Az El Palmarban töltött egy hónap igazi csemege volt. A tengerparti hangulat, a hőmérséklet és a kis ház, mind tökéletes összetevők voltak. Itt már kicsit drágább volt az élet, mint a keleti vidékeken, de megérte. Eltelt az egy hónap, és mivel semmi kerti szerszámunk nem volt, a csalán már néhol térdig ért. A házigazdánk egyszer sem nézett felénk, biztos gondolta majd szólunk, ha akarunk valamit. Végül indulás előtt egy nappal eljött a pénzért és hozott nyolc darab házitojást. Elmondhatom, hogy Molly csirkefelügyelete meghozta az eredményét: szép és finom tojások voltak. Nem olyan erős föld ízzel, mint amiket Paultól kaptunk a barlangban és méreteikben is szabályosabbak. Nagyon kedves gesztus volt, csak egy kérdés merült fel: hogyan fogyasszuk el őket indulás előtt. Még főtt tojásként is kihívás lett volna becsomagolni, mert már megint annyi mindent felhalmoztunk, hogy a „konyhás hátizsákot” alig tudtuk bezárni.
A következő úticélunk már Portugália volt, amit nagyon vártam. Ugyanis egy pár éve konkrétan oda akartam költözni. Ráadásul pár napra voltunk attól, hogy kedvenc ikertestvérem és családja meglátogasson minket. A feladat tehát az volt, hogy hat embernek, két kutyának és két motornak meg egy autónak keressünk biztonságos szállást pár éjszakára. Nem volt egyszerű feladat, mert Portugáliában lényegesen kevesebb a kutyabarát szállás. Valamint azt tapasztaltuk, hogy a szállások többsége csak szezonban foglalható, és lássuk be február még nem számít annak. Végül találtunk egy apartmant Albufeirától nem messze, ami közel volt a tengerhez és látszólag még zöld terület is volt a környéken. Ez a foglalás sem volt sima ügy, mert bár kutyabarátnak volt hirdetve, oda volt írva, hogy a házikedvencekért pluszt számolnak fel. Ezt megszoktuk, ám sajnos azt nem mindig írják oda, hogy mennyi az annyi. Ebből a szempontból a booking. com-nak van hova fejlődnie, mert nem is tudsz ráüzenni a tulajra foglalás előtt. Mivel nehezen találtunk megfelelő szállást, lefoglaltuk gondolva, hogy általában 10 euro körül szoktak kérni. Visszaírt a szállásadó, hogy 25 euro per kutya per nap. Hát azt hittem lehidalok. A booking ügyfélszolgálata csak a vállát rángatta, mondván, hogy jogában áll. Mi meg ott álltunk, hogy ez így közel megduplázza a szállás költségét. Végül Ken egyezkedett a szállásadóval és lementünk napi 10 euro per kutya szintre, ami már reálisabb volt. Cserébe viszont küldött egy olyan dokumentumot, amin minden berendezést kilistázott fényképpel és elkért 250 euro foglalót, hogy ha csak egy tányér is eltörik, akkor azt abból levonhassa. Kesernyés volt a szájíze ennek a foglalásnak, de legalább volt szállásunk.
Február 17-én átléptünk Portugáliába. A tájkép újra változott. A növényzet itt is zöld volt, de már sötétebb zöld, mint Cadiz környékén. A talaj egyenetlen, ám nem a hegyek és sziklák miatt, hanem mintha a mezők rakoncátlanul felgyűrődtek volna itt-ott. A házak jobban a városok köré csoportosultak, és a köztük lévő terület teljesen lakatlan volt, sehol egy farm, vagy gazdálkodásnak jele. A lakást könnyedén elfoglaltuk, és a foglalás körüli nehézségek ellenére, végül is minden rendben volt a szállással. Na jó, fűtés nem volt benne, ezért nagyon vártuk, hogy Fanniék is megérkezzenek, hogy együtt gyorsabban bemelegítsük a lakást 😊. Volt a közelben egy Lidl, ahol végül is csak aznap estére vásároltunk, mert tesóm két tinédzser fia éppen komoly edzésben van, és fogalmam sincs, hogy mit esznek, mit nem. Azt megállapítottuk, hogy valamennyivel drágábbak itt az élelmiszerek, mint amihez Spanyolországban hozzászoktunk.
Másnap végre újra láthattam az én ikertestvéremet! Meg a két gyönyörű unokaöcsémet, akik már az égig érnek és persze a sógoromat, aki nagyon rendesen szó nélkül elviselte a kutyákat pár napig a családja kedvéért. Kimondhatatlanul jó volt megölelgetni őket. Nem terveztünk különösebb programot, csak együtt akartunk lenni. A fiúk szerintem kifejezetten örültek, hogy a kötelező lisszaboni városnézés után, amit az előző nap letudtak, végre zavartalanul focizhattak a tengerparton. Mi meg nagyokat sétáltunk és dumáltunk a húgocskámmal.
Egyszer a nagy dumálás közepette észre sem vettük, hogy már későre jár és áradásnak indult a tenger. Az egyik hullám pont akkor ért el minket, amikor egy tengerparti ház tövében voltunk és nem tudtunk hátra lépni, hogy megmeneküljünk a hullámok elől. Olyanok voltunk, mint két esetlen tyúk. Láttuk, hogy jön a víz, felkenődtünk a falra, mint két palacsinta, de így is térdig vizesek lettünk, mindezt persze cipőben és hosszúnadrágban. Majd körbe néztünk és megállapítottuk, hogy kb. 5 métert kellett volna futni a fal végéig, ahol megúszhattuk volna szárazon. A kutyáknak több esze volt, ők szárazon néztek vissza ránk az épület sarkából értetlenül. Hát könnyesre röhögtük magunkat a saját bénaságunkon. Fél éve vagyunk úton és kifejezetten bírjuk egymás társaságát Kennel, ám ez jó emlékeztető volt, hogy mennyire hiányzik a családom és hogy milyen jó másokkal is megélni bizonyos élményeket.
Gyorsan elszállt ez a pár nap és mint mindig megint az utolsó pillanatra hagytuk a következő szállásunk megtalálását. Most Lisszabon környékén kerestünk egy hónapra valami nagyobbacska házat, mert március közepére újabb látogatókat vártunk. A szokásos módon kereső oldalak és facebook csoportok tömkelegét nyálaztuk át. Voltak kiadó szállások, azt is elfogadtuk, hogy itt már más az ár fekvés, mégsem akaródzott a megfelelő háznak szembe jönnie. Ami állatbarát volt, ott más állatok is voltak. Egyik helyen azt írták vissza, hogy a kutyáknak mindig pórázon kell lennie a csirkék miatt. Belegondoltam, hogy egy hónapig csak pórázon mehetnek ki, akkor ennyi erővel már egy apartmant is bérelhettünk volna, ami általában sokkal olcsóbb. Végül rám írt egy fiatal srác, hogy nekik van egy üres nyaralójuk Lisszabontól egy órányira és van benne minden, amit igényként leírtam a facebookon. Őszintének tűnt, nem erőltette a foglalót látatlanban, és egyből írta a címet meg a telefonszámát. (Ez csak azért érdekes, mert facebookon rengeteg a csaló és azok általában nem ennyire nyitottak az információk átadásában, és onnan lehet tudni, hogy egy nemlétező házra próbálnak meg foglalót kérni.) Mivel másnap már ott is aludtunk volna, ezért megbeszéltük, hogy egyből odamegyünk és kb. délután háromkor ott találkozunk.
Az északra vezető út eseménytelen volt, Ken szerint unalmas tájképpel. Már kevesebb, mint egy órányira voltunk a nyaralótól, amikor belevágtattunk egy nagy esőfelhőbe. A dézsából ömlő eső csurig áztatott, hiába álltunk meg hamar a vízhatlanokat felvenni. Annyira lelassított a heves eső, hogy bő fél órát rátett az eredeti érkezési időnkre. Miguel és anyukája már vártak minket és hozták az esernyőt, ahogy szálltunk le a motorokról. Mi ennél vizesebbek már nem lehettünk, de a gesztust értékeltük. Aztán becsörtettünk a házba, ami ilyenkor szégyenletes látványt nyújt: mindenünkből folyik a víz, tócsát hagyva az összes lépésünk nyomán. Már a bejáratban megpróbáltunk levetkőzni, hogy ne trappoljunk végig a házon. Ennek az lett az eredménye, hogy olyan adag vizes ruhát hagytunk az ajtóban, hogy az előszobaszőnyeget még három napig szárítgattuk utána.
Ezzel le is lőttem a poént. Kivettük, maradtunk, eszünk ágában sem volt tovább állni a szakadó esőben. A ház tényleg minden igénynek megfelelt: három hálószoba, nagy nappali és óriási konyha, gyönyörű kert, még medence is volt. Igaz, hogy azt nagyon nem tudtuk kihasználni, mert az eső vígasztalhatatlanul ömlött az égből és az előrejelzések szerint nem is tervezte abbahagyni belátható időn belül. Hamar megtapasztaltuk a ház egyetlen hátrányát: nem volt benne fűtés. Megszárítani a vizes ruháinkat közel lehetetlen volt. Miguelék hagytak ott egy kis elektromos radiátort, azon lógott mindenünk. Ken egy nagyon hatásos kártyavárat épített a radiátor köré állított székekből és az azokon egyensúlyozó sátorrudakon száradó ruhákból. Viszont a kinti eső és a benti levegő egy szigetelés nélküli házban olyan párát generált, hogy konkrétan voltak napok, amikor még a WC papír is vizes volt. Drukkoltam, hogy ne penészedjen be a ház, amíg ott lakunk. Ismét elmormoltam egy imát, hogy ilyen gondom már nincs (igaz, hogy házunk sincs).
Az első nap más érdekességeket is rejtett. Minél jobban körülnéztünk a házban, annál egyértelműbbé vált, hogy ez a bérlés egy elég ad hoc ötlet volt. A hűtőben még a bontott joghurt is ott maradt, és a fagyasztó is tele volt. Nem tudom, hogy mikor tartózkodtak ott utoljára, mert semmi nem volt romlott, viszont a ház kutyahideg volt… Egy elkapott félmondata az anyukának arra utalt, hogy még ágyneműt sem cserélt, szóval azzal kezdtük, hogy a törülközőket és az ágyneműket mind leszedtem és újakat raktam ki. Ezek ellenére aznap csak örültünk, hogy tető van a fejünk felett.
A beköltözésünket követő két hétben amúgy meg volt a szórakozásunk. Egyrészt mert nem mindig volt villanyunk, másrészt meg éppen meghirdették a házat eladásra. Ezek így összességében okoztak némi munkát. A ház biztosítékai nem bírták a terhelést, ezért rendszeresen elment az áram. Egy darabig vissza tudtuk csalogatni a főbiztosíték visszakapcsolásával, ám egyik reggel az sem segített. Jeleztük is a házigazdának, aki valamit egyeztetett a szolgáltatóval, és megnyugtatott, hogy két nap múlva jönnek bővíteni a rendszert. Mondtuk az remek, de addig mi megfagyunk, a fagyasztó pedig leolvad. Délután 5-ig ment az üzengetés és a vége az lett, hogy elküldték az összes adatukat, hogy mi egyeztessünk a szolgáltatóval közvetlenül. Hát ismertek: mint kutya a csonttal, addig mentem, amíg találtam egy „külföldről” is hívható telefonszámot a szolgáltatóhoz (amit a magyar SIM kártyánkról is tudtunk hívni), majd valakit, aki akart angolul beszélni és onnan még két nekiugrásra végre beszéltem egy szerelővel, aki ki is jött egy órán belül és elhárította a hibát. Köszönöm a lehetőséget, hősnek éreztem magam ezután!
A másik folyamatos elfoglaltságot a háznézők állandó jövés-menése jelentette, akik sokszor szó szerint egymásnak adták a kilincset. Szerencsére volt egy ingatlanügynök velük, de ettől mi azért nem dőlhettünk hátra, hanem tartottuk az állandó rendet és Mollyt pórázon. Végül megkértük a házigazdát, hogy március 10-e után már ne legyen népvándorlás a házban, mert akkorra vártuk a szüleimet és tervezni szerettünk volna velük programokat. Szóbahozta a kompenzációt a kellemetlenségekért, mi meg nem átallottunk plusz egy hét tartózkodást kérni. Így megegyeztünk abban, hogy március végéig maradunk. Ez nekünk tökéletes volt. Március 9-én még volt egy „nyíltnap”, amikor reggel 9 és este 6 között megállás nélkül volt látogató. Sajnos egész nap esett az eső, így az eredeti tervünk, hogy aznap kirándulunk a kutyákkal, nem tudott megvalósulni. Meglehetősen hosszú volt az a nap, főleg Mollynak, akinek minden látogató megdobogtatta a kicsi szívét. Szerencsére ez volt az utolsó, amikor rendelkezésre kellett állnunk. Ezután ismét a családé volt a főszerep.
