Hoskovoból szokás szerint nagy lármával indultunk tovább, köszönhetően Molly énekhangjának. Ez pusztán azért volt még a szokásosnál is kellemetlenebb, mert a hotel közvetlen egy benzinkút mellett volt, ahol pedig 7 kóbor kutya vert állandó tanyát. Na az ő életükbe biztosan vittünk színt az egy estés ott tartózkodásunkkal. Szerencsére közvetlen affér egyikükkel sem volt az esti sétáltatás során. Másnap reggel viszont már volt válaszuk Molly ricsajára, így aztán valószínűleg a város másik végén is tudták, hogy mikor hagytuk el a házat.
Ezután következett Bulgária legnagyobb meglepetése. Ugyanis elindultunk a Görög határ felé, hogy Makaza-nál átkeljünk, és egy pillanatig sem voltunk felkészülve arra a látványra, amit az odavezető út nyújtott. Gyönyörű hegyeken keresztül kanyarogtunk, ritkán egy-egy falu, aminek a hangulata egészen mást volt, mint amit addig tapasztaltunk. Szinte érezni lehetett a Görög hatás. Nem a tipikus képeslapon szereplő fehér ház kék tetővel volt a jellemző, de sokkal tisztább volt minden és kevesebb elhagyott épületet láttunk. És valahogy sugárzott a nyugodtság. Egyszerűen csodaszép volt!
A határhoz érve jókora kocsisorral találkoztunk, ám nagyon rendesek voltak, mert maguktól félrehúzódtak, így nem éreztük túl pofátlannak előre menni. Gyorsan átjutottunk a kóborkutyákon és az ellenőrzésen is, majd az újabb kóbor kutya seregen az első fizetős kapunál. Ezek a kutyák már egy kicsit bátrabbak voltak, és kicsit ránk is hozták a frászt, annyira közel jöttek a motorokhoz. Nekem szerencsém van, mert, ha Rickynek be van húzva a sátra, akkor ugye nem hallja és nem is látja ezeket a kutyákat, így ő nyugodtan végig alszik minden ilyen eseményt. (Aki nem ismeri az örökbefogadásunk részleteit, annak írom az érthetőség kedvéért, hogy Ricky süketen született, tehát a külső zajok őt cseppet sem zavarják.) Sajnos Molly már más tészta. Nem elég, hogy felhívja mindenkinek a figyelmét arra, hogy megjöttünk, de az ugatásától rázkódik az egész motor. Ken már nagy tapasztalattal vezet az extra kihívások mellett is, de ez már neki is sok volt, és ezért meg is álltunk az első pihenőhelynél. Természetesen újabb sereg kóbor kutya társaságában… Tehát Görögországról körülbelül 500 méter alatt kiderült, hogy ebben felülmúlja Bulgáriát. A kóbor macskák mellé, most már a kóbor kutyákkal is meg kell birkóznunk. Az is nagyon hamar kiderült, hogy a Görög macskák viselik a nadrágot az utcán, mert egyszerűen semmi félelmet nem éreztek a kutyák láttán, sőt. Kifejezetten közel jöttek, és volt alkalom, amikor konkrétan féltem, hogy megtámadják a kutyákat. Nagyon sok van belőlük, nem „divat” kiműteni, viszont előszeretettel etetik őket. Számomra elképzelhetetlen, hogy ez hova fog vezetni, már csak matematikailag is. A kutyákkal ugyan ez a helyzet.
Bevallom ez nagyon fárasztóvá tette az utunk elejét, és Olaszország az első, ahol kicsit nyugodtabb a helyzet ezen a téren. Itt is akad kóborló állat az utcán, de nem olyan mennyiségben, mint a korábbi helyszíneken. Nyilván a mi kutyáink sem tökéletesek és a közömbösítésnek vannak magasabb fokai, mint ahol mi tartunk. Molly és Ricky alapjában véve nem kezdeményez konfliktust, de nem hagyják magukat, ha akció van. A macskákat szemmel tartják, mindaddig, amíg azok nem mozdulnak meg, a kutyák mellett pedig nyugodtan elsétálunk, hacsak a másik kutya nem ugat rájuk. Szóval olyan juhász kutyásan vesznek részt a körülöttük zajló eseményekben. És az az igazság, hogy ez a legrosszabb, amit el tudok róluk mondani, mert különben meg annyi mindenben szuper jók! Például abszolút jól közlekednek tömegben. Nem rágnak szét semmit, ha ott hagyjuk őket egy szálláson, nem ugatnak folyton, nincs szeparációs gondjuk… Szóval mindenkinek meg van a maga stikkje, nekik az, hogy nem teljesen közömbösek.
Nade, térjünk vissza az útra. Ott pihegünk az autópálya melletti parkolóban, mikor odasétál egy fiatal család egy karon ülő babával és nagy érdeklődéssel kérdezik, hogy megsimogathatják-e a kutyákat. (Standard válasz: Mollyt igen, Rickyt nem.) Majd beszélgetünk a fiatal apukával, akinek nagyon jó volt az angolja, és kiderül, hogy Törökországból jöttek, és ilyenkor vasárnap rendszeresen jönnek át Görögországba családi ebédre, mert itt sokkal olcsóbb az élet, és nekik megéri. Azt mondta a srác, hogy Isztambultól egy órányira laknak, én meg ott vakartam a fejem, hogy ha az az egy óra a Görög határ felé esik is, akkor is egy laza 3-4 óra az út…. De biztos megéri, ha ő mondja! 😊 Minden esetre gyorsan meg is hívott minket, hogy ha arra járunk, akkor mindenképpen aludjunk náluk. Imádják a kutyákat és van elég hely. Olyan természetességgel invitált pár perc beszélgetés után, mintha régi ismerősök lennénk. Kicsit tinikoromra emlékeztett ez. Nálunk nem volt nagy divat az ott-alvás, nem volt olyan barátom, osztálytársam, akivel pijama partyt tartottunk (kivéve Szilvi barátnőmet, aki történetesen a szomszédunk volt, ezért a közös erkély adott néha helyszínt ilyen eseményeknek egy-egy nyári estén), de amikor cserediákokról volt szó, akkor bármikor meglephettem a szüleimet azzal, hogy éppen kit kellene hány napig elszállásolni. Ezt a meghívást is kicsit úgy éreztem, hogy teljes bizalommal és lelkesedéssel invitál, pedig még egymás nevét is csak egy gyors kézrázás közben hadartuk el, így visszamondani már nem tudnám, hogy kihez is szól a meghívásunk.
Aznap este Nea Karvaliban aludtunk. Ez azt jelentette, hogy a határmenti hegyekről szépen le is kellett ereszkedni a tengerszintig, tengerparti kisvárosról lévén szó. Ez már egy kicsit katartikusabb élmény volt, mint a Fekete-tengerhez való érkezésünk. Azt ugyan nem értettem, hogy miért van olyan sok kamion és busz is ezeken a kanyargós utakon, amikor van autópálya is. Emelem a kalapom előttünk, mert azért volt egy-két szűk kanyar, és közben meg elég nagy sebességgel mentek. Spórolni akartak az út díjon? Nem lepne meg, mert azt nem sikerült értelmezni, hogy mikor melyik út mennyibe kerül. Bár szépen ki volt táblázva, hogy mennyit kell fizetni, és ez független volt a megtett kilométertől. Ott egy kapu, ennyit fognak kérni. Azt sem sikerült mindig értelmezni, hogy most az előttünk lévő útszakaszért fizetünk, vagy azért, amiről éppen lejövünk… Például volt olyan, hogy fejenként 4 eurot fizettünk egy 8 kilométeres szakaszért. Gondolom azért, mert az az Athénba vezető autópálya volt, aztán az már a mi bajunk, hogy nem mentünk rajta végig…. Hát ezek azok az apróságok, amiket igazán csak a helyiek tudnak megmondani. Ha belegondolok, akkor otthon is mindig googlizni kellett, hogy a megyei matricáknak hol is vannak a megye-határai, vagy éppen melyik pár kilométer nem fizetős esetleg egy város körül…
Eredetileg Kavaliban terveztünk megszállni, ám az ottani árak a Riviéra szintjén voltak, ezért a mellette lévő települést néztük ki magunknak. Másnap azért elmentünk Kavaliba, de nem találtuk meg az okot, hogy miért annyival drágább. Biztos rossz helyen kerestük a választ. Sebaj, irány Thessaloniki, ott már biztos lesz mit nézni! Vagyis nem… menjünk inkább Edessába, mondta Ken. Kicsit morcos voltam emiatt, mert én nagyon meg akartam nézni Thessaolinikit. Ezért mondtam, hogy ok, de legalább egy látványosságot nézzünk meg, ha már úgy is átmegyünk rajta. Ez volt a terv. Ki is néztünk valamit, ami a körgyűrű közelében van, hogy ne kelljen a belvárosi csúcsforgalmat teleputtonnyal lenyomni, el is értük rendben a körgyűrűt, amit a beiktatott kitérő miatt nem északról vettünk be, hanem délre indultunk rajta. Sajnos az én GPS-emet követtük, amiben nincs adatforgalmazás, így nem jelzi a forgalmi dugókat. Hmmm, emlékeztek, amikor Pesten az M0-ás déli szakaszát újították fel? Jelentem, Thessalonikiben még tart a felújítás! Nem volt király! Még motorral sem, nemhogy megpakolt motorokkal. A hangulatomon a 37 fok sem sokat lendített, főleg, mert aggódtam a kutyák miatt, hogy ne kapjanak hőgutát. Vagy 10 kilométert araszoltunk, mire végre találtunk egy leágazást. Úgy hagytuk el a körgyűrűt, mintha üldöztek volna minket, és kerestük meg az első kávézót, ahol árnyékot véltünk felfedezni. Pár fiatal csajszi ült a teraszon, az egyik a felszolgáló, a másik kettő barátnők. Természetesen kutyaimádat ezerrel, rögtön kaptunk is vizet, millió Molly pusziért cserébe, és elkezdtünk csacsogni egy kicsit. Görögország további részét a velük történt beszélgetés határozta meg, mert rögtön átküldtek Instagram üzenetben egy teljes listát, hogy miket nézzünk meg: Meteorák, Lefkada, Parga… Alig vártuk, hogy előttünk legyen egy térkép, és végig nézzük a listát. Nagy örömmel alá is írták a dobozainkat, és ezzel meg is lett az első Görög kitalálósunk. Na jó, volt, amit angolul írtak, a többiről meg reméljük, hogy egy kedves üzenet, mert a Görög ABC-t még mindig nem ismerem, csak amire matekból volt szükségem, így még Google fordítóba sem tudom begépelni, ami a dobozon van.
Egy bő óra pihenés után, újra hidratáltan nekigyürkőztünk Thessaloniki hátralévő részének, és szerencsésen kijutottunk a városból, ahonnan már csak kicsit több, mint egy óra volt Edessa. Az út nagy része nem volt különösebben izgalmas, amíg kb. 12 perccel megérkezés előtt fel nem nézünk, és látunk egy várost, ami lentről úgy nézett ki, mintha a sziklára épült volna egy nagy szakadék szélére. Ken felnéz, és ennyit mond: képzeld el milyen lehet ott lakni. Mondom, szerintem mindjárt meglátjuk. Azt mondja: nem lehet, oda biztos nem kanyargunk fel 10 perc alatt, az biztosan nem Edessa. Hát… nekem lett igazam. Az bizony a mi következő megállónk volt. Kennek is igaza lett, hogy ide foglalt és nem Thessalonikibe. Edessa ámulatba ejtő. És nem csak a táj, a látványosság, hanem a város hangulata, az emberek közvetlensége (mínusz a macskák!). Első dolgunk volt meghosszabbítani a szállásfoglalásunkat. Következőnek elmesélem, hogy végül meddig maradtunk és mi nyűgözött le ennyire.
