú, fittyet hányva a városi forgatagra.
Andival kettesben voltunk Nazaréban, ahol hősiesen felgyalogoltunk a tengerpartról a szikla tetejére, ahol a látványon kívül egy nyüzsgő óváros fogadott, persze tele ajándékboltokkal. Itt megint az épületek fogtak meg (lehet, hogy építésznek kellett volna lennem?), amik közül egy pár olyan közel épült a szikla szélére, hogy ha ott kivisz valamit a huzat, akkor az biztosan a tengerben landol és örökre elveszik. A legnagyobb benyomást rám és szerintem Andira is egy meglepetés látogatás tette, amit egy rövid megállónak szántunk Nazaré felé. Egy újabb kis középkori város volt Obidos, ahova gondoltuk odaúton „beugrunk”. A világ legjobb döntése volt.
Obidos nem csak látványosságában, de hangulatában is verhetetlennek bizonyult. Biztos segített, hogy éppen csokoládéfesztivál volt, de igyekeztünk magunkat visszafogni. 😊 Sőt, csokit nem is ettünk végül, most, hogy belegondolok. A városkapun kívül találtunk egy nagy szabadtéri parkolót, amiben bőven volt hely. Szerencsére a csoki-fesztivál ellenére is kevesen voltak, azt hiszem ez igazán nem főszezon, és persze hétköznap délelőtt volt. A városban sok amerikait hallottunk, ami valószínűleg nem újdonság a helyieknek, mert kifejezetten jól beszéltek angolul minden boltban. Obidos az internet szerint a könyvesboltjairól híres, ám ezek nem hagyományos könyvesboltok. Mindegyik valami üzlettel egybekötött vendéglátó egység. Volt itt szardínia bolttal egybekötött libri, borkostoltatás a könyvespolcok között és persze az ajándékboltok minden formája. Mi is elcsábultunk egy kis üzletben, ahol egy fiatal lány játszott az elektromos hegedűjén modern dallamokra. Itt éppen valami rántott batyukat lehetett kapni, aminek a tésztája krumplipürével kevert halfilé szerűség volt, és persze mellé a helyi bor. A borról lemondtunk, a batyu nem volt rossz, de nem repetáztunk belőle. A hely hangulata azonban nagyon pozitív volt, már azért is megérte.
Felturbózva az energiaszintünket kerestük, hogy hol lehet a várfalra felmenni, mert láttuk, hogy azon szó szerint körbe lehet sétálni a várost. Fogalmam sincs, hogy megtaláltuk-e a hivatalos feljárót vagy az létezik-e egyáltalán. A lépcső, ahol a legtöbben közlekedtek ugyanis nem tűnt túl felhasználóbarátnak. De lehet, hogy itt is a spanyolosan spártai mentalitást képviselték, és azt gondolták, hogy aki fel tud menni, menjen. Ez utóbbi az egész várfalra igaz volt. Abszolút járható volt annak, aki nem tériszonyos. Ugyanis semmi korlát nem volt a falak mentén. Ettől persze még látványosabb volt az, ami a várfalakon belül látszott: a szűk utcák, a testközeli hátsókertek, amikről az volt az érzésed, hogy beugorhatnál bármikor, ha lemersz 3-4 méterről ugrani. Túléltük! Még a korlát nélküli lépcsőt is, ami még nekem is meredeknek tűnt, pedig nem vagyok tériszonyos. Ezt megünnepelve még egy feladatunk volt: meg kellett kóstolni a helyi népszerűségéről híres Ginjinhát, vagyis meggylikőrt. Először valami nagyon hivatalos helyet találtunk a kostolóra, ahol pont jól jött, hogy még előszezon van, mert így volt kedve és ideje csacsogni velünk a kolleginának, aki kóstoltatott. Megtudtuk, hogy ezt a likőrt egy speciális fajta meggyből készítik, ami csak itt terem. Van meggylikőr északabbra is, de az nem ugyan ilyen. Mesélt arról, hogy ennek az italnak is vannak olyan változatai, amit gépi feldolgozással készítenek, de annál ízletesebb a kézi szedésű és persze van hosszabban érlelt változata, valamint lehet még fokozni az ízt attól függően, hogy milyen hordóban és milyen fűszerezéssel érlelik. Kostoltunk a kézi fajtából is, és valóban sokkal zamatosabb volt. Végül egy-egy apró üveget vettünk, amit Andi a repülőre is fel tud vinni, én pedig, hogy Kennel is megkóstoltathassam. Halkan megjegyzem, hogy nem esett tőle hanyatt, ezért rám maradt a feladat, hogy az üveg fenekére nézzek. Szerencse, hogy csak egy kis üveggel vettünk neki.
Már a városkapunál voltunk, amikor egy nagyon apró kis boltocska ablakában újabb kostoltatást láttam, amit nagyon hagyományos módon csokiból készült feles-pohárban tett az üzlet tulajdonosa. Bár már nem akartunk többet kóstolni, valamiért azt éreztem, hogy itt is meg kell állnunk. Jól tettük, mert egy velünk egyidős férfi árulta a saját kertjében termett Ginjinhát. Azt kell mondjam, hogy ebből még a legolcsóbb is százszor zamatosabb volt, mint a nagyvállalati termelésből származó változata. Nem beszélve arról, hogy ő is beszélt egy kicsit a családi vállalkozásról, igaz, hogy amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, akkor hirtelen témaváltással már a foci és a politika nyert teret. Obidosról még napokig beszéltünk. Örültünk, hogy felfedeztük ezt a kis gyöngyszemet Portugália szívében.
Volt még egy kirándulásunk a tengerpartra, Lisszabontól délre az Arrabida Nemzeti Parkba. Andi kifejezetten úgy nézte ki, hogy a kutyákat is vihessük magunkkal és egy jót kiránduljunk. Mivel Ken otthon maradt, ráadásul még mindig vizes volt a talaj mindenhol, végül a kutyák is otthon maradtak. Így aztán újra csajos napot tartottunk, és végre megittunk egy Sangriát a tengerparton. Nem mondom, hogy ekörül forog az életem, de jó érzés volt: nyugi, tenger, ital. Aztán végre az utolsó két napban előbújt a napocska és így tudtunk csavarogni a ház mögötti erdőben, ahova már a kutyák is jöttek. Belegondolva Andi az egyik legrégebbi barátnőm (igaz, mindketten naggggyon fiatalok vagyunk, hogy ezt így kijelentsem 😊) és persze van, amikor intenzívebb, van amikor ritkább a kapcsolat, hiszen Ő is szerteszét van a világban. De hogy mi mennyit tudunk dumálni ennyi év után is!? Ha Ken írna erről az egy hétről, akkor biztosan más lenne ez a beszámoló, de szerencsére nagyon toleráns és kibírta az egy hét állandó duruzsolást.
Andi végül 28-án elköszönt és nekünk még volt két napunk arra, hogy lefogyasszuk a hűtőt, amivel valahogy már megint túl jól álltunk. Kivéve kenyeret… kenyerünk az nem volt, de már nem is nagyon akartunk venni, úgyhogy jött a kreatívkodás: mondvacsinált pita tészta görögjoghurtból és lisztből, amit megtöltöttünk mindenféle maradékkal: virsli, gomba, sonka, sajt, stb. Palacsinta, amibe került édes és sós töltelék egyaránt. Aztán volt még zabkásánk, meg rizsünk, amik szintén feldolgozásra kerültek. Ahhoz képest, hogy anyuék egy táskányi ruhától megszabadítottak azt hittük, hogy majd királyok módjára tudunk pakolni. De nem! Nekünk sikerült ismét csurig megtölteni minden táskát. Ne kérdezd, hogy mivel….
Március 31-én költöztünk ki és álltunk tovább. Örültem volna, ha a tulajok átnézik a házat, de nagyon bátran magunkra hagytak kiköltözéskor, így velük többet nem találkoztunk. Remélem mindent rendben találtak, igaz a vizes falak kezdtek beérni: vagyis megjelent a penész a fürdőszobákban és a hálószobában is. Az utolsó pár napban végre elállt az eső, így őrült szellőztetésbe kezdtünk. Remélem nem hagytunk túl nagy gondot magunk után. Portugália ebből a szempontból nem volt kegyes hozzánk. 6,5 hetet töltöttünk ott összesen, és egy kezemen meg tudom számolni, hogy abból hányszor sütött a nap. Sajnáltam a helyieket, mert iszonyat árvíz volt mindenhol, és állítólag hagyományosan április az esős hónap, tehát még számítottak esőzésre.
Nekünk még volt 3 éjszakánk Portó közelében, amikor egy nap kivételével megint esett. Azon az egy napon gyorsan meglátogattuk Bragat. Braga is az a város, ahol nagyon sok a látnivaló épület. ezért eléggé lejártuk a lábunkat. Szépen körbe lehet sétálni, és mivel végre jó volt az idő, élvezetes napot töltöttünk el. A másik napot mosással és szálláskereséssel töltöttük. A szállásunk amúgy egy fura telekviszonyokkal rendelkező kis farm volt, rengeteg háziállattal (kacsa, kecske, lovak, cica, kutya). Nagyon büszke vagyok magunkra, hogy mindezt egy macskakergetéssel megúsztuk! Azért mondom, hogy fura telekviszonyok, mert látszólag teljesen random módon voltak kerítések és házikók kialakítva a telken belül. És nem a háziállatoknak, mert azok mindenhol szabadon voltak. Mi egy átalakított magastetős istállóban kaptunk szállást, ahol egy óriási térben volt két nagy franciaágy, egy konyha és egy hosszú étkezőasztal. Ja meg egy örlőmalom… Ne kérdezd 🙂 Mindezt egy meglehetősen heves és hangos patak partján. Igazából hangulatos volt.
A tervek szerint még 4 hetet akartunk eltölteni Észak-Spanyolországban. Ourense volt az első célállomásunk, és az odavezető út mesés volt. Visszalépve Spanyolországba valami megkönnyebbülést éreztünk és a természet ezen a részen lenyűgöző. Minden zöld, újra hegyek között kanyargó utak, nyugodtabb vezetők… Ja igen: Portugáliában rendkívül agresszíven vezetnek az emberek. Konkrétan letolnak a belső sávból, ha lassabban mész, mint ők. A nyári M7-es Balaton érzés… Más téma, de ha már jellemzem Portugáliát, akkor becsületükre legyen mondva, hogy nyilvános WC-ből nincs hiány, és annak ellenére, hogy ingyenesek, mindenhol van WC papír és szappan és elfogadható tisztaság. Ezt muszáj megjegyeznem, mert nagyon pozitív volt!
Ourensében egy önálló házat talált Ken a bookingon. Ugye a keresési feltétel: konyha, biztonságos parkolás, kert, és újabban fűtés. Papíron nagyon jól nézett ki ez a ház. És amíg oda nem értünk varázslatos volt minden. A várostól kb. 20 kilométerre volt ez a kis zsákfalu, amit minden oldalról erdő övezett, a házak ősrégiek, az előkertekben még ott ágaskodtak az oszlopokon álló hagyományos gabonaraktárak. A falu központjában pedig azok az utcai kondigépek, amiket otthon is lehet látni. Elképzeltem, ahogy a gazdák befejezik a napi munkát és utána kimennek edzeni. Legalábbis nem azt a hangulatot sugallta a település, hogy tele lenne fiatalokkal… A falu szűk utcáiban lavírozva megtaláltuk a házunkat, ami szó szerint a falu végi utolsó előtti ház volt, és egyből kiderült, hogy se kertje, se garázsa.
A falu utolsó házánál nyitva volt a nagykapu, mert a tulaj éppen pakolta fel az utánfutóját és állt volna ki a kertjéből, ha elfért volna a motoroktól. Hova álljunk? Hol fogunk parkolni, amíg itt vagyunk? Miért írta a kedves bérbeadó, hogy van kert és parkolási lehetőség, amikor egyértelműen nem ez volt a helyzet? A mesébe illő falusi hangulatot némiképpen átvette a pulykaméreg az agyamban, és kétségbeesetten kerestem a megoldást. Ahogy nagymamám mondta mindig: „úgy még nem volt, hogy sehogy se.” Jövőhéten elmesélem, hogy mi lett a vége és hogyan találtunk közös nevezőt a szomszéddal.