Nem is volt baj a korai ébresztő, mert a reggel további részét a következő szállásunk keresésével töltöttük. Lehetőleg valami olyat, ahol megint egy hónapot tudunk maradni. Végül Cadiztól délre találtam egy kis házat, saját kerttel, aminek elfogadható volt az ára. Megbeszéltük, hogy először csak két éjszakára foglalunk, és ha tetszik, akkor maradunk. És hogy mennyire körbe kell nézni az interneten? Az egy havi foglalás 1000 euro lett volna. A két éjszakára közel 250 eurot írt az Airbnb. Normálisak ezek? Próbáltam ezt a szállást más weboldalon is megtalálni, kevés sikerrel. Viszont találtam egy oldalt, ami összehasonlítja az adott szállás árait különböző oldalakon. Tehát ha valaki regisztrálta a saját kiadó lakását bookingon, Airbnb-n meg szállás.hu-n, akkor ez az oldal megmondja, hogy melyiken az olcsóbb. Innen tudom, hogy más oldalakon ez a ház nem szerepelt, viszont, ha erről a közvetítő oldalról kattintottam a linkjére, akkor már csak 175 euro volt a két éjszaka. Láss csodát! Ez így is több volt a napi keretnél, de reméltük, hogy tetszik, és akkor már egy hónapra közvetlenül a szállásadótól tudunk foglalni, ami behozza az árát. Lefoglaltuk. Sevillától 1,5 órányira volt a házacska, és csak délután 3-tól lehetett beköltözni. Délben elindultunk Sevillából és azon gondolkoztunk, hogy mivel töltsük a plusz 1,5 óránkat.
Az odavezető út megint egy újabb képét mutatta meg ennek az országnak. Mindenhol dús fű, barna tehenek és lovak legelésztek a dombokon. Délután 2 körül értünk oda, így gondoltuk körbenézünk a környéken. A szállásunktól tovább gurulva 500 méter múlva már a tengerparton voltunk, és tudtuk, hogy jó helyen vagyunk. A parton lakóautók sokasága parkolt, a tengerben szörfözők, a bárokban hippik iszogattak. Az egésznek volt egy szabadságot sugalló hangulata. Január közepén ennél többet nem is kívánhattunk volna. Sokan voltak kutyával, és látszott, hogy egy igazi digitális nomád paradicsomba érkeztünk. Gondoltuk a szabad óránkban eszünk valamit. Az egyik bárban le is ültünk egy pizzára, meg rendeltünk még két töltött batyu féleséget, amit ott a tulajdonos ajánlott. Mondta, hogy érdemes csípős szószba mártogatni és mutatta a házi szószukat, amiből vagy tucatnyi volt kinyitva kostoltatásra. Nekem persze sikerült egy olyat választani, amiből nem volt bontott, de nagyon rendes volt és hagyta, hogy kibontsam.
Az ebédet követően egy fiatal lány várt a szállásunknál, a tulaj nem volt otthon. A kis házhoz először egy nagy kapun kellett bemenni, és a kapu mögött több kisebb nagyobb bungalót is találtunk, mindegyiket saját kerttel. A közös területen csirkék kolbászoltak, az egyes kertek kapui szinte mind nyitva voltak. A mi házunk eléggé hátul volt. Amikor beértünk a saját kertünkbe, akkor láttuk, hogy egy kis faház vár ránk. A kapu zárható volt, ami a kutyák és motorok miatt számunkra ideálissá tette. A kert nem volt túl nagy, de pont elég. A házban volt légkondi, ami fűtésként is szolgált. Ken már első este rávágta, hogy itt maradunk. Én még nem akartam elkapkodni a foglalást, mert ilyenkor szokott kiderülni, hogy kényelmetlen az ágy, vagy nem működik rendesen a zuhany. De nem volt okom a szkeptikusságra. Na jó, nem volt minden tökéletes, mert a kertben szépen termett a csalán, meg néhány esős nap után éreztük a penész szagát valahonnan, de ez az ára annak, ha az ember télen egy nyaralóban lakik. Ilyenkor örülök, hogy nincs házunk és ilyen problémáim nem lehetnek. Tudom a penész nem hangzik túl jól, de egy hónapra elfogadtuk, mert amúgy tökéletes volt. Méretben is megfelelt, pedig az eddigiekhez képest igen apró volt. Egy pici hálószóba, a hozzátartozó fürdőszoba, nem túl nagy nappali, egy kényelmes konyha, pont elég volt kettőnknek. A kutyák élvezték a kertet, Molly egyből megtalálta a kis leselkedő lyukat a kerítésen így a csirkék is szemmel voltak tartva. Folyamatosan. Egy panaszuk volt s kölyköknek: itt már nem engedtük fel őket a kanapéra. Hát szörnyűek vagyunk…
A következő napok nagyon idillien teltek. Az időjárás pár esős nap kivételével jó volt és kifejezetten meleg, így minden este nyitott erkélyajtónál aludtunk, vagyis a kutyák jöttek-mentek, amikor akartak. Molly sokszor kint aludt a teraszon lévő kanapén (onnan nem parancsoltuk le), vagy a dobozában. Mindig tudtuk merre jár, mert a kis körme kopogott a padlón. Rickynek nincs akkora mozgásigénye, de róla is mindig lehetett tudni, amikor megérkezett, mert úgy puffant le, hogy beleremegett a faház 😊. A homokos tengerparton sétálni velük egy új élmény volt és nagyon jó érzés. Szerencsére nem vízi kutyák, ezért relatíve kevés homokot vittünk fel a házba. Bár azért így is naponta söprögettem össze a kutya szőrt, mert a fehér padlón minden meglátszott. Újabb plusz pont a kis ház mellett, könnyebb takarítani!
Egyetlen dolog nyugtalanított. Azt éreztem, hogy teljesen elhagyott az erőm és minden fittségemet elvesztettem. Tény, hogy szedtem fel pár kilót (bár nincs mérlegünk, csak a nadrágjaimon érzem), de ennél jobban zavart, hogy egyre nehezebben szállok fel a motorra, amikor utasként megyek Ken mögött. Olyan, mintha neki kellene rugaszkodnom, hogy fellépjek, pedig ez régen nem okozott gondot. Szóval emiatt több időt foglalkoztam az edzéssel/mozgással. Nem taglalom, a velem egyidős barátnőim tudják, miről van szó. Összességében egészségesek vagyunk és ez a lényeg.
Az itt-tartózkodásunk alatt pusztán három kirándulást terveztünk. Egyrészt mert jól éreztük itt magunkat, másrészt meg Ken el akart készülni a könyvei (mert már több könyvre való story van a fejében) vázlatával, hogy amikor újra útra kelünk, már „csak” írnia kelljen. Tudtuk, hogy a március már mozgalmasabb lesz, ezért igyekeztünk szorgosak lenni az „otthon ülős” napokban. Az úticéljaink Cadiz, Tarifa és Gibraltár felé vittek. Cadizt január 24-én látogattuk meg. Már az elhelyezkedése is kacifántos, mert hosszan tengerbenyúló félszigetei úgy szóródnak szét nagyobb vízterületekkel tűzdelve, hogy nehéz eldönteni, hogy a szárazföld öleli körbe a tengert vagy a tenger a földet. Cölöpökön álló, hosszú autóutak teszik lehetővé a földnyelvek közötti átjárást. Az óváros barátságos macskaköves utcái nyüzsögnek a tapaszbároktól. És itt található a világ legnagyobb fikusza. Nem tudom, hogy a Guiness rekord könyvek tudnak-e róla, de én ilyet még biztosan nem láttam. Ha belegondolok, hogy én egy évig sem tudok életben tartani semmilyen szobanövényt, akkor elképzelni sem tudom, hogy ez a példány hogyan élte túl az elmúlt évszázadokat.
Nekünk is tervben volt a tapaszozás, mert a világ ezen részén ez kihagyhatatlan. Végül a híres halpiac mellett találtunk egy helyet, ahol le tudtunk ülni. Volt olyan hely, ahol hosszú sorok álltak a bejutásra várva. Úgy képzeld el, hogy a halpiac minden oldalán egymást érik a tapasz bárok, és mégis kutatni kellett az üres asztalt. A piac már éppen zárt, aminek a sirályok hada nagyon örült és ott tébláboltak a csarnokban nagy tömegekben. Így a sok rikácsoló sirály és a tömött asztalok egy nyüzsgő, mozgalmas hangulatot adtak az amúgy erős halszaggal átitatott légkörnek.
Szerencsére volt angol étlap, mert nem meglepő módon, a menü túlnyomó részben tengeri herkentyűből állt, amit lássuk be, én mértékkel tudok értékelni. Kiválasztottuk azokat a helyi különlegességeket, amiket az internet javasolt (merthogy készültem!) és izgatottan vártuk, hogy mit kapunk. Sorra érkeztek az asztalra a megrakott kistányérok. Rendeltünk tengeri moszatos krokettet, ami szinte neonzöld volt. Rendeltünk „rákocskás lángost” (Tortillitas de Camarones), amiben még a csápok és a fekete szempárok ott figyeltek. Valamint rendeltünk Chicharrones-t, ami lényegében vékony főtt sonkaszeletek hidegen tálalva és kifejezetten jellemző erre a régióra (a sok tengeri kaja mellett). Dőzsöltünk, de azért jól nem laktunk. Nem is az a célja a tapasznak.
A következő kirándulásunk Tarifa felé vezetett, aminek az előzetes kutatása azt a benyomást adta, hogy itt olyan sok látványosság nincs, hacsak nem szörfözni akar az ember. Én arra számítottam, hogy már erős nyoma lesz a kultúrán, a helyi épületek stílusán és az ételeken Afrika közelségének. Nem így volt. Bár szó szerint karnyújtásnyira voltunk, semmi érezhető jele nem volt Afrikának. Közvetlen a tengerparton van egy kisebb vár, aminek a tövében katonás rendben sorakoznak a kompkikötő határépületei, felkészülve az idegenek ki/be léptetésére. Mondjuk úgy, hogy egészen más hangulata volt, mint az Albán kompkikötőnek. Ez adott is egy érdekes kettősséget a rusztikus várfalak és a modern kerítéssel körbevett határátkelő pont között. Szép kis város, sokkal kisebb, mint amire számítottam, ezért nem is időztünk itt sokat. Integettünk Afrikának, ittunk egy kötelező kávét (Ken szerint bűn rossz volt), majd hazamentünk kutyát etetni.
Muszáj megemlítenem azt a hihetetlen mennyiségű gólyát, amit itt láttunk először. Volt olyan útszakasz, ahol minden villanyoszlopon fészkelt egy család. Engem nagy örömmel töltött el ez a látvány, mert valahogy ez is a jó időre emlékeztett. Biztos azért, mert otthon a gólyák a tavaszt jelzik. Repesett a szívem minden egyes villanyoszlop láttán, mire Ken a következő párbeszédet adta elő nekem: „Tudod, hogy ezek a lusta gólyák. Egyik télen Béla odaszólt Ferinek, hogy – én tavaly voltam Afrikában, ott sincs melegebb csak messzebb van. Szerintem idén kibírjuk itt a telet, minek olyan messze menni! – Mire Feri azt válaszolta: – Ha Te mondod Bélám, akkor maradjunk. Az asszony biztos örül ennek is!” Aki kételkedik abban, hogy Kennek van-e elég ötlete a könyvíráshoz, azt megnyugtatom, hogy ez a szösszenet a felszínét alig súrolja annak, ami az agyában forog…
Gibraltár meglátogatásáról megoszlottak a vélemények. Kent egyáltalán nem villanyozta fel ez a lehetőség, én pedig azt mondtam, hogy egyszer járunk erre, én megyek. Tehát jött Ő is. Ez is egy olyan miniállam, amit egyszer érdemes megnézni. Az odavezető út átvitt minket az Arcornocales nemzeti parkon, ami önmagában megérne egy misét. Nem voltak monumentális hegyek-völgyek, inkább lankás fennsíkok, kanyargós utakkal és legelésző Milka tehenekkel. Nyugodtságot sugárzott a környék, ami egy kicsit becsapós volt az utakat illetően. Ugyanis a kanyarok néhol élesebbek voltak, mint amire az ember számított, ezért vezetés technikailag tartogatott meglepetéseket ez a szakasz. Nagyon oda kellett figyelni, hogy ne menjünk bele a kanyarokba túl gyorsan.
Na de Gibraltár! Már elég közel voltunk, amikor elkezdtek feltűnni a GBZ felségjelű rendszámtáblák. A határátkelő előtti városon egy nagyon szépen karbantartott kétszer két sávos út vezet át, a spanyoloktól megszokott tüchtig körforgalmakkal és fűsávval az út mentén. A határátkelőt nagyon komolyan veszik. Kordonok, személyzet, táblák mindenhol. Az volt a benyomásom, hogy a határállomás területe nagyobb, mint az országé, amit védeni hivatott. Kötelező útlevél ellenőrzés, forgalmi ellenőrzés és rákérdeznek, hogy mit akarunk bevinni. Szerencsére nem volt tömeg, így hamar átjutottunk. A határátkelő után egyből a város szívébe ér az ember, nincs semmi féle tekergés, meg bekötő út, ami összeköti a kettőt. Persze hogy is lenne, amikor az egész egy zsebkendőnyi terület. Érdekes módon a jó(bb) oldalon vezetnek, így nem kellett átállítanunk az agyunkat. Lehet, hogy az időzítésünk miatt (hétköznap koradélután, iskolások tömkelege az utcán), de viszonylag nagy forgalom volt az utakon. Milliárdnyi robogó, amik durvábban nyomják az előzéseket, mint az olaszok. Igyekeztünk minél gyorsabban parkolóhelyet találni, hogy kimeneküljünk ebből és inkább gyalog járjuk be a környéket.
Természetesen első dolgunk volt a Morrisons felkeresése (tipikus angol élelmiszer lánc, mint nálunk a Spar). Ken mintha egy cukorkás boltba szabadult volna be: mindent is meg akart venni. A választék kétségtelen felidézte az angliai életet és ez erős nosztalgiát ébresztett mindkettőnkben. Hozzáteszem árában is az angliai árak voltak, ezért érdekes számomra, hogy miért választják emberek azt, hogy itt élnek és nem az 1 kilométerre lévő Spanyolországban. Ráadásul, ahogy kivettük a lakosság fele spanyolul beszél, vagyis nem mindenki angol anyanyelvű. Persze nem ismerem a kereseti és adóviszonyokat, lehet, hogy abban van a trükk. A délután további részét a kötelező Fish&Chips és black pudding fogyasztásával és a szikla csúcsának meglátogatásával töltöttük. A csúcsnál volt egy mozaikkal kirakott pad, amin két delfin játszott és az volt ráírva, hogy „hope” (remény). Le kellett ülnöm erre a padra és egy kicsit elmélázni, hogy mennyire hálás vagyok és hogy remélem mindenki jól van otthon és boldogan éli az életét.