Montpellier gyönyörű. Van egy fiatalos, laza hangulata. Bár fogalmam sincs, hogy az itt élő egyetemisták vagy friss diplomások, hogy engedhetik meg maguknak ezt a nyüzsgő várost, mert valami eszméletlen drága. Újra előjöttek azok a gondolatok, amit már Genovában is éreztem, hogy minél gazdagabb a város, annál több a koldus. Érthető, de attól még szívbe markoló a kontraszt a szépséges történelmi épületek és a jelenkor realitása között. Nem tökéletes a világ, igaz? Kivéve Monacot. Ott nincs szemmel látható kéregetés. Legalábbis abban az egy órában, amíg ott voltunk, nem tapasztaltuk.
Volt egy napunk, hogy felfedezzük Mopelliert, és az előző napi küzdelem meghozta a belvárosban tartózkodás gyümölcsét, vagyis gyalog bejárhattuk a várost. Napközben egy helyen álltunk meg, mert nem tudtuk visszafogni magunkat: vettünk egy “spacecake”-et! Ne röhögjetek, mi nem vagyunk rendszeres fogyasztók, ezért olyan izgatottan álltunk neki, mint tinédzserként az első cigihez. (Drága szüleim, természetesen én csak felnőtt koromban próbáltam ki a cigit!) Mivel itt legális a cannabis termékek forgalmazása, vannak erre szakosodott boltok. Amikor az egyiknek a kirakatában megláttuk a kis formás chocolate chip cookie kinézetű édességet, hát hogy a viharba ne kóstoltuk volna meg? Persze Ken nagylelkűen átvállalta Ricky pórázát, jelezve, hogy az én feladatom lesz „bevásárolni”. Én egy kissé feszengtem a boltban, amíg az eladó hosszan beszélgetett egy nálam idősebb férfival. Nem tudom, hogy a kisasszony ezt mennyire mérte fel, de nagyon időszerűen fordult oda hozzám, éppen mielőtt ínamba szállt volna a bátorság és angolosan távoztam volna. Lendületesen rámutattam a sütire, amiből már csak két darab ácsingózott a tálcán, és imádkoztam, hogy ne kérdezzen semmit. Az eladó egy szót sem beszélt angolul, így ez a veszély hamar elmúlt. Kisiettem az ajtón, leraktam Ken elé a portékát, mintha forró krumpli lenne, mondtam: most Te jössz! Lehet, hogy az egyénre szabott adag nem fél keksz fejenként, mert a világon semmi hatást nem gyakorolt ránk, viszont finom kis süti volt, ezért el tudom képzelni, hogy meg lehet ebből enni egy egész tálcával. Ekkora kilengés után az egyetlen módja, hogy visszaszerezzük a becsületünket az volt, hogy jól kisétáljuk magunkat és bejárjuk a várost. Szinte minden épületen van említésre méltó díszítés, ha erre jártok, ne hagyjátok ki a belvárost. Ajánlom mindenkinek, lehetőleg kutya nélkül.
Estére találkozót beszéltünk meg egy fiatal sráccal, aki szintén motorozik és már volt hosszabb túrákon, bejárta Skóciát, meg Európában több országot. Őt is arról a fórumról ismertük meg, ahonnan Natalét. Hétköznap volt, ezért csak este volt ránk ideje, amikor nagy örömmel várt minket a főtéren a barátnőjével együtt. Antoine az a fajta életvidám fiatal “hippi”, aki már minden is volt, csak akasztott német katona nem. Programozó, hotel recepciós, ügyfélszolgálatos és még ki tudja mi. A barátnője egy csendesebb, művészalkat, aki pár hónappal azelőtt indította el a vállalkozását digitális animációk témakörében. Elsőre nem voltunk biztosak benne, hogy neki volt-e kedve velünk találkozni, vagy csak az angol nyelvtudásában nem bízik annyira, hogy megnyíljon. Ám az este végére bemelegedett és egy fantasztikus párt ismerhettünk meg a személyükben. Jót beszélgettünk és érdekes helyen vacsoráztunk. Sosem tudom meg, hogy miket ettünk, de nagyon modern kaja volt mindkettőnké, édes krumplival, meg kusz-kusz és egyéb mostanában divatos paszullyal. Igazán jól sikerült az este, azóta is szeretettel gondolunk rájuk.
Montpelliert hátra hagyni könnyebb volt, mint megközelíteni. Szabályszegés nélkül sikerült távoznunk és gyorsan ki is keveredtünk a városból, hogy célba vegyük Carcassonne-t. Aznapra kevesebb, mint három órányi vezetés várt ránk autópálya nélkül is. Carcassonnet azért vettük célba, mert egyrészt túl sok lett volna egyből Andorrába menni, másrészt Ken olvasta, hogy itt található Európa egyik legnagyobb középkori vára, ahol sok filmet is forgattak már. Ezért ez egy jó megállónak tűnt mielőtt felkapaszkodunk a hegyekbe megint. Érdekes módon az idevezető út kevésbé fogott meg minket, mint az eddig tapasztalt francia utak. Sokkal egyenesebb útszakaszok, sok mezőgazdasági terület és ameddig a szem ellát szőlő, szőlő, szőlő, szőlő. Nem véletlenül ez Dél-Franciaország kiemelkedő bortermelő vidéke.
A napi pihenőt ismét egy apró főtéren iktattuk be, meg ne kérdezzétek a város nevét. Mikor odaértünk a piacozók már pakolták össze a portékájukat szép csendben, és alig páran ücsörögtek a főtér egyetlen kávézójában. A csendből egy hang emelkedett ki kristálytisztán, igen nagy volumennel. Egy idősebb angol férfi meglehetősen erős észak-angol tájszólásban bonyolította éppen valamelyik beszállítójával a beszélgetést, így aztán tudtuk, hogy mikor kell megérkeznie az árunak, és kinek mi a dolga stb. Mi is leültünk az egykézen megszámlálható asztalok egyikéhez. Lassan tudatosult bennünk, hogy az összes asztalnál “expat”-ok ülnek. Első sorban angolok, de hallottunk németet és hollandot is. Ezek a városok olyan aprók, hogy ilyenkor elgondolkozom, hogy élnek-e itt helyiek egyáltalán?
A felszolgáló egy 50-es férfi, kissé hiányos fogsorral, de annál barátságosabb mosollyal vette fel a rendelésünket. Mivel még nem reggeliztünk, kérdeztem, hogy van-e étlap, ám az arckifejezését tekintve ezzel a kérdéssel egyértelműen túllőttem a célon. Amikor bementem mosdóba, akkor már láttam, hogy miért: a bárpulton kívül leginkább csak lottózni lehetett itt. Olyan falusi kiskocsma jelleggel, ahova beülnek a helyiek, hogy egy sör mellett megjátsszák a szerencséjüket. Sebaj! A főtér méretét tekintve annyit mondok, hogy az asztalnál ülve felmérhető volt, hogy mi van még nyitva. Volt egy pékség és egy gyros-os egymás mellett a sarokban. A kínálatuk limitált volt, ezért mindkettőtől hoztam valami apróságot, így lett reg/ebédünk. Mire visszaértem a pékségtől, a mellettünk lévő asztalnál egy idős házaspár foglalt helyet, felváltva a hangos angolt. Náluk is volt egy perec szerű péksütemény és nyilván nem először voltak itt, mert alig ültek ott egy perce, a pincér gyorsan hozta is nekik a kis kancsó fehérbort két pohárral. Ők meg majszolták a perecet a bor mellé, látszódott, hogy van idejük erre a rutinra. Már nem is tudom hogyan (biztos Molly révén) szóba elegyedtünk és kiderült, hogy a néni eredetileg Saltburnből származik, ami Ken játszótere volt ifjonc korában. Ha erőltetjük szerintem még az is kiderül, hogy ismerhette Ken szüleit. Meséltek az életükről, hogy ők is mennyi felé éltek és jártak a világban, és hogy tíz évvel ezelőtt végül itt telepedtek le, mert ez a legjobb borvidék. A néni bottal járt, de a karakterében volt valami olyan tűz, amiből azt éreztük, hogy ha most felkínálnánk a hátsó ülést, akkor felpattanna a motorra és jönne velünk. Nagyon tetszett neki, amit csinálunk. Az eddigi életét elmesélve, nem állt volna tőle távol egy ilyen kaland. Ken szerint én is ilyen leszek 25 év múlva. No azt még meglátjuk!
Az új ismeretségtől felvillanyozva pattantunk újra nyeregbe, és beszélgettünk még perceken át erről a különleges találkozásról. Megint bebizonyosodott, hogy kicsit a világ. Már nem voltunk messze az aznapi célunktól. Carcassonne városa rendkívül hangulatos volt első megközelítésre is. A szállásunk egy apartmanházban volt, aminek a földszintjén kaptunk szobát. A szoba egylégterű, meglehetősen tágas hely volt egy apró konyhával. Amikor azt írom apró, akkor arra gondolok, hogy volt benne tányér, pohár, evőeszköz, talán két lábos, egy kétrózsás rezsó, meg egy pult alatti hűtő. Meg persze mosogató. Ez némileg limitálta, hogy mit tudunk itt főzni. Nem volt egy öt csillagos szállás, de szép világos volt, mert a szoba egyik fala lényegében csupa üvegajtó volt, ami a parkoló melletti füves részre nyílt. Ez tökéletes volt a kutyáknak.
Bepakolás után elsétáltunk a legközelebbi boltig, amit a térképen kinéztünk. Háááát… egy arab boltot találtunk, amivel semmi probléma nem lenne, ha ismernénk az arab konyhát. Elég fura húsokat árultak és semmit nem értettünk a kismillió felsorakoztatott konzervből, ami a polcokon ült. Annyira tudatlanok voltunk, hogy sikerült két kocka élesztőt vennünk vaj helyett. Aznap este ismét kreatívvá váltunk az étkezést illetően. Ken konzerv raviolit vacsorázott, én pedig maradtam a maradékoknál, ami általában kistasakos leves, sonka meg sajt.
Másnap kaptunk a recepción egy térképet, meg kifaggattam őket, hogy mit érdemes megnéznünk, amíg itt vagyunk. Karnyújtásnyira voltunk a vártól, így aztán gyalog vágtunk neki azt felfedezni. Nagyon hangulatos, korhűen felújított várat láttunk, a hozzátartozó kisutcákkal, terekkel, meg persze az elmaradhatatlan kávézókkal és boltokkal. Még a fagyi is kézműves volt, legalábbis annak hirdették. Na jó, így leírva igazi turista csalogató, de érdemes megnézni.
Eredetileg két éjszakára foglaltunk szállást, aztán megnéztük az időjárás előrejelzést, és láttuk, hogy szakad az eső Andorrában. Végül négy éjszakát maradtunk, ami adott időt jobban felfedezni a környéket és nem utolsó sorban szállást találni Andorrában. Ez utóbbi kicsit trükkös volt, mert Ken nem talált a bookingon, csak meglehetősen drága szállásokat. Így aztán előkerült az Airbnb és végül Andorra fővárosától 10 percre találtam egy szállást, amit gyorsan le is foglaltam. Én ezeknél a miniállamoknál sosem tudom, hogy az egész egy nagy város, vagy vannak “vidéki” városai is. Így fordult elő, hogy az én szűrési feltételem Andorra volt, míg Ken konkrétan Andorra la Vella-t írta be. Ezért Ken keresési köre szűkebb volt, mint az enyém. Szóval volt szállásunk, így már nyugodtan csavarogtunk Carcassonneban plusz két napot. Ide (is) érdemes eljönni. Az egész környék tele van kincsekkel: a könyvtárvárostól, a vízi vidámparkig, minden megvan elérhető távolságban. És nem csak arab bolt van és a kutyákkal is van hol sétálni! 😊
Október 27-én indultunk Andorrába. Azt kell tudni, hogy abban az országban november 1-től kötelező a hólánc, ami alól a motorkerékpár sem kivétel. Erre utaltam korábban, ami miatt fontos volt, hogy mi október 31-ig elhagyjuk Andorrát. Hogy mennyire sikerült megúszni az esőt, és hogy mit gondoltam erről a miniállamról, majd jövő héten megosztom!
