Másnap reggel egy kis maradékból reggelit készítettünk magunknak és utána Marseille felé vettük az irányt. Nem terveztünk Marseille-be menni, azt hiszem mindketten azt éreztük, hogy most kiveszünk egy napot a városnézésből. Annyi minden van ezen a környéken, őszintén egy hónap sem lenne elég arra, hogy jól bejárjuk a kisebb nagyobb városokat, nevezetességeket. Marseillen végig rohanni csak nem lett volna igazságos. Tudom, első világ béli probléma ez, de beteltünk.
Arról nem is beszélve, hogy kiszámoltuk az időnket, és gyorsan közeledett október vége, amikor is Spanyolországba kellett érnünk. Pontosítok: el kellett hagynunk Andorrát. Majd elmesélem, hogy miért. Addig viszont volt még pár napunk, és arra a következő terveink voltak: 1 steakvacsora, 2 éjszaka Montpellierben, és 2 éjszaka Carcassonne-ban. Hogy ezek honnan jöttek? Ken talált egy a „motelt” Marseille mellett, ahol a szálláshoz tartozott egy étterem, ami a marhasteakjéről volt híres és kiváló értékelést kapott az utazási fórumokon. Szóval aznap este két legyet akartunk ütni egy csapásra: szállásról papucsban menni az étterembe, ahova a kutyákat is be lehetett vinni. Montpellier azért volt cél, mert volt egy megbeszélt találkozónk egy ismeretlen ismerőssel. Carcassonne pedig azért, mert az egész környék tele van középkori látnivalókkal.
Ne szaladjunk ennyire előre, aznap reggel még csak Nizza környékéről indultunk. Eltávolodtunk a tengerparttól és azzal párhuzamosan, immár Franciaország lankáin motoroztuk végig a napot. Azt kell mondjam, hogy szép volt. Kellemes idő, pont jó hőmérséklet, gyönyörű napsütés, csendes utak, csendes kutyák. Egyfajta nyugodtság ült a vidéken. A táj jobbról, balról gyönyörű és az utak pont annyira voltak kanyargósak, hogy ne kelljen folyton sebességet váltani. Ez persze relatív, hiszen attól függ, hogy milyen sebességgel szereted venni a kanyarokat. Ez volt az első ország eddigi életemben, ahol a sebességhatár felette volt annak, ami szerintem biztonságos volt. Merthogy a sebességjelző táblák szerint itt 80-al is lehet menni, a kanyarokban meg 70-el. Én szeretem a sebességet, de ezek a kanyarok jók voltak 50-nek is és mivel az út mentén nem volt védőkorlát, ezért nekem az átlagsebesség inkább 60-70 körül volt kényelmes. Szerencsére nem volt nagy forgalom, így senkit nem tartottunk fel, ám sosem tudjuk meg, hogy az itteniek amúgy milyen sebességgel közlekednek ezen a szakaszon… Egyszer álltunk meg pihenni, az útról lehúzódva egy kis erdős részen. A fák árnyékában Ken lefőzte a szokásos kávéját, és folytattuk a tekergést Dél-Franciaország kellemesen kanyargó útjain.
Szokás szerint olyan 3-4 között érkeztünk meg, és a recepción kívül más élet nem is volt a környéken. A motel azok közé a külvárosi szállások közé tartozott, amik egy nagyváros bevezető szakaszán helyezkednek el, sok más ipari park mellett. Ebből kétfélét tapasztaltunk már, az egyik, amiket gyárak vesznek körül, a másik, amiket bevásárló központok. Az aznap esti az utóbbi kategóriába tartozott. Mondjuk, mint Budaörs. Ezeknek az az előnye, hogy általában jól felszereltek, csendesek és még nem túl drágák, miközben a közelben sok minden megtalálható. A recepción mondták, hogy az étterem csak 7-kor nyit. Meglehetősen éhesek voltunk, de annyira a fejünkbe vettük, hogy steaket vacsorázunk, hogy nem mentünk el vásárolni, hanem megvártuk az estét. Bepakoltunk, lefürödtünk, átöltöztünk, Ken még szundított is egyet. 7 óra után valamivel összeszedtük magunkat, hogy átslattyogjunk az étterembe. Egy fiatal srác fogadott minket és kérdezte, hogy melyik turnusban vagyunk. Hát mondom én ezt most nem tudom értelmezni, fejtse ki a kérdését kicsit jobban. Kiderült, hogy csak foglalással lehet ott vacsorázni, és azon belül is meghatározott időpontok vannak, amikor érkezni kell, kicsit úgy, mint régen a SZOT üdülőben a vacsoráztatás. Ez a hír elég rosszul esett… Kikeltem magamból, hogy ezt a recepción miért nem tudták mondani? Nem segítette a hír feldolgozását, hogy nagyon éhesek voltunk és persze ekkor már sötét volt, vagyis a hőmérséklet sem volt annyira szívmelengető. Rohadtul nem volt kedvünk kimozdulni, de nem nagyon volt más választásunk, ha nem akartunk koplalni.
Vissza a szobába, elő a google-t és Ken villám sebességgel talált három másik steakházat a környéken. Éljenek az ipari telepek! Összeszedtük magunkat és irány „Budaörs”! A térkép szerint 12 percre voltunk attól, amelyiket elsőre kinéztük, és a másik kettő is ott volt a közelben, szinte egymás mellett. Igen ám, csakhogy ezek az ipartelepek egy dologban megegyeznek minden országban: az odavezető út tele van autópálya-leágazásokkal, és ha rossz irányba kanyarodsz, akkor legközelebb Győrnél vagy Székesfehérvárnál tudsz visszajönni Budaörsre. Hogy a nyavalya egye meg! Ok, lehet, hogy túlzok, és csak 4 kilométert mentünk „Győr” felé, de olyan hideg volt és olyan éhes voltam, hogy legalább száznak éreztem ☹. Végre visszanavigáltunk a megfelelő pontra, és már karnyújtásnyira voltunk megint a stekháztól, csak éppen az út „rossz” oldalán. És ez nem az a túloldal volt, ahova átsétálsz, hanem a többsávos, középen betonoszlopos fajta. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam Kennek, hogy nyitott vagyok bármire. Ha a következő körforgalomban nem tudunk visszajönni, akkor csak találjunk bármit, ahol enni és melegedni lehet. Egyébként egy szimpatikus, nyüzsgő kisvárost találtunk, még volt cinemacity is és a bevásárló központ is nyitva volt. A vége az lett, hogy éppen szembe jött egy másik steakház és azt választottuk. Biztos nem ez volt a világ legjobb steakje, de nekem ott, akkor ez nagyon jól esett!
A következő napi egy pihenőt ismét egy random szép kis város főterén töltöttük. Biztos lehetnénk tudatosabbak ezekkel a megállókkal, de annyi minden van, amit jelöl a térkép és nem túl érdekes, és annyi minden, amit nem jelöl, és közben egy kincset rejt a környék. Ez is egy olyan városka volt, amin véletlenszerűen hajtottunk át, és amikor a főtéren láttuk a sok nyitott kávézót, meg a rengeteg motort, ami ott parkolt, akkor úgy éreztük, hogy itt érdemes megállnunk egy kávéra. Így is lett. Ken újra nekifutott, hogy igyon egy jó kávét, és megint nem járt sikerrel. Na nem a kávé rendelésben, az nagyon jól megy neki. Hanem abban, hogy egy jó kávét igyon. Elmondása szerint mióta elhagytuk az olasz határt, azóta egy darab jó kávét nem ivott. Se Monacoban, se Franciaországban nem ismerik a jó kávét. Mivel én nem kávézom, ezért én ebben nem tudok véleményt mondani, de ahányszor én végig hallgattam, hogy milyen szar a francia kávé, készen állok befektetni a francia baristák oktatásába! Amíg Ken azon morfondírozott, hogy miért nem bír egy normális kávét inni, addig én körbesétáltam egy kicsit a környező utcákban, és felfedeztem egy Bazilikát, egy temetőt és egy botanikus parkot. Látjátok, megint egy kisváros, ahol valószínűleg érdemes egy kávészünetnél többet eltölteni.
Estére Montpellierig kellett elérnünk, annak is a belvárosában volt foglalásunk két éjszakára. Hát ekkora küzdelmet a hattyúk halálában nem láttál, mint amit mi előadtunk, mire megtaláltuk a szállásunkat. Ok belváros, ok egyirányú utcák. Viszont amikor azokból az egyirányú utcákból egy le van zárva, akkor beüt a krach! Én nem tudom, hogy ez csak a GPS-nek okozott ekkora problémát, vagy tényleg deadlock szituációt okozott ez az egy útlezárás a belvárosban, de nekünk konkrétan nem sikerült kitalálni, hogy hogyan kellene/lehetne a szállásunkig szabályosan eljutni. Mutatom a térképet: mi a sárga pont voltunk.
„Reverse engineering”: esküszöm megpróbáltam az ujjacskámmal visszakövetni a térképen, hogy miként tudnánk szabályosan eljutni a szállásunk parkolójába, de nem találtam meg a választ. 20 percig tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Ott volt a hotel az utca sarkán egy köpésre tőlünk. Mégis, hogy tudunk oda teleportálni? Eljött az a pont, amikor megrántottuk a vállunkat és mély levegőt vettünk, készen arra, hogy elfogadjuk a cselekedetünk következményét. Először egy rövid időre gyalogossá váltunk, majd villamossá, és onnan már csak 20 métert kellett megtenni az egyirányú utcában a forgalommal szembe, és már ott is voltunk! Ha erre nem kapunk csekket, akkor semmire!
Ezen a környéken már nagyobb kihívást volt szállást találni, főleg azokkal a paraméterekkel, hogy biztonságos parkoló és kutya (kettő, közepes méretű). Szállást lehet találni bőven, csak ne lennénk ennyire válogatósak. És persze minden feláras, parkolás 10 euro/nap, kutya szintén 10 euro/nap/kutya. Végül egy hosztelben találtunk egy szobát, amire azt írták, hogy saját hálószoba, tehát reméltük, hogy nem az El Camino-n tapasztalt egy nagy hálótermes szállásunk lesz. Így is lett, nem egy millió ágyas óriási hálóteremben aludtunk, hanem annak az ellenkezőjében. Úgy képzeld el, mintha egy tengeralattjárón kaptunk volna egy kabint. Volt ugyan egy ablakunk egy tűzfalra nézett, de legalább nem egy másik ház lakására 😊. A szoba akkora volt, hogy egy franciaágy fért el benne faltól-falig, meg egy zuhanykabinos minifürdőszoba. Alapjában véve diákszállásnak tök jónak tűnt. Nekünk a két kutyával és a csomagokkal már elég lehetetlen volt. Szó szerint. A dobozokat fel sem vittük, csak a mozdítható dolgokat a motorról, és amikor ezeket lepakoltuk, akkor nekünk már csak az ágyon volt hely a kutyáknak meg sehol… Volt is némi zsörtölődés, mert Molly nem értékeli, amikor Ricky ráül. Ez viszont fordítva abszolút nem így van, és Ricky a füle botját sem mozgatja, amikor Molly rálép/ráfekszik/átmászik rajta, szóval mindig meg kellett győződni, hogy Ricky találja meg előbb a helyét. Tudom, tiszta kabaré, hogy ilyen problémáink vannak, bevallom ezekre nem is gondoltam, amikor erre az útra készültünk. Na de volt szobánk, biztonságban voltak a motorok és a következő két napban gyalog elérhető távolságra voltunk mindentől! Majdnem mindentől…. Kutyafuttató sehol.
Tudod, már megint a kutyák! A térkép szerint a szállásunk mellett volt egy nagyobb zöld terület, azért is foglaltunk oda. Tényleg volt: kutyát a parkba vinni tilos táblával együtt. És ezt komolyan is vették. Még be sem léptünk a parkba, már jött egy közterületes és zavart el minket. Konkrétan eljött az a pont, amikor kétségbeestem és sírás kerülgetett, hogy mi a francot csináljak? Hova kellene vinnem a kutyákat, hogy el tudják végezni a dolgukat. Olyan kis türelmesek az én kutyáim. Megvárták, még összeszedem magam, majd türelmesen jöttek velem, amikor végre találtunk egy járdaszegélyt a vonatállomás hátuljában, ahol volt annyi zöld terület, hogy le tudjanak guggolni. Ezt a felfedezést nem mi tettük meg egyedül, mert szinte lépni nem lehetett a kutyakakitól. Mollynak az elején voltak problémái abból, hogy hol végzi a dolgát. Emlékszem Görögországban még annyira válogatott, hogy néha aggódtam, hogy nem ürít eleget. Ma már parancsszóra végzi a dolgát (tényleg tudja, hogy pee-pee, meg poo-poo és már guggol is le). Ricky meg nem válogatós, ő bárhol felemeli a lábát vagy leguggol. Szóval megérkeztünk Montpellierbe!
A következő két napban városnézés és egy már előre egyeztett vacsora volt tervben. Innen folytatjuk.
