Edessa… hogy erről eddig miért nem hallottunk!? Mint említettem az odavezető út nem volt figyelemfelkeltő. Az út során ipartelepek és autóbontók sora, bár érdekes volt, hogy a kisvárosok, amiken keresztülmentünk szinte western hangulatot sugároztak. Kétsávos út, amiből csak az egyik használható, mert a másikat előszeretettel parkolásra használják. Középen bokrok és kaktuszok, az út két oldalán pedig lapos épületek, amik különböző boltokat rejtettek. Kivétel nélkül úgy néztek ki, mintha 1 főutcából álló városka lenne mindegyik. Ezért is volt meglepetés, amikor “hirtelen” előttünk termett egy sziklás hegy, aminek a tetején élet látszódott. Méghozzá micsoda élet. Macskaköves óváros, kisebb-nagyobb vízesések és pörgő éttermek sokadalma.
A mi szállásunk szó szerint a nagy vízesés mellett volt. Egyirányú utcák sokaságán keresztül jutottunk el hozzá, és amikor megérkeztünk egyből elkapott a hangulata. Egy 18. századi fogadóra emlékeztető fagerendás épület, ami előtt patak csordogált. A személyzet nagyon barátságosan üdvözölt, és egyből felajánlották, hogy a motorokat a hátsó udvarba rakjuk le. Amikor azt mondom, hogy hátsó udvar, akkor szó szerint értsd: az egyik sarokban tyúkól, a másikban kutya kennel, ahol Lana kutya lakott, az udvar a maga feltúratlan természetességével teljesen egyenetlen, és csak ott füves, ahol nap és eső egyaránt éri. Ide gurultunk be a motorokkal, és próbáltunk egy olyan göröngyöt találni, ahol le tudjuk rakni az oldaltámaszt. Mert ugye, ha nagyon magas a talaj, akkor nem támaszkodik le rendesen, ha meg túl mély, akkor pedig átbillen a súlypont. Ilyen dülöngélő járgány ez a motor…
Leparkoltunk a lehetőségek szerinti legjobb helyre, majd átvettük a szobát. Ideális helyen volt a szoba, mert a parkolóból a teraszon átsétálva egy hátsó ajtón is be lehetett menni. A szoba maga nagyon szép volt, szintén tele fával és egy nagy öntött vas fejtámlás ággyal, de pont ennyi volt a szoba. Ja meg egy szekrény és egy faláda. Az ilyen szobáknak az a hátránya, hogy amikor bepakolunk, akkor mozdulni nem lehet anélkül, hogy vagy egy kutyát, vagy egy táskát át ne kelljen lépni. Ez is pusztán azért gond, mert Rickyben van egy hetedik érzék, és MINDIG akkor kel fel, amikor át akarsz rajta lépni. Persze ez nem akkora csoda: a süket kutya mindig a mozdulataidat követi és reagál, első sorban azért, hogy ne maradjon le a falkától.
Bepakolás a szokásos menetrendet követte: kutya, bukósisak, dzseki lerak, kutyák megitat, és megyünk vissza, hogy behozzuk a csomagokat. Első lecke a motorok lepakolása témában: érdemes arról az oldalról leszedni először a csomagot, amelyik felé tudod, hogy dőlni fog, ha nem elég stabil! Éreztem, hogy nem elég a szintkülönbség a letámasztáshoz, de azt gondoltam, hogy eléggé kiegyensúlyoztam a motort a hepe-hupás talajon. Vagyis megállt, amikor leszálltam róla, és pár hét utazás után ez már elég volt a bizalomhoz, hogy akkor így hagyhatom.
Azt viszont nem gondoltam végig, hogy pusztán egy 15 literes táska levétele az első bukócsőről elég ahhoz, hogy ezt az érzékeny egyensúlyt megbontsa. Leveszem a táskát, a motor elindul a másik oldalra, és úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli. Vagyis csak félig dőlt el, mert a túloldalán még az összes csomag fent volt, és azok szépen megfogták, így csak kvázi megbillent, mint egy Michelen bábu 😀 Annyira meglepett, és közben meg annyira vicces volt nézni, hogy még ahhoz is túl dagadt, hogy a tükör leérjen, hogy csak álltam és röhögtem. Erre nem számítottam. Sajnos nincs róla kép, mert még mindig nem vagyunk abban elég jók, hogy ilyen helyzetben a telefonhoz nyúljunk elsőnek. – Pont a héten már nem felejtettem el lefotózni a borulás utáni helyzetet! – Hanem a természetes reakciónk az volt, hogy gyorsan felállítsuk hófehérkét és utána levontuk a tanulságokat, hogy ezek szerint a lepakolásnak is módja van…
Nagyon meleg volt egész nap, és alig vártam, hogy lezuhanyozhassak. Szintén a recepción ajánlottak egy éttermet, ami tőlünk két utcányira volt, így Görögországban először nem magunknak készített vacsora volt a terv. Mire elkészültem Ken már a második sörénél tartott, mert persze ki tudna ellenállni a világ legkedvesebb recepciósának, aki összesen 4 sört ajánlott az étlapról. És persze mi lehetne ennél tökéletesebb kihívás egy angolnak, mint hogy végig kóstolja azokat. A Görög vendéglátás egyébként szokatlan nagylelkű: minden egyes ital mellé járt egy maroknyi kis nasi. A sör mellé egy marok mogyoró, vagy csipsz, a kávé mellé egy kis szelet kuglóf szerű süti vagy egy keksz. Ez persze nem hülyeség, mert ugye, ha eszel, akkor inni is kell, és ez így tökéletesen növeli a fogyasztást. Csak hát mi nem vagyunk ehhez hozzászokva, így a két sör és kapucsínó után, amit Ken rendelt, mi már kb. jól is laktunk 😊
Ezért megegyeztünk, hogy a másik két sört majd másnap próbálja ki. Most viszont, irány az étterem, és fedezzük fel a környéket! Az étterem egy utcasarkon volt. Az étterem előtt egy vékony sorban fértek csak el asztalok, viszont az utca túl oldalán napernyők alatt további asztalok várták a vendégeket. Igen jól látod magad előtt a képet: a pincérek folyamatosan az úttesten rohangáltak. Az, hogy ez miért nem okozott balesetet pusztán a hihetetlen toleráns görög vezetési stílusnak köszönhető. Tényleg nagyon megértőek egymással szemben, ezt korábban is tapasztaltuk. Például az utcán hanyagul parkoló vagy éppen figyelmetlenül kitolató autókat senki nem dudálta le.
Megkaptuk az angol étlapot, ami annyiban különbözött a görögtől, hogy latin betűkkel volt írva. A tartalma ugyan úgy értelmezhetetlen volt számunkra 😊 De nem voltunk restek, kikértük a pincér ajánlását, és egy jót vacsoráztunk. Már aznap este gyorsan megtanultunk három dolgot a görög vendéglátásról: 1. totál nem érdekes, hogy mi az előétel, vagy főétel, vagy az, hogy az asztalnál ülők egyszerre kapják meg azokat. Minden úgy érkezik meg, ahogy elkészül, a többi a vendég feladata, hogy mit kezd vele. 2. ha már egyszer megkaptad a kaját, akkor minden rendben… többé feléd sem néznek. Ne akarjál még italt rendelni, vagy ne várd el, hogy leszedik az asztalt, amikor befejezted. Nyugi van! Élvezd az életet! 3. este 8-9 körül kezd el sűrűsödni az utca. Mi olyan 6 óra körül értünk az étteremhez, és nem volt túl bíztató a sok üres asztal. Fogalmunk sem volt, hogy mennyivel később kezdődik az élet, és amikor mi már távozni akartunk, akkor még sorra rakták ki az asztalokat, hogy elférjenek az új vendégek. (Persze lehet, hogy elég lett volna a régieket leszedni, és hagyni, hogy fizessenek, és akkor lett volna szabad asztal… Nem mi voltunk az egyetlenek, akik fizettek volna már.)
Amikor meguntam a várakozást, akkor bementem, hogy fizetek, ám akkor még felajánlották, hogy a ház ajándéka a desszert, meg a helyi rövid ital, maradjunk még nyugodtan. De mi akkor már nagyon mentünk volna, főleg mert a helyi macskák már annyira felbátorodtak azon, hogy a kutyáink pórázon vannak, hogy néha már olyan közel voltak, hogy szó szerint meg tudták volna húzni a bajszukat. Ez már súrolta a mi kölykeink ingerküszöbét, és egyszer-egyszer kiugrottak az asztal alól magukkal rántva mindent is. Csoda, hogy semmi nem törött össze aznap… Szóval jobbnak láttuk befejezni az ücsörgést.
Ekkor már sötét volt, de még mindig nagyon meleg, ezért volt kedvünk elsétálni a város felé. A hotelban kapott térképre írt utasítások alapján eljutottunk a város sétáló utcájába, ahol a főtéren szintén keresztül futott egy patak, szépen kivilágított apró vízesésekkel, nagyon hangulatos volt. Rengetegen voltak az utcán és nem turisták, hanem helyiek, köztük eszméletlen sok gyerek, akik még nagyban bicikliztek vagy görkoriztak este 10 után. Tekintve, hogy ez már szeptember volt, én csodálkoztam, hogy nem kell korábban lefeküdniük hétköznap este, de egy későbbi beszélgetésből kiderült, hogy ez teljesen normális, hogy a gyerekek kint vannak az utcán még este 11 után is. Ebben is az „élni és élni hagyni” hozzáállás érződött. Meg abban is, hogy irgalmatlan hangos volt a gyerekricsaj, de senki nem szólt rájuk, hogy halkabban játszanak. Szintén itt tapasztaltam meg először, hogy mennyien félnek a kutyákról. Ez számomra teljesen értelmezhetetlen volt: itt vannak a mi kutyáink pórázon és egy-két ember olyan nagy ívben kerülte ki őket, hogy én szégyelltem magam, hogy frászt hozok a városba. Mindeközben olyan mennyiségű kóbor kutya mászkált a városban sokszor falkába verődve, hogy ezeknek az embereknek rémálom lehet az élete… és ez végig jellemző volt Görögországban.
Másnap vízesés, az igazi, a nagy: gyönyörű volt! Valamint meghosszabbítottuk a szobafoglalásunkat. Még két nappal szerettük volna, de csak plusz egy éjszakára volt szabad kapacitás. Így végül összesen hármat aludtunk Edessában. Csak ajánlani tudom!
És a csoda csak folytatódott, hiszen a következő célpontunk Mount Olympus volt. Sok internetezés után kiderült, hogy ide a leginkább úgy érdemes menni, mintha az ember az El Camino-ra menne. Vagyis gyalog, különböző turistaházakat érintve, ahol több ágyas termekben lehet aludni. Első sorban vezetett túrákat ajánlanak, és szerintük a felfelé menetel 4 nap, a lejövetel pedig 2 nap. Na ez persze kutyákkal, megrakott motorokkal nem volt opció, ezért megkerestük a legmagasabban lévő parkolót, és azt vettük célpontnak. A felfelé vezető út nem csak szép volt, de volt a hegynek valami pátosza is. Még motoron ülve is éreztünk valami magasztos kisugárzást. Vagy csak a tudásunk alapján beleképzeltük, minden esetre az érzés ott volt. Egy dolgot sajnálok: itt már nem volt a sisakomon rajta a GoPro, mert annyira nehéz lett tőle a sisak, hogy nyomta a fejem, és végül leszedtem már Bulgária után. Így nagyon kevés nyoma van a mi Olympus-i látogatásunknak.
Mások is jöttek motorral, de nem olyan sokan, mint gondolnám. Jó darabig tekeregtünk a szerpentineken, mire felértünk a parkolóig, és csak reméltem, hogy a kutyák nem lesznek rosszul. Nagyon jól vették az akadályt, egy mukkot nem szóltak és be sem hánytak (ok-ok, ilyeneknek is lehet örülni, amikor az ember kísérletezik). Fent egy gerendaházban lévő étterem fogadott, aminek a hangulata egy „hüttére” emlékeztett. Itt eltartott egy darabig míg leparkoltunk, a szokásos probléma miatt. Említettem már, hogy mekkora tapasztalás volt már az első nap, hogy a megpakolt motor olyan mélyen ül, hogy az oldaltámasz kifejezetten „hosszúnak” tűnik és nem lehet kihajtani? Sokszor szó szerint hegynek lefelé tudunk csak megállni. Ez most sem volt másképp. Előttünk nem sokkal érkezhetett meg egy nagyobb társaság szintén túramotorokkal, és láttam rajtuk, hogy nagyon drukkolnak a sikeres mutatványhoz. Kaptuk is a felemelt hüvelykujjakat, amikor végre leállítottuk a motorokat. 😊 Ők már itták a kávéjukat mire mi összeszedtük magunkat, meg a kutyákat, és végre mi is letelepedtünk a mellettük lévő asztalhoz. Egyből jött a kérdés, hogy honnan jöttünk, és mikor kiderült, hogy Magyarországról, akkor nagy örömködéssel váltottak magyarra. Hát ilyen kicsi a világ. Jó volt hallgatni a storyjukat.
A hütte tényleg olyan volt, mintha egy zarándok hely melletti kávézó lenne: hippi kinézetű fiatalok tépték le magukról a bakancsot és hátizsákot, sorban állás a WC-nél, és mindenki próbálja felfrissíteni magát, rákészülni a következő szakaszra. Bevallom, szívesen végig jártam volna én is ezt a túrát, de most nem ennek volt itt az ideje. Meglepő módon még két magyarul beszélő családot is felfedeztem a sok amerikai és orosz beszéd közepette. Lemaradtam valamiről, ami szerint szeptemberben a magyarok népsűrűsége megugrik az Olympuson? Vagy csak jókor voltunk jó helyen?
A szokásos Ken kapucsínó, én limonádé után elindultunk újra a tengerhez, mert aznap egy számomra megjegyezhetetlen nevű helyen volt a szállásunk (Kokkino Nero). Arra már nem emlékszem, hogy itt miért két éjszakára foglaltunk, azt hiszem, akkor épp abban a fázisban voltunk, hogy az egyéjszakás foglalások fárasztóak, maradjunk mindenhol kettőt. Végül is jól tettük. Jövő héten megmutatom, hogy miért.
