A napfelkelte a kompon gyönyörű volt. Reméltük, így is marad és minden napos percért hálásak voltunk, főleg mert otthon meg tombolt az ítéletidő. Végre megkezdődött a kiszállítás és minden perccel közelebb kerültünk ahhoz, hogy a kutyák is pisilni tudjanak. Ez már túl sok információ? Ok, én sem gondoltam, hogy ebben fogom mérni az időt, de mióta úton vagyunk, azóta igen szorosan követem a kölykök bioritmusát. Vége annak a korszaknak, amikor csak kiengedem őket a kertbe reggel, én meg visszabújok a meleg ágyba 😊
A határátkelő már nyugatiasabban volt kitáblázva, mint Albániában, és szerencsére sor sem volt előttünk, hiszen szinte elsőként szálltunk le a kompról. Nem tudom, hogy műszakváltás volt-e vagy alapból ennyi határőr van szolgálatban egyszerre, de az biztos, hogy mind felsorakozott az érkezésünkre. Nagyon komolyan vették a papírmunkát, és itt volt először, hogy megnézték a kutyák útlevelét. Szigorú nézéssel végigkérdezték a sorozatkérdéseket: van-e elvámolni valónk, milyen céllal érkeztünk, stb. Ezen túllendülve hirtelen hangulatváltás következett. Nem viccelek: filmre kellett volna venni, ahogy a szigorú arcok hirtelen fülig érő mosollyá válnak és gügyögő hangon fordultak a kutyákhoz és kezdenek el faggatni minket arról, hogy mióta vagyunk úton, honnan van a doboz, hogy bírják a kutyák, és még millió kérdés a tucatnyi határőrtől. És ez az érdeklődés végig jellemző volt Olaszországra. Se előtte, se azóta nem kaptunk annyi figyelmet, mint az olaszoknál.
Magunk mögött hagyva az egyenruhásokat kicsalinkáztunk a szigorúan táblázott övezetből és megkerestük az első zöld(es) területet, hogy kiengedjük a kutyákat végre. Köszönöm, ha eddig visszafogott lélegzettel drukkoltál, ígérem legközelebb Genovában nyer újra figyelmet a kutyák bioritmusa! 😊
Szóval megérkeztünk Brindisibe, és az első benyomásunk a barátságos határőrök után az volt, hogy az utak állapota rosszabb, mint Albániában. Sőt! Szinte igazságtalan összehasonlítani a kettőt, mert az albán utak kifejezetten jó állapotban vannak, az olaszoknál pedig nagyon sok a kátyú. A második benyomás, hogy a vezetési stílus sokkal agresszívabb, mint eddig bárhol. Aki motorozik az tudja, hogy amikor többen vagyunk egy csapatban, akkor srégen követjük egymást biztonsági okokból. Mivel Ken ment előttem a sáv baloldalához közelebb, ezért én logikusan a jobb szélhez voltam közelebb. Na az olaszok ezt meghívásnak érezték, hogy mellettem autózzanak, maradva az én sávomban. Ez nem volt annyira kényelmes, de lassan megszoktuk, hogy szabadon értelmezik a sávváltásokat (vagy inkább nem-váltásokat). Annyit mondok, hogy jó kis bevezető volt ez a szicíliai forgalomba, de erről majd később.
Aznap estére még nem volt szállásunk. Pont ennyire bíztam meg abban, hogy jó jegyet vettünk a kompra… még szállást sem foglaltunk. Első állomásunk a legközelebbi Meki volt Brindisiben, mondván, hogy ott van reggeli és internet. Így is lett… majdnem. A Meki wifi ugyanis egy kicsit trükkös: be kell rá jelentkezni. Na de ahhoz, hogy bejelentkezz kell internet, máskülönben nem férsz hozzá a visszaigazoló emailhez. Ez nem is lett volna gond, de amíg Albániában voltunk, addig letiltotta a szolgáltató azt a SIM kártyánkat, amin volt roaming. És persze az ember könnyen feloldathatja a SIM-jét vagy rendelhet még adatot HA VAN INTERNETJE! Azt gondolom érzitek, hogy a 22-es csapdájába kerültünk. Ken érzett némi frusztrációt amiatt, hogy estére még nem volt szállásunk. Ám szerencsére egy ipari parkban voltunk, ahol volt egy Media Markt, amiben volt nyílt wifi és nem kellett hozzá regisztrálni. Na ez az igazi csövezés: amikor ott ülsz egy MM közepén a nagytévék között és lopod az internetet! 😊
Igazából eredetileg azért mentem be oda, mert szerettem volna egy Insta360-ös kamerát. Az én GoPro-m ugyanis nem úgy teljesített, ahogy szerettem volna, ezért megbeszéltük, hogy ennyi befektetést megér ez az út. Találtam egy eladót, aki nagyon szeretett volna segíteni, és kézzel lábbal magyarázta nekem olaszul, hogy nekik itt nincsen raktáron ilyen kamerájuk, de menjünk Lecce-be, fel is hívta nekem az ottani MM-et és félre is rakatott egyet. Ez azért volt vicces, mert mi Bariba terveztünk aludni aznap este, ami pont a másik irány. De mire körbe néztem már három másik eladó állt körülöttem, és magyarázták, hogy Lecce mennyire szép, és mindenképpen megéri arra menni. Utólag adom, de amikor ott álltam, akkor nem voltam benne biztos, hogy ez nekem is megéri, vagy csak nekik, hogy mi arra menjünk.
Mikor kiléptem a Média Marktból láttam, hogy elkezdtek gyülekezni a felhők. Még gyorsan vettem kutyakaját, és mire visszaértem a Mekihez megnyílt az égalja. Ken már az x-edik kávéját itta, a meki dolgozói pedig az x-edik puszit kapták Mollytól. Aztán egyre komolyabban vette magát az eső. Először becsuktam a kutyadobozokat és behoztam a dzsekiket a motorról. Majd újra kimentem felrakni az esőtakarókat a táskákra. Majd lassan mindenki eltűnt a Meki teraszáról. Egy 7 perc leforgása alatt olyan vihar kerekedett, amilyet én még nem láttam. És nem csak az eső mennyisége volt megdöbbentő, hanem a mennydörgés…. Még én is felugrottam a székről némelyiknél, annyira hangos volt. És ez így tartott egy bő órán keresztül. Én annyira sajnáltam Mollyt, aki csodával határos módon megmaradt az ölemben, pedig ő ilyenkor minden ösztönével menekül, és adott esetben harap is, ha megijed. De én készen álltam arra is! Nem volt olyan isten, hogy elengedjem, mert akkor biztosan bottal üthetjük a nyomát, ráadásul mindezt egy autópálya közvetlen közelében.
Mi pedig egyre beljebb költöztünk a cuccainkkal a teraszra, mert az eső már beszivárgott a ponyva alá minden irányból. Rajtunk kívül még egy páros volt a teraszon ebben az időben. A srác ölében egy szintén remegő pincsi kutya, akit ő is szorosan ölelt magához. Nyilván nem értettem, hogy miről beszélgetnek, de érzésem szerint nem egy párt alkottak, inkább barátoknak tűntek. Viszont láttam a testbeszédüket és öröm volt nézni a mintaszerű kommunikációt kettőjük között. Nem tudom, hogy miért volt ennyire szembetűnő, de annyira kiegyenlített volt a beszélgetés: egyenlő arányban adtak szót egymásnak, és úgy tűnt, hogy mind a ketten teljes odaadással vesznek részt a beszélgetésben. Figyeltek egymásra, megvárták a mondat végét és utána a reakció is olyan volt, amivel a másik tudott mit kezdeni. Nagyon harmonikusnak tűnt kívülről. Ha belegondolsz, kevés olyan kommunikáció van az életünkben, amikor a beszélgetés mindkét félnek egyformán érdekes, előrevivő és kielégítő. És persze ettől még egy kapcsolat lehet szoros, hiszen, azért vagyunk barátok, mert olykor ventillálunk, máskor az örömünket zúdítjuk egymásra, vagy storzyunk… Ez mind a kapcsolat része. Mégis ennyire kiegyenlített interakciót leginkább egy jó üzleti tárgyalás során lehet látni, és az is ritka. Jó volt nézni ezt a két embert.
A vihar lassan alábbhagyott, és jobbnak láttuk megszökni, mielőtt a következő odaér. És ha már ilyen szépen irányba raktak minket, akkor legyen Lecce. Még mindig nem tudtuk, hogy hol alszunk este, de belőttük az ottani Media Marktot és elterveztük, hogy veszünk egy olasz SIM kártyát is, tekintve, hogy egy hónapot biztosan eltöltünk ebben az országban. Ez a MM egy bevásárló központban volt, így leparkoltunk a bolt előtti padoknál és én elindultam vadászni. Kamera meglett, SIM kártya meglett, és még egy Interspar is volt, így a koraesti vacsora is meglett, amit nagy romantikával fogyasztottunk el a padon. Ken pedig boldog volt, hogy végre van internet. Talált is szállást, amiről a visszaigazolásban írta a tulaj, hogy este 6-ra lesz készen. Ekkor múlt három óra. Ha már internet, akkor kinéztünk a szálláshoz közel egy kávézót, ami nagyon jó értékelést kapott googliban, gondoltuk ott eltöltjük az idő maradék részét. Odaértünk és kiderült, hogy egy benzinkút melletti kávézó nulla kínálattal. Fogalmunk sincs, hogy miért kapott olyan jó értékelést, a helyiek biztos szeretik. Na de, ha már ott voltunk, akkor átgurultam a benzinkútra, hogy fújok a kerékbe, mert már napok óta panaszkodott a keréknyomásra Hófehérke kijelzője. Visszaértem az asztalhoz, és akkor láttam, hogy minden pasi bámulja, ahogy a koszos kezemet törölgetem. Valószínűleg fura lehetett nekik, hogy nem Ken fújt a kerékbe, de Ken már ismer és tudta, hogy megoldom.
Mire ezen túl voltunk, hívott is a ház tulajdonosa, hogy kész a ház és mehetünk. Igazán rendes volt, egy órával előbb készen lett és már várt is minket a kapuban, mire odaértünk. A környék nagyon érdekes volt. Jellemzően az út egyik oldalán nagy olivafa ültetvények a másik oldalon meg magasra rakott kőkerítések. Ettől úgy tűnt, mintha el akarnának zárkózni. Nem tudom, hogy ennek volt-e valami biztonsági aspektusa is, vagy egyszerűen csak ez volt a helyi jellegzetes építési stílus. Egy ilyen magas kőkerítés mögött volt a mi szállásunk is, ami úgy nézett ki, mint egy kompánd. Azon belül több önálló épülettel, egy elkerített kutyafuttatóval és egyéb tárolókkal. A terület nagy része füves és tele pálmafákkal. Az épületek között betonozott utakkal. Mi persze a futtatóhoz legközelebbi épületet kaptuk meg, és egy fantasztikus házat nagy terasszal. Itt volt először, hogy komolyan vették a szelektív szemét gyűjtést, amitől a konyhapult alatti részt teljesen elfoglalta a sok kuka, de végre jó volt látni, hogy figyelnek erre. A tulaj, Francesco, egy negyvenes, vékony vágású, kedves pasi volt. A feleséggel és a gyerekekkel nem találkoztunk, de az apukája nem tudta megállni, hogy meg ne nézze magának a mi kétkerekű ingyen cirkuszunkat. Neki is gyorsan bemutatkoztunk, és hamar kiderült, hogy eredetileg övé volt a business és az összes vendégház, de ma már a fia viszi a boltot. Elmesélte, hogy régen ő is motorozott, és már jöttek is elő az emlékek. Amíg ő mesélt nekem (kifejezetten jó angolsággal), addig Francesco végigvezette Kent a házon és adott a kertben termett paradicsomból meg olíva olajból. Mikor újra visszaértek a motorokhoz, akkor elkezdte ecsetelni, hogy miket nézzünk meg a környéken. Egy idő után elvesztettem a fonalat, és ezt Francesco észre is vett és mondta, hogy ne aggódjak, majd küldi ezeket WhatsAppon is. Szerintem az est további részét azzal töltötte, hogy ezt mind leírja nekünk, mert vagy két tucat üzenet jött át WhatsAppon pár órán belül pontos google koordinátákkal. Lecce innentől kezdte belopta magát a szívünkbe.
Ennyi látnivalót persze nem tudunk volna egy nap alatt megnézni és mivel ez volt az olasz csizma legdélebbi része, gondoltuk ide nem biztos, hogy lesz még lehetőségünk visszajönni. Nem kellett sok idő, és eldöntöttük, hogy itt maradunk még két éjszakát. A következő napokban kaptunk édességet, megismertük a család történetét, és mivel csak mi voltunk a vendégházakba, a kutyák is szabadon élvezték a kertet. Az idővel is szerencsénk volt, csak egyik este táncoltak felettünk a villámok, de nagy vihar abból sem lett. Jó volt itt. 😊
