Kicsit benne van a pakliban, hogy ismételni fogom magam, mert a következő napokban látott tájakról is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Igyekszem azért variálni a jelzőket méltóan a magyar nyelvhez. Európa ezen része igazi csemege. Már amikor tavaly a Balkán felé túráztunk, akkor is volt olyan érzésem, hogy csuda szép helyeket vett el Magyaroroszágtól a történelem, és ez a vidék még inkább megmutatja, hogy milyen, amikor egy országnak hegyei-völgyei vannak. Hogyan változik a táj, hogyan élnek az emberek a különböző vidékeken, hogyan építkeznek stb.
Azt már tudjátok, hogy az Olympusról a tengerpart felé vettük az irányt és Kokkino Neroban szálltunk meg. Nem vagyok biztos abban, hogy Ken hogyan talált rá erre a településre egyáltalán, mert első ránézésre nem tűnt túl jellegzetesnek. Bár az odavezető út, lecsalinkázva az istenek hegyérő igazán pompás és kanyargós volt (a szokásos gyorsan hajtó buszok és kamionok társaságát élvezve). Ám, amikor megérkeztünk, akkor nem tűnt úgy, hogy bármi különlegeset nyújtana ez a falu, azon kívül, hogy van egy tengerpartja. Ok, bevallom nem segített, hogy olyan igazi egy utcás házak sokasága volt ez is, és mivel az utcában középtájon volt egy étterem, amikörül a város összes kutyája lebzselt, ez elég nagy kihívás elé állított minket, mert ezek a kutyák nem igazán értékelték a jelenlétünket. És mivel egyáltalán nem volt kitáblázva a szállásunk, ezért kb. háromszor fel-alá gurulgattunk azon a bizonyos utcán, minden egyes alkalommal kockáztatva, hogy meg is támadnak minket. Itt derült ki számomra, hogy ezek a kutyák nem mind kóborkutyák. Volt amelyiken nyakörv, névtábla volt, és másnap láttam, hogy éppen trappol hazafelé, mintha vacsorára hívták volna. Ezek a kutyák a 80-as évek gyerekkorát élték: reggel kieresztették őket az utcára és estére mentek csak haza. Igaz, nem mindegyik, mert vacsorához igyekezve azért találkoztunk még felügyelőkkel.
No de a kisvárosok előnye, hogy mindenki ismer mindenkit, így aztán volt, aki megmutassa, hogy melyik szállást keressük. Az összes szállás egyformán nézett ki egyébként, így nem volt könnyű dolga az illetőnek elmagyarázni, hogy mit is keressünk. Érdekes építmények voltak: olyan apartmanok együttese, amik két szinten sorakoztak, mindegyik egy irányba nyílt, mint az amerikai filmekben a motelek, és az egyes apartmanok előtt az udvarban pedig asztalok, és székek, amitől teljesen szociálissá vált az egész. Kora este, amikor már nem tűzött a nap, akkor ki is ültek és folyt a trécselés. Mivel az én görög nyelvtudásom nem volt ehhez elegendő, ezért én kutyát fésülni ültem ki, miközben hallgattam a traccspartyt. Este vacsora a tengerparti éttermek egyikében, ahol leginkább pizza volt a felhozatal. Lehet, hogy a turistákhoz alkalmazkodtak, és hanyagolták a helyi tengeri herkentyűket? Sosem tudtuk meg, mert hát az étteremben senki nem beszélt angolul… Amikor nem beszéled a nyelvet és nem ismered a helyi kultúrát, akkor kezdődik az igazi szociológiai tanulmány! Láttuk, hogy a pincér, miután felvette a rendelésünket, odaszól az egyik asztalnál üldögélő, civil ruhában cigiző embernek. Na gondoltam, ha ő a szakács, akkor remélem legalább kezet mos. Hát ezt túlgondoltam. Kissé unott arccal feltápászkodik az asztaltól, odamegy a kemencéhez, kétszer feldobja a pizzatésztát – olyan olaszosan – aztán már rakja is be a sütőbe. Azt nem tudom, hogy a feltéteket mikor rakta rá, de gyorsan kész lett a pizza és egyébként finom volt.
Dumáltunk Kennel vacsora alatt, hogy folytassuk-e dél felé az utat, ahogy eredetileg terveztük, vagy koncentráljunk azokra a helyekre, amiket még Thessalonikiben ajánlottak nekünk a kávéházas csajok. Végül hoztunk egy elég fontos döntést: inkább nézzük meg, amit ajánlottak és engedjük el Görögország déli részét. Egyrészt a szívem fájt, mert ugye én mindent is akarok (lehetőleg egyszerre és azonnal), de közben meg tudtam, hogy a déli részen sokat kellene kompozni a szigetek között, ami elég időigényes feladat lett volna. Ha azt választjuk, akkor más országokra nagyon nem marad idő. Eldöntöttük, hogy kihagyjuk a déli szigeteket, és meglátogatjuk az ajánlott helyeket. Ugye milyen jó, ha ennyire rugalmas a terv?
Másnap sétáltunk egy kicsit a környéken. Ha ki akartuk hagyni az utca közepét és a kutyákat, akkor nem volt más választásunk, mint a hegyek irányába indulni. És ezt nagyon jól tettük! Ugyanis a falu bevezető szakaszán volt egy elágazás, ami egy macskaköves főtérhez vezetett, aminek a közepén egy agyagfürdő volt. Vörös agyag, amivel a helyiek tetőtől-talpig bekenték magukat, majd, amikor az egy kicsit megszáradt rajtuk, akkor az egy szinttel lejjebb lévő három-négy medencéből álló vízbe csücsültek, és várták, hogy leázzon róluk az agyag. Egy pillanatra nagy kedvet éreztem csatlakozni ehhez a szeánszhoz, de aztán bemártottam a kezem a vízbe és akkor derült ki számomra, hogy az bizony jég hideg volt. Azt is csodáltam, hogy a sok agyag ellenére a víz kristálytiszta volt. Aztán mikor kicsit jobban megnéztem, akkor láttam, hogy az egész egy patak „útjába” épült, vagyis a víz konkrétan átfolyik ezeket a medencéken. Így persze az sem csoda, hogy a víz hőmérséklete a komfortzónámon kívülre esett. Szerettem volna egy képet csinálni, de a sok fürdőruhás néni és bácsi kicsit bezavartak, ezért másnap korán keltem, hogy megörökítsem ezt az igazán különleges helyet.
Következő megállónk a Meteoráknál volt. Kicsit sem számítottam arra, hogy ez konkrétan a Meteorák lábánál lesz. Az is igaz, hogy ezen a vidéken minden a Meteorák lábánál van. Hosszú lapos út vezet ide, és mintha egy varázslat útján került volna ide, már messziről látszódik a magasodó meredek sziklafalak óriási vonulata. A sötétszürke sziklák rétegelt kialakításában van valami nagyon elegáns és határozott kisugárzás, mint egy szürke kosztümöt viselő üzletasszony megjelenésében. (Ne kérdezd, hogy miért ez a hasonlat jutott eszembe. A lényeg, hogy szép volt.)
Amikor azt mondom, hogy a sziklák lábához építették a várost, akkor megint csak szó szerint értsd: a házak a meredek falakon kapaszkodnak, mint valami kúszónövények. Az utcák ennek megfelelően szintén hatványozottan meredeken vezetnek fel teljesen random kanyarokkal (ahogy azt a természet engedte) és itt ott kilátszik a szürke szikla két ház között. Eszméletlen, hogy az ember mennyire alkalmazkodik a környezetéhez… vagy alakítja a környezetet magához? Ebben a filozófiai kérdésben most nem veszek el. A szállást megtalálni kihívás volt, hiszen a mi kis párhuzamos utcákhoz és házszámok egymásutánjához szokott agyunk semmi racionalitást nem talált a cím összepárosítására. De nem csak mi, a GPS sem!
Amikor a GPS végleg feladta (ez ilyenkor úgy néz ki, hogy azt írja, hogy van még 200 méter a célpontig, amiben van még két jobbra-balra, majd fordulj vissza és ott vagy, miközben látszólag már rajta állsz a megjelölt érkezési ponton), akkor leszálltam a motorról – itt is értékeld, hogy találtam egy helyet, ahol a meredeken le tudtam támasztani 😊 – és gyalog próbáltam felfedezni, hogy melyik ház lehet a szállásunk. Némi kanyargás és kérdezősködés után megtaláltam a hotelt. Jó kis edzés ez, amikor fel-le tekergek egy kicsit a 41 fokban motoros ruhában. Azért ne aggódjatok, még nem fogytam le ettől. A szállás meglett és az aznap esti tűzijátékot is túléltük, pedig annyira közel volt, hogy egy patron a lábam előtt landolt, mert persze sikerült kutyasétáltatás közben kifogni.
Nagyon rosszul esett a lelkemnek, hogy Mollynak ezt át kellett élnie, de aztán ő egész gyorsan rendbe jött, és később már a füves részen élő teknősöket terrorizálta. Na jó, csak a maga módján: noszogatta az orrával és egyáltalán nem értette, hogy ezek milyen teremtmények. A teknősök kicsit behúzták a nyakukat, de olyan nagyon nem ijedtek meg és pár másodperc múlva már mentek is tovább. Én meg csak ott álltam, és azon gondolkoztam, hogy mit keresnek ott? Kiszabadult háziállatok, vagy ez a természetes közegük? Ki tudja… Minden esetre inkább ők, mint a kóbor macskák!
Másnap kutyák nélkül pattantunk motorra és kanyarogtunk fel a sziklák legmagasabb fokára. Ehhez egyszerűen nem tudok mit hozzáfűzni! A látvány mindent vitt! A napokban csinálok egy összeállítást tik-tokra meg instára, mert én nem tudtam betelni a látvánnyal, ezért sok kép készült. Szerintem érteni fogod, hogy miért inkább mutatom és nem írom… Itt is találkoztunk egy magyar családdal. Aranyos volt, ahogy mustrálták az aláírásokat, majd ráeszméltek, hogy magyar nevek is vannak a dobozon és hangosan szóltak egymásnak, hogy ezek magyarok! Akkor odaléptem, hogy nyugodtan kérdezzenek, majd egy kis röhögcsélés és beszélgetés után megállapítottuk, hogy tavasszal Portugáliában folytatjuk! Ugyanis ők is nagy utazók és minden esélye megvan, hogy pont arra járnak majd. 😊 Ők lakóautóval voltak, szintén két kutyával, tehát a közös érdeklődés adott volt.
A Meteorák után elindultunk a következő meglepetés helyre, ami, ha jól emlékszem nem volt rajta az ajánlott listán, hanem Ken fedezte fel. Ugye nálunk úgy megy a szállásfoglalás, hogy kinézünk egy megfelelő távolságra lévő várost, valahol 2-300 kilométer között az előző szállásunktól, és utána a város környékén (lehetőleg nem a városban) keresünk egy kutyabarát helyet éjszakára. Most sem volt ez másképp, és Ken nagy örömmel foglalta is le a következő pár éjszakát a View (Kilátás) hotelben. Hát a név nem hazudtolta meg magát. Akik facebookon követnek, azok már látták a képeket, és a napokban az Instámra is kirakom. Nem tudom, hogy az időjárási front miatt, vagy amúgy is ilyen minden nap, de a szállás hű volt a nevéhez. Nem is lehetett volna másképpen nevezni. Percről percre változott az égalja, és mivel egy hegy tetejére épült a hotel, ráadásul egy tó mellé a kilátás nem lehetett volna pazarabb.
Ez a hotel 6 hónapja nyitott, és a garázst még nem fejezték be, de egyből felajánlotta a tulaj, hogy oda parkoljunk, mert onnan közvetlenül lift vezet fel a szobához. Ez mind nagyon jól hangzott, amíg meg nem láttuk a garázshoz vezető utat… Ne felejtsük el, hogy 20 perc komoly szerpentinezés után érkeztünk meg a hegy tetejére. Ha elötted van, hogy mennyire meredek hegyoldalba épült a hotel, akkor már nem lesz nehéz, hogy oda elképzelj még egy mélygarázst. Szerinted milyen meredek volt az út, ami ahoz vezetett? És persze még nem volt teljesen kész, vagyis nem sima betonút vitt le a bejáratához. Végül egy éles jobb kanyarral lehetett befordulni a garázsba. Nem vagyok benne biztos, hogy ez akár autóval kényelmesen megközelíthető opció, motorral biztos nem volt az. Mondjuk úgy, hogy én egyszer álltam oda be, és legközelebb csak akkor mozgattam a motoromat, amikor tovább indultunk. Nem nagyon akartam kísérletezni. Az biztos volt, hogy a következő pár éjszakát itt töltjük és kivárjuk a viharokat.
