Már több, mint két hónapja úton vagyunk és hiába mondjuk, hogy elvárások nélkül indultunk útnak, az ember fejében él egy kép, hogy mire számít vagy hogyan képzeli el egy napját és miket szeretne megélni. A mi esetünkben sincs ez másképp. Még indulás előtt hosszan beszélgettünk róla, hogy melyikünk hogyan képzel el egy szuper napot, vagy egy végtelenül rossz napot, és esetleg egy közepes napot, amiből várhatólag a legtöbb lesz. Ken ebből a szempontból sokkal szerencsésebb alkat, mert nyugodtabb természetű és totál easy going, vagyis kevésbé hagy nyomot a hangulatán, ha valami nem a tervek szerint alakul. És bár én vagyok a spontánabb és tele ad hoc ötletekkel, azért amikor valamit a fejembe veszek, akkor azt szeretem az elképzeléseim szerint megvalósítani.
Összességében szerencsés a csillagállásunk, mert elég rugalmasak vagyunk mi is és a terv is, ezért nem okoz gondot igazodni a körülményekhez. A kutyák meg csak borzasztó toleránsak és szeretetteljesek, mint minden hűséges négy lábú. Gondoltam leírom az általános tapasztalatainkat és hogy miként alkalmazkodtunk mióta úton vagyunk.
- A legnagyobb vágy számomra az volt, hogy sok időt töltsünk a helyiekkel, és minél többet megtapasztaljunk az ő szemükön keresztül. Sajnos az idea, hogy a helyiekkel majd könnyen ismerkedünk és szívesen mesélnek nekünk az életükről több okból nem valósul meg abban a formában, ahogy én elképzeltem:Első sorban nyelvi nehézségek miatt. Valamiért arra számítottam, hogy többen beszélnek majd angolul, mint amit a valóságban tapasztaltunk. Ez persze olyan igazi angolos hozzáállás volt, hiszen miért beszélnének? Főleg olyan helyeken, ahol több a nyugdíjas és lenne idejük beszélgetni, ők pont nem fognak tudni angolul. Akik meg igen, azok valószínűleg inkább a nagyvárosokban laknak, és nem érnek rá.
- Ez rá is vezet a következő tapasztalásra: a legtöbben nyilván a saját életükkel vannak elfoglalva. Mindenki intézi a maga dolgát. Egy kép erejéig érdekesek, viccesek vagy csodálatra méltóak a kutyák, de utána folytatódik az élet.
- Valószínűleg mi sem vagyunk azok a nagyon könnyen megszólítható társaság. Hiszen amikor a motoron ülünk, akkor többnyire megyünk. Amikor meg nem motorral vagyunk, akkor meg igazából csak egy kutyát sétáltató házaspár vagyunk, semmi apropó nincs abban, hogy várost nézünk. És persze mennyi esély van jobban megismerni a helyieket, ha csak 1-2 éjszakát maradunk mindenhol. Azt remélem, hogy a téli „leállással” ez fog egy kicsit változni és lesz alkalmunk kapcsolatot teremteni, ha több hetet maradunk majd valahol.
- Igyekeztünk motoros fórumokon felvenni a kapcsolatot helyiekkel, és nagyon sokan visszajeleztek, de többnyire az amerikai kontinensről, meg Dél- Afrikából. Európában is voltak kedves felajánlások, de a tél közelsége miatt nem mindenhova volt időnk elmenni sajnos. Ahol viszont találkoztunk helyiekkel, az mindig felejthetetlen volt!
- Az, hogy mindig meg tudunk állni a természetben, hogy a kutyák szabadon élvezzék azt, és meglegyen a napi séta és lemozgatás, nem mindig jön össze. A betonútról való letérés ilyen nehéz motorokkal elég kockázatos, és egy erdei ösvényen megfordulni velük szinte lehetetlen. Ami meg ennél tisztább vagy jobban karban tartott, az pedig magán terület. Azt hozzáteszem, hogy Ken kávé-addikciója sokkal lightosabb, mint amire számítottam, és most már Ő is többször néz ki zöld területet a megállásra, feladva egy-egy kávézást ennek érdekében.
- A motorok megpakolt súlyát egyébként nem volt nehéz megszokni, és most már magabiztosabban választjuk meg a sebességünket. A legnagyobb kihívást az álló motor megtartása okozta az elején, főleg egyenetlen talajon. Ha kavics, vagy egyéb miatt egy kicsit is megcsúszik a talpunk, akkor nehezebb korrigálni, mint amihez eddig hozzá voltam szokva. A másik a parkolás: bármilyen kis lejtő már lehetetlenné teszi, hogy kitolassunk egy parkolóhelyről. Ezeken a motorokon még nincs rükverc. 😊 A letámasztást meg már részleteztem korábban, azt is rutinosabban kezeljük már, mint Edessában. Azért jó, hogy ketten vagyunk, mert így tudunk egymásnak segíteni bármilyen szituációban.
- A szállásokat tekintve is eléggé kialakult feltételeink vannak. Fejenként 6 táskánk van, plusz a kutyák és a bukósisakok. Ez barátok között is legalább 3, de inkább 4 forduló a szoba és a motorok között. Ezért a szállás tekintetében igyekszünk mindig földszinti szobát/apartmant foglalni, vagy olyat, ahol van lift. Szeretjük, ha van konyhánk és tudunk magunknak főzni. (Ok, ez sem mindig segíti az ismerkedést, hiszen több esélyünk lenne, ha esténként a vendéglőket járnánk.) Valamint mindig örülünk, ha több helyünk van, mint csak egy ágy (mint, ahogy azt az edessai blogban írtam, valahova pakolni is kell). És persze biztonságos parkoló, ahova éjszakára elrakjuk a mocikat. Ha utcán állnak a motorok, akkor mindent lepakolunk. Ha biztonságban vannak, akkor már csak 1-1 táskát viszünk fel a szobába.
- És ha már szállás: rá kellett jönnünk viszonylag hamar, hogy az egy éjszakás szállások sok energiát felemésztenek, főleg, ha nincs biztonságos parkolási lehetőség. Volt időszak, amikor elkezdtünk két éjszakákat foglalni, remélve, hogy az kezelhetőbb lesz. Én ezt nem nagyon szerettem, mert úgy éreztem, hogy sok időt vesztegetünk feleslegesen, mert a szabadnapjainkat nem használtuk ki annyira, amennyire én szerettem volna. Tudom, ez totál rám vall – mindig többet akarok csinálni, mint ami egy napba belefér. Aztán volt idő, amikor úgy érzetük, hogy haladnunk kell, és akkor mentünk három 1 éjszakásat, majd maradtunk 2-3 éjszakát valahol. Most is valami ilyesmit csinálunk, bár a foglalás most már igazán utolsó pillanatossá vált. Megtapasztaltuk ugyanis, hogy ha közvetlenül a szállásadónál foglalunk, akkor olcsóbb, mint booking, com-on vagy egyéb oldalakon keresztül, mert akkor nem kerül rá plusz 20%, amit az oldal számol fel a hirdetőknek. Ezért általában foglalunk egy éjszakát, hogy tuti ne legyen gond a kutyák miatt, de ha maradni akarunk, azt már közvetlen a szállásadóval beszéljük meg.
- Tovább fűzve ezt a gondolatmenetet, eddig nem volt gondunk kutyabarát szállást találni. Nem mindig ott és olyan áron, ahol szeretnénk persze, mivel ez a szűrő eléggé csökkenti a lehetőségeinket, de azért mindig akadt helyünk. Abból néha van kérdés, hogy hány kutya és mekkorák, mert a kistestűeket jobban veszik a szállásadók, és sok helyen egy állat per szoba a szabály, de csak egy-két alkalom volt, ahol emiatt visszadobták a foglalásunkat. Az már más kérdés, hogy hol mennyit számolnak fel extraként miattuk… Olaszországban már szerettek felárat rakni a kutyákra, ami eléggé összeadódott néhány helyen. Például egy kutya egy éjszaka €15, akkor az két éjszakára már €60, ami megközelíti egy plusz éjszaka árát a mi költségkeretünkben. És sajnos ezt nem mindenhol jelezték előre, csak azt, hogy felszámolHATUNK a kutyákra, ami így egy kicsit szabadrablás volt.
- Pakolás: nagyon sokszor átcsoportosítottuk már a táskákat, mert folyamatosan változott, hogy minek kell könnyen hozzáférhetőnek lennie, vagy minek kell biztonságban lennie a kemény dobozokban. Így egy pár alap ruha, amit az egy éjszakás szállásokon felviszünk magunkkal kikerült a dobozból, miközben a laptoptáskák maradtak a dobozban, és hozzájuk adódott az egér, kábelek és fülhallgató, hogy gyorsan ki lehessen venni, ha szükség van rá. Gondolom, most télen újra gondoljuk majd a ruhák pakolását megint. Ez a Maléves időkre emlékeztet, amikor mindig volt nálunk egy váltás ruha, ha esetleg „leragadunk” valahol. A crew táska mindig olyan Marry Poppinsos volt, tele túlélési eszközzel. 😊
- Nehéz döntés, hogy a városban vagy azon kívül keressünk szállást. A városban drágább, és NAGYON nehéz zöld területet találni a kutyáknak. De néha olyan kényelmes biztonságban tudni a motorokat, és csak gyalog felfedezni a környéket. Őszintén szólva több nagyvárost is kihagytunk, mert nem a központban volt szállásunk, és semmi kedvünk nem volt becsalinkázni a nagy forgalomban, kitalálni, hogy hol parkolhatunk, drukkolni, hogy biztonságban legyenek a motorok, amíg mi várost nézünk, majd sétálni egyet a betondzsungelben. Mert ugye kutyákkal múzeumokba nem mehetünk be, városnéző buszra nem szállhatunk fel, stb. A tanulság itt az, hogy egy idő után feladtuk a nevezetességek látogatását és többnyire természet közeli szállásokra szavaztunk és ez valószínűleg marad így a jövőben is. Hiába sajnálom, hogy Firenze vagy Nizza kimaradt, számomra nincs nagyobb élmény, mint a kutyákat szabadnak látni, ahogy ők is felfedezik a környezetet. Ráadásul érdekes módon főleg Mollyn elkezdtük észrevenni, hogy éjszakánként nem olyan nyugodt, amikor egy városban alszunk. És bár totál nincs vele gond a városban, estére igyekszünk megteremteni neki a megfelelő környezetet, hogy kipihenje magát. Azt is észrevettük, hogy hihetetlenül kimerülnek a kölykök. Amikor egész nap motorozunk és utána felcuccolunk egy szállásra, kb. két percen belül már két lapos kutya horkol a lábunknál. Jó ez Ricky esetében nem újdonság, de Mollynál meglepő.
- A “nem megyünk autópályán” mondás pont addig jó, amíg van időd és nem unod meg az összes névtelen falut, ahol a bokor sem terem, főleg Olaszországban szieszta időben. Van olyan ország, ahol az autópálya szép látványt nyújt és nem vétek használni. Görögország és Olaszország egyes részei tipikusan ilyenek.
- Arról nem beszélve, hogy kitapasztaltuk, hogy Molly 40km/óra sebesség alatt mindent is megugat (még egy érv a városok elkerülésére). Viszont 40km/óra felett a világ legboldogabb kutyája és imádja a szelet az arcán. Én meg imádom, ahogy lobog a füle 😊
- A szerpentinek fantasztikusak, de nem szabad elfelejteni, hogy néha egyesbe is lehet rakni a guruló motort, ez nem olyan, mint az autó. Ilyen súllyal bizony nem fog felmenni a nagyon meredek fordulóban kettesben, hiába van 10km/óra feletti sebességed… És ha már szerpentinek: sajnos a többsége 40km/óra alatti sebességet igényel. Mikor Molly ugat, akkor a motor rázkódik => Ken nem annyira élvezi a szerpentineket, mint régen…. Sajnos… pedig annyi szép helyre el szerettünk volna menni, de inkább nem tettük. Na de ez is az alkalmazkodás része volt!
- És a végén egy pár nagyon személyes gondolat:
- Bevallom, hogy a közös nyelv hiányát fárasztóbbnak érzem, mint eddigi utazásaim során valaha. Lehet, hogy az eltelt idő miatt, hiszen egy hét nyaralás alatt az ember valószínűleg észre sem veszi, hogy mennyire frusztráló, amikor nem érted, hogy mit akarnak neked mondani, de most valahogy többször kapom azon magam, hogy el kell engednem a megértést.
- Az edzéseket nagyon hiányolom, de hoztam jóga matracot és igyekszem néhány alap gyakorlatot csinálni, amikor van rá hely és idő. Nem elsősorban erősítő gyakorlatok végett, hanem hogy a hátamat kimozgassam, amikor szükségét érzem. Bár nem annyira gáz minden nap másik ágyban aludni és alkalmazkodni a változó keménységű matrachoz, mint amire számítottam, de figyelnem kell arra, hogy hogyan emelgetem Rickyt és a csomagokat. Meg aztán nincs már íróasztalom, ezért van sok ágy tetején meg ölben laptopozás és görnyedés.
- Na meg ott van a kissé limitált szépségápolási lehetőség is… sosem gondoltam végig, hogy mi mindenben kaptam külső segítséget, hahaha. Na de itt se körmös, se fodrász, se szoli, se kozmetikus… Vagyis biztos van, csak ezek szerint nem annyira égető, hogy foglalkozzak vele. Szerencsére a víz sokkal puhább, mint otthon, ezért a bőröm nem igényel annyi krémet. És amíg zuhanyozni tudok, addig nincs gond. A többit lassan elengedem. Majd a képek magukért beszélnek, hogy mennyire amortizál le ez az út 😊
Kérdeztétek egy páran, hogy miért adtuk el a házat, miért nem inkább kiadtuk. Ennek több oka volt: egyrészt hozzá fogunk nyúlni a ház árához, annyi tartalékunk nincs, hogy csak úgy utazgassunk. Másrészt nekem soha nem volt szerencsém az albérletesdivel és semmiképpen nem akartam extra feladatot adni ezzel a szüleimnek, hogy ezt felügyeljék és menedzseljék. A befektetések egyelőre többet hoznak, mint egy havi albérlet, és hacsak nem szabadulnak el az ingatlanárak megint, akkor ezzel most jobban járunk. Ezen felül, ha most vettünk volna valamit, akkor a jelenlegi törvények szerint azt 5 évig nem adhatnánk el adómentesen. És egyelőre nem tudjuk, hogy hova sodor minket az élet. Lehet, hogy máshol akarunk majd letelepedni, és akkor szükségünk lesz, hogy hozzáférhető legyen a ház ára. Sokat gondolkoztam és kutattam ezen a téren. Nem vagyok pénzügyi szakértő, de az adott körülmények között ezt a döntést hoztuk meg. Ez egy elég személyes döntés, és csak azért osztom meg, hátha valakinek ad némi extra gondolatot az adott élethelyzetében. Nagy kockázatot vállaltunk azzal, hogy feladjuk, amink van, és soha nem feledjük el, hogy mennyit dolgoztunk érte. De mi most ezt a lehetőséget így tudtuk megteremteni magunknak és igyekszünk kihasználni.
Összességében mind a négyen jól vagyunk és élvezzük, amit csinálunk. Mindenki másképp: Ken az útvonal tervező és szállásfoglaló, és a maga nyugodtságával tartja össze a falkát. Én továbbra is jövök a hajmeresztő ötleteimmel, és veszem rá a családot minden kalandra. Ricky semmiből nem akar kimaradni. Ha szívemre rakom a kezem, akkor tudom, hogy ő inkább az otthoni kanapé kényelmét választaná, és utálattal nézi, amikor pakolunk, de az biztos, hogy tőlünk nem fog leszakadni soha, ezért jön és emeli a mellső lábait, amikor indulásra kész a motor. Végül is aludni bárhol lehet, ha őt kérdezed. Molly pedig magától ugrik a motorra, majd a maga heves vérmérséklete szerint végig sikítja a városi forgalmat. De amint kiértünk a forgalomból, és végre haladunk, akkor már boldogan nyeli a kilómétereket. Jó döntést hoztunk, hogy erre vállalkoztunk? Egy álom valósul meg ezzel. Nem tudom, hova visz az utunk, de folyamatosan tanulunk és alkalmazkodunk.
Jövő héten folytatom a blogot, és leírom, mi történt, amikor Albánia és Olaszország felé vettük az utat. Ha élvezitek a képes beszámolókat, akkor tartsatok velem, és elmesélem, hogyan találtunk kompot és mi fogadott Olaszországban!
